"Franz Schubert zenévé varázsolt egy költõi világot." Ezzel a mondattal kezdi könyvét Dietrich Fischer-Dieskau. Majd így folytatja: "A mûdalt addig nem ismert magasságba emelte, bizonyítván minden mûvészet útját s lényegét: fokozás, összpontosítás, tiszta formába öntött tartalom. »Természet és Mûvészet mintha szökne egymástól, s íme, hogy összetalál! « Schubert mûve a goethei felismerést igazolja."

Milyen szabatos és tárgyilagos fogalmazás! A teljes könyvre az az objektív, áradozástól mentes hang jellemzõ, amellyel minden elmondható - olyannyira minden, hogy e kötet óta sem újat, sem többet sem Schubertrõl, sem a dalról nem tudok mondani. Ha valaki ma megkérdezne, mit jelentenek számomra a Schubert-dalok, magam is szemérmesen mondanám el gondolataimat és érzéseimet, nehogy közhelyhalmazt hordjak össze.

Mivel kezdeném? Azzal, hogy kora ifjúságomhoz éppúgy hozzátartoztak a Schubert-dalok, mint Bach és Händel oratóriumai és kantátái (ezek, mint már máskor több ízben elmondtam, a Deák téri Evangélikus Leánygimnázium protestáns zenei nevelése következtében). Fodor-zeneiskolai tanulmányaim, az itteni növendékhangversenyeken elõadott, jobbára Schubert-mûsorszámaim, dalénekes énektanáraim példája meghatározó élményeim voltak csakúgy, mint Basilides Mária Schubert-sorozatai vagy Durigo Ilona dalestjei a Zeneakadémián. Mert akkor még voltak dalestek.

Nem sok, az igaz, de természetes, hogy a dal és a többi kamaramûfaj mindig is csupán vékony réteg érdeklõdésére számíthatott. Ez a vékony réteg valamikor - passzív és aktív értelemben egyaránt - a zenei élet alakítója volt. A hangversenyek közönségét alkotta, és maga is a rendszeres házimuzsikálásokkal hódolt a legnemesebb élvezetnek: az aktív zenélésnek. Alig néhány évtizede még magam is tanúja (és közremûködõje) voltam egy mérnök- vagy orvoscsalád, egy üzletember zenedélutánjainak, melyeken a háziak - technikailag talán gyarló, de átélésben és mély azonosulásban mûvészi színvonalú - muzsikálása természetes egységbe olvadt a meghívott hivatásos zenészek produkcióival. Ám mindez a múlté.

Ez a vékony réteg, mely a két világháború között még jóval szélesebb volt, az 1945 utáni évtizedekben lassan elenyészett. Pedig a dalestek értõ hallgatói is e rétegbõl kerültek ki. Pályám elején sokáig minden évadban adtam egy dalestet (Bartók terem, Váci utca) ezek mûsoráról szinte soha nem hiányzott Schubert mûvészete. (Ebbõl az idõbõl származik dalénekesi múltam egyik felejthetetlen emléke. Ferencsik János, aki kitûnõ zongorista is volt, olykor szívesen lelépett a karmesteri emelvényrõl, hogy a zongorához üljön, így tett egy zeneakadémiai Schubert-estjén is, amelyen a mûsor zenekari számai között néhány Schubert-dal kísérésére vállalkozott. A dalokat Melis György kollégám és magam énekeltük.) Báthy Anna, Rösler Endre, Závodszky Zoltán is tartott dalesteket, de késõbb ezek is mind elsorvadtak, lassú halálra ítéltettek. "Nincs rá közönség" - mondták néha az illetékesek. Nem vagyok sem politikus, sem szociológus, de véleményem szerint e téren is szerepet játszott az a társadalmi és technikai átalakulás, mely fokról-fokra elmossa a különbségeket a társadalmi rétegek között, s ez nem volna baj, ha a nivellálódás szellemiekben nem lefelé történne. A pénzes kispolgári (vagy minek is nevezzem?) réteg nagypolgári életvitelre formál jogot, csak éppen a komolyzene iránti érdeklõdést mellõzi allûrjei közül. Ezen kívül a silány szórakoztató zene, amellyel, mint valami kábítószerrel, gyermekkortól kezdve zsongítják az embereket, no meg az idõrabló televízió elszívja a szellemi erõket a nehezebben megközelíthetõ élményektõl.

