"Puskás Gábor késõn futott,

Neki csak a füle [variáns: fara] jutott"

Újra meg újra megfogadom magamban: rögtön a koncert után, azon frissiben nekilátok a recenzió fogalmazásának. Aztán persze gyõz a lustaság. Nem kell a dolgot annyira elsietni, súgja a tudat mélyérõl elõbújó gonosz kisördög. Majd holnap, holnapután. Napok, hetek múlva pedig az ember kétségbeesve próbálja értelmezni jegyzeteit. Legfeljebb abban lehet ilyenkor bízni, hogy az agy nem véletlenül szelektál - az marad meg élesebb kontúrokkal az emlékképek közt, ami már az elsõ pillanatban is fontosabbnak tûnt.

Az idei Korunk Zenéje elsõ olyan eseményével kapcsolatban, amelyrõl nekem kell beszámolnom, szerencsére nincs ilyen gond. Szeverényi Ilona cimbalomestjét (szeptember 28, Régi Zeneakadémia) eleve a rádiós közvetítõkocsiban ülve kísértem (olykor lankadó) figyelemmel, abban a biztos tudatban, hogy hangfelvételrõl majd kontrollálhatom a kósza impressziókat.

Jobb, ha jó elõre bevallom: nem lelkesedem túlzottan a cimbalomért. Azazhogy: szép hangszer ez, jó hangszer, elismerem, nem véletlenül szerette annyira Igor Stravinsky (a mi Rácz Aladárunk játéka nyomán). A közelmúltban kialakult kultusza azonban határozottan feszélyezõ. Évek óta az az érzésem, hogy made-in-Hungary cimbalom-opuszok-ból hatalmas túlkínálat alakult ki, a gazdagság valójában válságtünet. A komponistáknak felesleges zenekari mûvet írni, mert úgysem adják elõ; nagyobb kamaraegyüttesek összehozása sem kecsegtet túlzott reményekkel. Így aztán átterelõdnek az alkotói energiák mindenféle mellékcsatornába. Mindezek alapján rosszra (ha tán nem is rögtön a legrosszabbra) számítottam- s végül is örömmel jelenthetem: kellemesen csalódtam. Nyilván nem kis részben azért, mert Szeverényi Ilona jó muzsikus, aki a rábízott portékát ügyesen tudja eladni. Nyomorult bóvlival azonban a legrafináltabb házaló sem arathat sikert. Így hát ez esetben az árucikkek minõségét sem kifogásolhatja alapos okkal az e célra kirendelt Hatóság. Az már más lapra tartozik, vajon a tanúsítványokat és zárjegyeket rendben találó ellenõr magánemberként mit gondol egyik-másik elébe tárt termékrõl.

HORVÁTH BARNABÁS Pengetve és kalapálva címû darabját például nem venném meg CD-n, ha megjelenne. Tisztes iparosmunka ez, semmi több. A második félidõben elhangzott Négy Radnóti-dal jóval fantáziadúsabb, költõibb. Szöveget illusztráló elemei diszkrétek és ügyesek, a záró Razglednica az elõzmények után szorongatóan drámai. A szöveg ritmusához való túl szolgai alkalmazkodás azonban zavaró itt-ott (például a 3. dal énekszólama kifejezetten monoton ritmusú - anélkül, hogy a szerzõ a monotóniának költõi értelmet tudna adni).

SÁRY LÁSZLÓ Szilánkokja 22 éves késéssel jutott most pódiumra. Nem tûnt avultnak, mint annyi más abból az idõszakból. Aki hajlandó elfogadni Sáry koordinátarendszerét; aki nem érzelmi hatásokat és drámaiságot vár a muzsikától; nem igényli azt, hogy a zene a folytonos fejlõdés illúzióját keltse, annak kellemes negyedórát szerzett ez a mindig változó és mégis mindig ugyanolyan hangtapéta a maga megnyugtatóan szép mintázatával, jólesõen kiszámíthatatlan ismétléseivel, visszautalásaival.

