Decsényi János - Felvégi Andrea felvétele 

Isme­rek egy költőt. Ze­nét sze­rez. Pe­dig kez­det­ben a szín­ház von­zot­ta. Az­tán né­hány évi, a szá­raz jog­ba va­ló alá­me­rü­lés után, 21 éves ko­rá­tól ki­tűnt, hogy a mu­zsi­ka lesz az ő ön­ki­fe­je­zé­sé­nek te­rü­le­te. Jó mes­te­rek kö­vez­ték út­ját: az ala­pok le­ra­ká­sá­nál a szak­mát fö­lé­nye­sen tu­dó Su­gár Rezső, a Ze­ne­aka­dé­mi­án a nö­ven­dé­kei szel­le­mi ho­ri­zont­ját tá­gí­tó, gon­dol­ko­dá­sát mélyítő Szer­vánszky End­re.

A ta­va­lyi Ko­runk Ze­né­je hang­ver­seny­so­ro­za­tá­ban már tar­tot­tak egy őt köszöntő es­tet, a 85. szü­le­tés­nap „előestéje" al­kal­má­ból sem csak sum­má­zó, ha­nem ősbemutatókat is kí­ná­ló prog­ram­mal. Ak­kor a mű­sor­fü­zet­ben a következő so­rok­kal jel­le­mez­tem őt:

Decsényi Já­nos egy­fé­le­kép­pen dol­go­zik.

Meglepődhet e ki­je­len­té­sen, aki ki­csit is is­me­ri szer­te­ága­zó, szí­nes élet­mű­vét. Pe­dig igaz: egy­azon minőséget kö­ve­tel meg ma­gá­tól a költői szó ze­né­be ön­té­sé­ben és a mí­ves ka­ma­ra­mu­zsi­ká­ban, a nagy­sza­bá­sú szimfonizmusban és a so­ka­kat sza­ba­dabb „el­ru­gasz­ko­dás­ra" csá­bí­tó élő elekt­ro­a­kusz­­ti­kus ze­né­ben, de még a szin­te­ti­kus­ban is! Min­dig meg­bú­vik a mű­vek mé­lyén a zeneszerző „tit­kos", kö­vet­ke­ze­tes szer­ke­ze­ti épít­ke­zé­se, ugyan­ak­kor az al­ko­tá­sok szól­nak a hall­ga­tó­hoz, s egy­ben a hall­ga­tó­hoz szól­nak. Ar­cuk van. Nar­ra­tí­vá­juk: (ze­ne)költői közlendőjük - mond­hat­nók Decsényi egyik kulcs­sza­vá­val.

A szü­le­tés­na­pot e hó­nap 24-én el­ér­vén fejt­sük fel e tö­mör port­ré egy-egy mo­tí­vu­mát. Kö­vet­ke­ze­tes: kom­po­zí­ci­ói hang­rend­szer­ük­ben és hang­szer­ve­zé­sük­ben min­dig ala­po­san elemezhetők. Ugyan­ak­kor nem hi­deg ze­nét ír, amely­nek ana­li­ti­kus fej­te­ge­té­se me­le­gí­ti csak át az értőn vizs­gá­ló­dót. Azt az ide­ált tes­te­sí­ti meg, amely él­ve­ze­tet ad a szel­lem­nek, de ugyan­úgy a fül­nek és a lé­lek­nek is. Tit­kos: aki par­ti­tú­ra nél­kül hall­gat­ja, sőt aki­nek nem mon­da­na sem­mit a kot­ta ké­pe, az is ha­tá­sa alá ke­rül. „Tisz­tá­ban va­gyok az­zal - mond­ja De­csé­nyi ze­nei­­leg és böl­csel­mi­leg is rej­tel­mes 3. szim­fó­niá­já­nak »de­kó­do­lá­sa« kap­csán -, hogy ef­fé­le abszt­rakt el­já­rá­sok fül­lel ne­he­zen kö­­vethetők - ha észlelhetők egyál­ta­lá­ban.  De hi­szek ab­ban, a lét­re­ho­zott szer­ves­ség, a meg­kom­po­nált szer­ves­ség ere­je - ha rej­tet­ten is - ké­pes le­het ha­tást gya­ko­rol­ni."

