Sebestyén János -Felvégi Andrea felvétele

Egy­ko­ri ta­ná­rom, ba­rá­tom, Se­bes­tyén Já­nos egyik fon­tos vo­ná­sa volt, hogy na­gyon sze­ret­te az aján­dé­ko­kat. Sze­re­tett aján­dé­kot kap­ni: a vi­lág min­den tá­já­ról ne­ki ho­zott, kül­dött cse­cse­be­csék tö­me­ge volt la­ká­sa min­den ré­szén. De leg­alább an­­nyi­ra sze­re­tett aján­dé­kot ad­ni is. Egy-egy lá­to­ga­tás után nem le­he­tett el­men­ni tőle úgy, hogy ne adott vol­na va­la­mit. Sok­szor már ér­ke­zé­sem­kor ott várt egy kis ös­­sze­ké­szí­tett cso­mag, va­la­mi azok­ból a „kincsekből", ame­lye­ket az év­ti­ze­dek alatt gyûj­tött ös­­sze, és amiről úgy gon­dol­ta, ne­ki már nem kell, de en­gem ér­de­kel­het.

Át­ad­ni, oda­aján­dé­koz­ni az él­mé­nye­ket: ez volt rá­di­ós mű­so­ra­i­nak is egyik moz­ga­tó­ru­gó­ja, ami­kor be­szá­molt hall­ga­tó­i­nak uta­zá­sa­i­ról, élményeiről, és fel­dol­goz­ta mind­azt, ami­re rá­di­ós ar­chí­vu­mok­ban tett ku­ta­tá­sai so­rán, vagy ré­gi új­sá­gok­ban lelt rá. Ne­he­zen érin­tet­te, ami­kor fel kel­lett hagy­jon hi­va­ta­los rá­di­ós te­vé­keny­sé­gé­vel. Először a Ma­gyar Rá­di­ó­ból nyug­dí­jaz­ták több év­ti­ze­des mun­kás­sá­ga után. Azu­tán több ré­gi rá­di­ós kol­lé­gá­já­val együtt éve­ken ke­resz­tül a Ma­gyar Ka­to­li­kus Rá­di­ó­nak ké­szí­tett mű­so­ro­kat. Egy nap az­tán meg­kap­ta az ud­va­ri­as  köszönőlevelet, hogy en­nek is vé­ge. Lel­ke mé­lyén azon­ban Já­nos rá­di­ós ma­radt az utol­só pil­la­na­tig. Ba­rá­ti kö­ré­nek, ne­künk, to­vább „rá­di­ó­zott". Pre­cíz elő­ké­szítő mun­ká­val, im­már a műsoridő ha­tá­rai nél­kül, ki­adós mű­so­ro­kat ál­lí­tott ös­­sze, hí­ven az ál­ta­la ki­ala­kí­tott le­gen­dás mű­sor­tí­pus­hoz és stí­lus­hoz. Po­li­ti­ká­ból, törté­ne­lem­­ből, uta­zá­sok­ból, zenéről, ze­né­vel. Sok ilyen al­ka­lom­mal mu­zsi­kál­tunk együtt la­ká­sán. A mű­so­rok­ban min­dig volt a meg­hí­vot­tak szá­má­ra is va­la­mi sze­mé­lyes „aján­dék", amiről Já­nos tud­ta, ezt vagy azt kö­zü­lünk ér­de­kel­ni fog­ja.

Egyik ilyen mű­so­ra úgy két év­vel ezelőtt, a ka­rá­csonyt követő he­tek­ben ezt a cí­met vi­sel­te: A re­pü­lés örök ka­rá­cso­nya. A cím iga­zi ér­tel­mét és sok­ré­tű­sé­gét leg­in­kább azok ér­tik, akik jól is­mer­ték Já­nost. Ő ugyan­is min­dig ra­jon­gott a re­pü­lé­sért. Nem pusz­tán azért szállt repülőre, hogy el­jus­son egyik vá­ros­ból a má­sik­ba, ha­nem szen­ve­dély­­ből: vé­gig­gyö­nyör­köd­ve a repülőút min­den per­cét, min­den ap­ró rész­le­tét. Éle­te má­sik sze­re­tett ese­mé­nye a ka­rá­csony volt. Sen­ki nem ra­jon­gott a ka­rá­csony ün­nep­lé­sé­ért úgy, mint ő. De­cem­ber­ben Fil­lér ut­cai la­ká­sa fé­nyek­be öl­tö­zött, ka­rá­csony­fá­kat ál­lí­tott, ka­rá­cso­nyi de­ko­rá­ció volt min­de­nütt - la­ká­sa at­tól fog­va min­dig leg­alább két hó­na­pon át a ka­rá­cso­nyi ün­ne­pi han­gu­lat meg­je­le­ní­té­se volt. Úgy hi­szem, re­pü­lés­kor Já­nos ugyan­ezt az ün­ne­pi han­gu­la­tot, ka­rá­cso­nyi örö­möt érez­te min­dig. Szá­má­ra a ka­rá­csony ün­nep­lé­sé­nek je­len­sé­ge és a re­pü­lés felemelő ér­zé­se va­la­hol ös­­sze­kap­cso­ló­dott. Ak­kor, ka­rá­csony­kor, ne­künk, éle­té­nek erről a két na­gyon ked­ves köz­pon­ti té­má­já­ról ál­lí­tott ös­­sze egy es­té­re va­ló hall­gat­ni­va­lót. Va­la­mit ne­künk aján­dé­ko­zott leg­szebb, legbelsőbb emlékeiből.

Ezek­nek az es­ték­nek ün­ne­pi, ha úgy tet­szik, ka­rá­cso­nyi han­gu­la­ta örök­re ve­lünk ma­rad. Csak Já­nos nincs már itt: hos­­szú, végső re­pü­lés­re tá­vo­zott. Az utol­só fel­szál­lá­si en­ge­délyt feb­ru­ár 4-én reg­gel kap­ta meg. Ar­ra a lé­gi­fo­lyo­só­ra irá­nyí­tot­ták, amely a pol­gá­ri re­pü­lés szá­munk­ra is­mert ma­gas­sá­gán kí­vül esik. Pon­tos kód­ja, ko­or­di­ná­tái nem is­mer­tek, csak tud­juk, so­kan jár­tak már ar­ra.  Ta­lán ezen a fo­lyo­són re­pült el nem sok­kal előtte, ép­pen ka­rá­csony­kor, ré­gi jó ba­rát­ja, ba­rá­ti kö­rünk sze­re­tett tag­ja, Gyöngyössy Zo­li is.

Úgy hi­szem, ez a re­pü­lés nyu­godt. Elöl, a pi­ló­ta­fül­ké­ben, ahol an­­nyi­szor fi­gyel­te a pi­ló­ták mun­ká­ját és be­szél­ge­tett el ve­lük mik­ro­fon­nal a ke­zé­ben, Já­nos most egye­dül ül. A haj­tó­mű­vek hang­ja el­me­rül a em­lé­kek ára­dá­sá­ban. Em­lé­ke­zés uta­zá­sok­ra, ba­rá­tok­ra, ren­ge­teg szép­ség­re, el­múlt ka­rá­cso­nyok­ra. Ta­lán szer­te­néz a fél­kör­ab­lak­ból, le­te­kint az éle­té­ben oly sze­re­tett tá­jak­ra és óce­á­nok­ra, ta­lán szól a ze­ne va­la­hol - és szár­nyal to­vább a vég­te­len­ség sza­bad­sá­gá­ban.

Jó utat, Já­nos, jó re­pü­lést!