. TALLÉR ZSÓFIA Triója olyasféle hangulattal lepett meg az elején, ami Debussy ógörögösnek szánt darabjainak sajátja. Késõbb eltávolodott ettõl a világtól - de nem nagyon messzire. Különösen megkapónak találtam a finoman ritmikus, modális és pentaton ízekkel játszó, ügyesen hangszerelt utolsó tételt, s kevésbé meggyõzõnek a második külsõségesen izgatott effektusvilágát.

SZEVERÉNYI ILONA Sgrafittójától, töredelmesen bevallom, különösen féltem. Nem szeretem, ha a hangszeres mûvészeket megkísérti az alkothatnék - rendszerint nem sok jó sül ki ebbõl. Szeverényi rácáfolt balsejtelmeimre. Darabjának második fele harangjátékokra emlékeztetõ hangzataival, a harangozást ellenpontozó, izgatottan ritmikus ostinatószerû motívumával, szerves építésmódjával sokatmondóan "sûrû" csendet teremtett a nézõtéren.

LENDVAY KAMILLÓ jó tíz esztendõs Táj-dala, azt hiszem, nem tartozik a szerzõ legjelentõsebb opuszai közé. De igazi profi munka, gusztusos hangzású, addig szól, amíg ébren tudja tartani a hallgató figyelmét.

OLSVAY ENDRE Asszimilációk címû, két cimbalomra és csellóra írt darabja a szerzõ pályáján mindenképp elõrelépés. Jól kigondolt a szerkezet, a szólamszövés, mûködik a komplementer elv, és ha megfárad az anyag, a komponista idõben vet be markáns motívumokat.

CSAPÓ GYULA altatójában kicsit bosszant a csakazértis-angol cím: Lullaby. Ennyire azért nem kéne lihegõen keresni az úgynevezett angolszász kultúra szappanopera- és reklámgyártó (vagy ami rosszabb: fogyasztó) értelmiségének kegyeit. Maga a muzsika alapjában véve kellemes, de valóban elaltatna, ha egy picivel hosszabban tartana.

HOLLÓS MÁTÉ új darabjának címe - az alliteráció dacára - jellegzetes példája a rosszul választott, megjegyezhetetlen, tudálékos, és emiatt taszító feliratnak (Movimenti melodici e meditativi). Maga a zene szerencsére nem tudálékos és taszító, sõt. A második részben háttérbõl felsejlõ népzenés, majd kissé régizenés világ szép és költõi pillanatokat eredményez. A logikával, a szólamszövéssel pedig Hollós korábban sem állt hadilábon.

Többé-kevésbé minden kritikus elfogult - s zavarba jön, ha részletesen indokolnia kell, mit miért preferál. Épp ezért jobb, ha nem is magyarázom sokat a bizonyítványt. Számomra ezen a koncerten a legnagyobb élményt SÁRI JÓZSEF Négy invokációjának elsõje adta. Lenyûgözött a zene elevensége és egyanyagúsága. Ez utóbbi önmagában véve persze nem feltétlenül erény (sok esetben csak a fantáziátlanság leplezésére szolgál). Sári azonban rendkívüli érzékkel és találékonysággal szegezi szembe ugyanannak a motivikus anyagnak különbözõ sebességû-léptékû változatait. És igazi nagy pillanattal ajándékoz meg, amikor a háttérbõl egyszer csak leplezetlenül elõbújik a jól ismert egyházi ének: "Mint a szép híves patakra…"