Ha már ezt a da­ra­bot em­lít­jük, idéz­zük föl jelentős mű­fo­lya­ma­it. A há­rom szim­fó­ni­át: a ha­gyo­má­nyos négy­té­te­les­sé­get az újabb ko­ri egy­be­kom­po­nált­ság tra­dí­ci­ó­já­val és az arany­met­szés gon­dos ki­mun­ká­lá­sá­val ötvöző elsőtől a so­kat­mon­dó cí­mű - Vocis imago - má­so­di­kon át A 23. be­tű misz­té­ri­u­mát feszegető har­ma­di­kig. A mű­fa­ji­lag szer­te­ága­zó, még­is szer­ves gon­do­la­ti lán­cot al­ko­tó há­rom ös­­szeg­zést: a két ének­szó­lis­tá­ra és hang­sze­res együt­tes­re kom­po­nált Ré­gi ma­gyar szö­ve­gek kul­tú­ra­tör­té­ne­ti sum­má­zatától az Em­lék­könyv au­di­o­vi­zu­á­lis csa­lád-ora­tó­ri­u­mán át a Bú­csú egy to­va­tűnt év­szá­zad­tól drá­mai mély­sé­ge­ket lí­rai for­má­ban tag­la­ló, nagy oratorikus al­ko­tá­sig, amely az Em­lék­könyv csa­lád­ra össz­pon­to­sí­tott ön­élet­írá­sát a hu­sza­dik szá­zad kol­lek­tív em­lé­ke­ze­té­vé tá­gít­ja ki. Nem hagy­hat­juk fi­gyel­men kí­vül a vo­nós­né­gye­se­ket sem, no­ha ez­zel kap­cso­lat­ban De­csé­nyi alap­ér­ze­te így hang­zott: „Sze­ret­nék vo­nós­né­gyest ír­ni, de sem­mi ked­vem hoz­zá." Kvar­tett­jei azu­tán egy-egy kan­tá­tá­ban te­rem­nek to­vább. Az el­ső az Eszed­be ju­tok-e még?, Ágh Ist­ván-asszony­mo­no­lóg­ban. Amint a szerző nyi­lat­koz­za: „ré­geb­bi tex­tus új kon­tex­tus­ba ke­rül­ve új ér­tel­met nyer". A má­so­dik pe­dig a Tá­vol­ról a Mostba Ady-kan­tá­tá­ban. A je­len­tős, kü­lön­fé­le ka­ma­ra­kí­sé­re­tű szó­ló­ének-da­ra­bok­nak se sze­ri, se szá­ma: Utak; Weöres Sán­dor Ti­zen­ket­te­dik szim­fó­ni­á­ja; A tig­ris, a sza­már és a lem­min­gek; Csend elé; Is­me­ret­len föld; Sotto pretesto di Dan­te; R. M. Ril­ke költő ta­lál­ko­zá­sa a ha­lál­lal... A költők a cí­mek­ben fog­lal­tak mel­lett Czigány György­től Blake-ig, Shake­s­peare­-ig ter­jed­nek. S hos­­szú a sor, ha még az elekt­ro­­akusz­ti­kus mű­ve­ket gya­ra­pí­tó Ver­ses­könyv köl­tőit is meg akar­nók ne­vez­ni.

Az ars acustica Decsényi Já­nos mű­he­lyé­nek megnyerő kü­lön­ter­me. Ezt a mű­fajt so­kan kí­sér­le­te­zés­re hasz­nál­ják, rab­já­ul es­nek a na­pi újí­tá­sok hoz­ta lehetőségeknek, a bi­zarr hang­ha­tá­sok­nak. Nem úgy Decsényi. Bő év­ti­ze­den át ve­zet­te a Ma­gyar Rá­dió Elek­t­ro­a­kusz­ti­kus Ze­nei stú­di­ó­ját úgy, hogy ma­ga csak kísérőzenét kre­ált ben­ne. Ám ami­kor 1987-ben meg­szü­le­tett a Kö­vek, fel­kap­tam a fe­jem: nem­csak kompo­zi­to­ri­ku­san volt az át­lag­nál igé­nye­sebb, ha­nem még lí­rát is hor­do­zott. „Hang­tá­ja­i­ban" is töb­bet nyúj­tott a gya­ko­ri kli­sék­nél. Így be­szélt erről: „a hang­zó va­ló­ság egy­sze­rű »le­ké­pezése« ke­vés az üd­vös­ség­hez. A sű­rí­tés for­má­ló ere­jé­re szo­ru­lunk, ami­kor kör­nye­ze­tünk hangjelenségeiből épít­ke­zünk." S ugyan ki írt e mű­faj­ban olyan hu­mo­ro­sat, mint a Korf órá­ja Morgenstern-vers „meg-elektrozenésítése"?

A 3. szim­fó­nia konk­lú­zi­ó­ja Wittgenstein mon­da­ta: „Amiről nem le­het be­szél­ni, ar­ról hall­gat­ni kell." Decsényiről foly­vást le­het és ér­de­mes be­szél­ni, s mi­vel kí­ván­juk, to­váb­bi éve­it is mun­ká­val tölt­se, még bi­zo­nyá­ra sok té­mát ad. Ám Decsényit legfőképp hall­gat­ni kell!