Október 4, szombat este 8, Fészek Mûvészklub. Az Egri-Pertis duó, illetve Bokor Jutta és Eck-hardt Gábor koncertjén ismét egyszer bebizonyosodik a régi igazság: sokkal jobb hangulatú egy viszonylag kisebb koncertterem megtelten, mint egy nagy befogadóképességû hodály félig üresen (még akkor is, ha alkalmasint az utóbbiban több a "fizetõ hallgató" - ha még van egyáltalán ilyen a Korunk Zenéje bármilyen eseményén). Pici zavart legfeljebb a pódiumon lévõ hangszer látványa okoz a terembe lépõnek. Az ugyanis egy sziámi zongora. Két normális hangszer "összenõve". Az elsõ pillanatban borzongató, szoktatni kell magunkat hozzá. LIGETI GYÖRGY pompás három darabját hallgatva aztán gyorsan elenyészik a homályos rossz érzés maradéka is. Egri Mónika és Pertis Attila, a hangszerszörnyeteg gazdái és idomárjai valóban jó párost alkotnak. Jót, mert nagyjából egyenrangú pianisták - ami nem mondható el a világ összes zongorista (házas)párjáról. Tudják a darabokat, kellõen bohócosak LENDVAY KAMILLÓ vidám Ahogy tetszikjében (de szerencsére nem esnek túlzásokba), színesek és áhítatosak OLIVIER MESSIAEN költõi Amen-látomásaiban és fanyarok-fegyelmezettek HINDEMITH Szonátájának öt tételét megszólaltatva. Ez utóbbi, a koncert zárószáma hallatán elmerenghettünk, hogyan múlik el a világ dicsõsége... Hindemith hajdan merész ifjoncnak számított. Utóbb érdekes neobarokk komponista lett belõle. Aztán évek hosszú sora telt el anélkül, hogy a nevével találkozhattunk volna hangversenyplakátokon. Pedig nem rossz szellemi táplálék az övé. Idõnként emlékeztet ugyan a legendás mese-sajtra (ki tudná feledni: csokoládéval összedolgozott mackósajt-féle, brrr!), de akadnak egészen élvezetes pillanatai, percei, sõt: tételei. Mindenesetre nem érdemli meg a makacs mellõzést.

A kétzongorás mûvek mellett elhangzó három dalkompozíció, illetve sorozat közül a mûsorfüzet kettõt jelölt bemutatónak. PERTIS JENÕ Kalevala - Kõkenyér címû, szólókantáta méretû opuszával kapcsolatban aligha kockáztatja a kritikus az utókor gúnyos megvetését, ha kijelenti: a végtelenül hosszú szövegre írt muzsika nem tartozik az utóbbi évtizedek kiemelkedõen jelentõs hazai alkotásai közé. A döntõ baj a szöveghez való prozódiai alkalmazkodásban keresendõ. Paradox módon éppen abban, hogy a komponista maximálisan igyekszik alkalmazkodni a szavak lejtéséhez - ami miatt viszont fantáziátlanul élõbeszédszerûvé válik énekszólama. A visszatérõ négyhangos lefelé lépegetés a strófák elején egy idõ után szinte bosszantó, gyorsan letudandó szertartásos közhellyé devalválódik. Pedig a zongoraszólam hallatlanul kidolgozott. A részletmegoldások szépségét mégis úgy éljük meg, mint a sivatagi vándor, aki rengeteg homokbucka után idõnként oázisra is talál.

Furcsa módon BALASSA SÁNDOR opusz l-es dalai is most kerültek elõször a közönség elé. Valójában, mint a szerzõ-fogalmazta ismertetõbõl megtudhattuk, régi-új darabok ezek. Az ötvenes évek derekáról valók, csak némileg átigazítva. Bevallom, nem jártam utána, mi volt az eredeti és mi Balassa mai hozzátétele. Számomra két dolgot tanúsít a két dal. Egyrészt azt, hogy Balassa költõi érzékkel nyúlt annak idején a szöveghez, és mesterfokon beszélt egy elsõsorban modális fordulatok ízeivel élõ, leginkább talán a Farkas Ferencéhez közelálló zenei nyelvet (különösen megkapó e tekintetben az Eminescu-dal a maga áttekinthetõ hármas szerkezetével, természetesen kibomló, eleinte dóros dallamaival). Az érem másik oldala, hogy vajon igaza van-e a szerzõnek, mikor úgy tartja, ma éppen ehhez a világhoz kell visszafordulni. Tény: visszanéz mostanában szinte mindenki. Általános a vágy egy fogyaszthatóbb, a közönség szélesebb rétegeihez szóló, dallamosabb muzsika iránt. Csakhogy a posztmodern java rendszerint azáltal válik hatásossá, hogy drámaian eltér a "moderntõl". Messzire nyúlik a múltba, és többfélébõl merít (ahogy legújabban a Vajda-opera). Balassa ehhez képest veszélyesen "közel" veszi fel, hogy õt magát idézzem, az elejtett fonalat. A Keats-szonettben pedig helyenként talán túl hamar vált be bizonyos tonális-harmóniai "ígéreteket". Nem engedi halmozódni a feszültséget, gyorsan oldja a disszonanciát - emiatt a mû folyamata kevésbé gördülékennyé válik. Igaz, ezt aztán némileg jóváteszi a drámaian nem tonikai, elillanó befejezés.

Elvileg nem kellene szólnom a koncert harmadik dalsorozatáról, PETROVICS EMIL Szerb népdalairól - hiszen igen régi ciklus, ráadásul a komponista fõiskolás éveibõl való.

Hogy mégis kivételt teszek, annak egyedüli oka az ámulat, mennyire jók ezek az egyszerû darabok. Népdalfeldolgozás bartóki vagy kodályi közhelyek nélkül - szinte fából vaskarika. Az akadémista Petrovicsnak sikerült a csoda; nyilván többek közt azért, mert nagyszerûen tudta kibontani a délszláv dallamanyagnak azokat a sajátságait, amelyek a nagy magyar mesterek mûvészetében soha nem hagytak nyomot. Elképesztõ a moduszok váltásának kidolgozottsága, finomsága (a Farkas-iskola hatása volna?). Elképesztõ, milyen hatásossá tud tenni Petrovics egy bõvített szekundlépést, egy közös tercû modulációt. A kérdés önként kínálkozik: voltaképp miért nem szólalnak meg gyakrabban efféle alkotások? Attól, hogy valami az átkos ötvenes években született, nem feltétlenül elvetendõ, szégyellendõ... Jó volna egyszer hideg fejjel, politikai elfogultságok nélkül számot vetni az örökséggel. Kidobni egyszer s mindenkorra, ami kidobandó, nem nosztalgiázni iránta - de megmenteni a valódi értékeket.

Október 6, hétfõ, este 9 óra, Zeneakadémia Kisterem. SZEMZÕ TIBOR szerzõi estjével kapcsolatban roppant markáns emlékképek váltakoznak bennem teljesen elmosódottakkal. Felejthetetlen például a fiatalember, aki vagy tíz perccel a kezdés elõtt kérdezgette a földszinten: tessék mondani, hol itt az "úgynevezett" (sic!) kisterem? Ugyanõ, lefogadom, behunyt szemmel is eltalálna a PeCsába, a Szkénéhez és a progresszív ifjúság által rendszeresen látogatott tucatnyi egyéb intézményhez. A Zeneakadémiára azonban legfeljebb olyankor teszi be a lábát magára valamit is adó Internet-hívõ, ha rockszagot érez. Ha bízik benne, hogy vegetatív idegrendszere el lesz látva "kõkemény" pufogásokkal. Szemzõ neve pedig "jobb körökben", úgy tûnik, ilyesmit ígér.

A körítés ezúttal meg is felelt az efféle elvárásoknak. A koncert a szokásosnál késõbb kezdõdött, jól elkülönülve így a "maradi polgárság" hangversenyeitõl; a terembe lépõt biztatóan nagyméretû keverõasztal fogadta, s hamarosan kialudtak a nézõtéri lámpák is, csak néhány apró fényforrás pislákolt elöl. Hogy is tartja a szólás? Sötétben minden tehén fekete. Sötétben minden akadémia-kistermi akció zenének látszik... Mûvészetnek.

Szemzõ kétségkívül nem ügyetlen, és nincs alkotói tehetség híján. Tud tetszetõs és divatos lenni. Az az érzésem azonban, most elmaradt a legmaibb trendektõl. Az a fajta hányaveti jófejség, ami a Tractatus címen elõvezetett opuszból áradt, tíz-tizenöt éve okozhatott heveny vértolulásokat huszonéves, filozófia- vagy szociológia-szakos ultrabal egyetemista hölgyek zsigereiben. Ma bizony déjà vu (illetve entendu). Zenei szubsztanciának mégiscsak kevés, ha valaki egy egyszerû, pentatonos ízû melódiát dúdolgat, némileg variálgatva, blazírt fahangon (elsõre ráadásul feltûnõen disztonálva), miközben a kíséret váltakozva d-t és c-t ismételget, olykor némi egyéb effektusocska és fõként sok-sok prózai szöveg társaságában. Mondhatnánk: sok rizsával. Csak hát ezúttal a "rizsa" sajnos Ludwig Wittgensteintõl kölcsönöztetett. Elhangzott például a sokat idézett gondolat ékes ánglius (!) dikcióval: "whereof one cannot speak, thereof one must be silent" ("amirõl nem lehet beszélni, arról hallgatni kell"). S mindehhez változatlanul az unott dúdolás szólt. Egy nyegle, tinicsajokban csalódott, tornaórákon kudarcot vallott, érettségin épphogy átevickélt, az életben maga elõtt semmiféle értelmes perspektívát nem látó kelet-európai ifjonc spleenes modorában. Komoly muzsikának mindez több mint fajsúlytalan. De rockközeli minimalnak is elképesztõen vérszegény (amint azt a közönség nagyobb részének feltûnõen langyos-udvarias tetszés- vagyis inkább nemtetszés-nyilvánítása is jelezte).

A szünet utáni, A túlpart címû darab zenei szempontból feltétlenül magvasabbnak bizonyult. A japán tradicionális zene elemeit a komponista nagy fantáziával ötvözte a "nyugatiasnak", "európainak" (vagy inkább amerikainak) mondható, enyhén könnyûzenés klisékkel. Csakhogy ezúttal videoszalag is dukált a ritmikus dobhártyacsiklandozáshoz, s mindenekelõtt megint: szöveg. Ami a videót illeti: japán életképek a turista szemével, gyerekportrék pállott színekkel - mintha valamiféle vizuális közhelyszótár kivonatát láthattuk volna. A dilettantizmus iskolapéldáját. Ami persze nem okvetlenül bosszantó, legfeljebb szánalmas. Hanem a szöveg... Itt nincs helye elnézõ mosolynak. Érdemes idézni Szemzõ ismertetõjét a mûsorfüzetbõl - hiszen ez hangzott el az elõadáson is, szóról szóra. Íme néhány részlet: "tehát ez nekem a húsomba vág, érted?" Vagy: "azt akarom mondani, hogy nekem ez egy célkitûzésem, ambícióm, hogy én egy agyvelõbe össze akarom hozni a kettõt, tudod?" A felidézett párbeszéd másik szereplõje természetesen helyesel mindezekre az "érted" és ,tudod"-okra, imigyen: "Aha. Aha." Legszívesebben azt mondanám elegánsan: no comment. De álljon meg a menet! Diákkoromban magam is többször megoldottam a világ számos rejtélyét, alkoholos italok serkentõ hatása alatt, baráti társaságban, holdas és borult éjeken - ahogy Szemzõ és haverja egy tokiói parkban, az ismertetõ szerint '94 november 11-én, sörrel ellátva (ezt a magvas eszmecserét rögzítette épülésünkre a hangszalag). Soha eszembe nem jutott volna viszont, hogy az ilyen bugyuta fecserészést meg szabad komponálni... És ami különösen hajmeresztõ: hogy ez lehet egy olyan koncert egyik mûvének az alapja, amelyen a másik Wittgenstein Tractatusát idézi...

Október 11, szombat este 7, Törley terem. Az Ear Együttes koncertjére megtelik a Mûcsarnok kicsiny, de hangulatos helyisége. A látogatók gyakorlatilag ugyanazok, mint a tavalyi hasonló eseményen. Hiába, a villanyáramban hívõk szektája lelkes és összetartó. SÁRY LÁSZLÓ a szabályt erõsítõ kivétel. Õ eddig kevesebbet bajlódott potméterrel, kapcsolókkal, írt viszont a Rádiónak egy egészen kiváló, mókás darabot gõzmozdonyhangokból. Az elõre meghirdetett programtól eltérõen ezúttal ez vezeti be a hangversenyt, és teremt azonnal jó hangulatot, Nem lankad a kedv a második számban sem. FARAGÓ BÉLA Ezeregyszázegy hangja is a Rádió felkérésére készült, ez is "hangtáj"-zene. Méghozzá egyike a mûfaj legjobbjainak. Faragónak talán az a legvonzóbb tulajdonsága, hogy van humora. Nem erõltetetten "viccelõdik", feszengetõ poénokkal, de idõnként úgy helyez egymás mellé elemeket, hogy önkéntelenül is elmosolyodunk. És közben persze arra gondolunk, milyen kár, hogy a szelíd derût fakasztani képes emberekbõl soha nem lesz "vezetõ". A küldetéstudatos vezérség ugyanis nálunk ott kezdõdik, ahol a humor véget ér. Lásd a Parlament egy s más szónokát, lásd a magyar zenét megváltani igyekvõ, habzó szájjal gyûlölködõ prófétákat.

MADARÁSZ IVÁN új darabja, a Dionüszosz geometriája egyike azoknak a kompozícióknak, amelyeket a legnehezebben idézek vissza. Voltaképp csak arra emlékszem igazán, hogy ott és akkor, a Törley teremben alapjában véve rendesen megcsinált opusznak tûnt. Úgy éreztem, valóban sikerült benne egyensúlyba hozni a "geometriát" a szertelenséggel, a dionüszoszi extázissal. Csakhát a benyomás nem lehetett túl éles, ha ilyen hamar megsápadt.

SZIGETI ISTVÁN, akárcsak Madarász, állandó szerzõje az Ear Együttes hangversenyeinek. Mindig színvonalas, amit ír, mindig kiderül belõle a szakma alapos ismerete. Súlyosnak, magvasnak azonban zenéjét nem mondanám. A Gyurkovics Tibor költeményére írt Por-vers jellegzetes Szigeti-opusz. Egyszerû, könnyen áttekinthetõ, effektusai és színei ellenére kicsit egysíkú. Legjobb része egy tetszetõs fugatószerû szakasz.

HOLLÓS MÁTÉ cigány címû, cigánydal alapján komponált mûve (Cara luma Phirav) szerezte számomra ennek a koncertnek a legnagyobb meglepetését (noha a darab nem most került elõször közönség elé, én eddig nem hallottam). Korábbi alkotásai alapján Hollóst jó ízlésû és szakmailag felkészült, de nem különösebben hatásos és fantáziadús komponistának ismertem. E tekintetben a Szeverényi-koncerten hallott kompozíció költõisége is újdonságnak tûnt. Ez a darab pedig torokszorítóan nagyszerûnek. Mintha Hollós most találta volna meg igazán a hangját. Egyszerû elemekbõl építkezik. Alaptémája jellegzetes moll dallam, ezt halljuk lényegében végig, imitációkkal, különféle hangnemekbe csúsztatva, néhol bitonalitással fûszerezve. S ahogy haladunk elõre az idõben, úgy válik egyre nyomasztóbbá az a fajta életérzés, amit jobb híján talán balkáni fájdalomnak nevezhetnénk (a balkáni jelzõ minden pejoratív mellékíze nélkül). Kopár hegyek jelennek meg lelki szemeink elõtt, nyomorúságos életû emberek panasza szól a távolból. Hollós nem azonosul ezzel a világgal, tartja a távolságot - de mély együttérzéssel beszél. És nem kísérti meg a szentimentalizmus.

A zárószámról, SUGÁR MIKLÓS Percupicsyjáról nincs különösebb mondandóm. Ez is régebbi (bár nem nagyon idõs) darab. Rendes munka - az ütõket foglalkoztató mûvek jellegzetes betegségével. Azzal, nevezetesen, hogy rengetegféle az ütnivaló instrumentum, s a szólista kíméletlenül végigpüföli mindegyiket. Azt hiszem, nézni nem szabad az ilyen elõadást. Hiszen az ugrándozó, ide-oda sürgölõdõ játékos óhatatlanul komikus látvány. Az pedig határozottan zavaró, hogy az ember maga elõtt lát egy saroknyi még-meg-nem-ütött hangszert, s ebbõl tudhatja, addig nem lesz vége, amíg azok nem kapják meg a maguk perceit. Aztán megkapják, itt a vége, fuss el véle, recefice bum-bum-bum.