Ma ott tartunk, hogy az értelmiség "értelmesebbje" is tökéletes zenei járatlanságot árul el. A Magyar Televízió "Mindent vagy semmit" vetélkedõjében kiváló elmék csillogtatják tájékozottságukat, általános mûveltségüket - ám legtöbbször legegyszerûbb zenei kérdésekre sem képesek válaszolni: itt csõdöt mond a tudományuk. Hogyan is várhatnánk, hogy például Schubert neve egyáltalán elhangozzék? Úgy látszik, még a mûveltebbek sem hallgatják a rádiót, amely pedig keserves erõfeszítéseket tesz a zene mostohábban kezelt területeinek megismertetéséért. Tette ezt már akkor is, amikor, mint említettem, a dalesetek kimentek a divatból. Segített ébren tartani a régebbi - vagy nem is olyan régi: 15-20 éves - emlékeket, Fischer-Dieskau és még vagy tíz-tizenkét nagy külföldi énekmûvész (Elisabeth Schwarzkopf, Irmgard Seefried, Peter Schreier és mások) dalestjeinek hatását. Sõt ma is új meg új ötletekkel igyekszik belopni a szívekbe és elmékbe a csodálatos mûfajt, amelyet dalnak nevezünk. A Rádiónak köszönhettük a "Dalkoszorú" címet viselõ dalesteket, egyéni dalmûsorokat, a gyakori külföldi közvetítéseket (jelentõs részben Schubert-dalokkal), és - hogy kissé szerénytelen legyek - két éve elhangzott és mostanában folytatódott Dalnokmesterek-sorozatunkat Sólyom Nagy Sándorral, mely szintén a Rádió ösztönzésére jött létre. Mondják, hogy külföldön is megcsappant az érdeklõdés és igény a dal iránt - az üstökös Dietrich Fischer-Dieskau korszaka kihunyóban van. Schubert esetében egyenesen megfordulni látszik a mûvek népszerûsége a zeneszerzõ halála óta eltelt mintegy 170 év folyamán. Míg bátyja, Ferdinand Schubert és a barátok ténykedése folytán dalai hamarosan széles körben elterjedtek, elsõsorban a német nyelvterületen (pedig a kiadók óvatosságát is le kellett gyõzni), hangszeres és zenekari mûvei sokáig lappangtak kéziratban. Brahmsnak, Schumann-nak és a mester késõbbi tisztelõinek köszönhetõ, hogy nagy késéssel bár, de idõvel azok is ismertté váltak. Ez a megállapítás kissé egyszerûsítve ábrázolja a helyzetet, hiszen a népszerûség bizonyos hullámzása minden szerzõnél elõfordul, de kétségtelen, hogy az utóbbi idõkben Schubert miséi, kamarazenéje, de fõként zongoramûvei mintha reneszánszukat élnék, szonátái ma hozzátartoznak egy zongora-szólóest mûsorához. De hol vannak a dalok? Nem kérem számon mind a hatszázat, csak a teljes termés egy töredékét (talán csupán azt, hogy ebben a töredékben ne kizárólag a Winterreise és a Schöne Müllerin szerepeljen, mert ha igen, úgy könnyen a szellemi gyomorrontás állapotába kerülhetünk).

Nálunk még a nyelvtudás hiánya is súlyosbítja Schubert dalainak mellõzöttségét. Negyven évig jóformán senki sem tanult németül (ma sem sokan választják ezt a nyelvet), nem csoda hát, hogy a dalirodalom, mármint a "Lied" nagyobb, lefordítatlan hányada hozzáférhetetlen, még muzsikusok számára is. Pedig egy dal befogadásának alapvetõ feltétele a költemény megértése, Schubert pedig egyike a legelsõknek - ha ugyan nem épp a legelsõ -, aki hiperérzékenységgel reagál, sokszor nem is a vers teljes tartalmára, hanem néha csupán egy szóra, egy hangulatra, egy érzésre, mely inspirálja egyedülálló képzeletét. Ám ezt az egy szót, egy árnyalatot érteni kell, ha hallgatjuk, és érteni kötelezõ, ha elõadjuk.

Egyszerûen nem szabad megtörténnie annak, ami egy fiatal, szépreményû operaénekesnõvel megesett: úgy adta elõ a legnépszerûbb Schubert-dalt, A pisztrángot, hogy a mûvet kottából énekelte, s produkcióját még így is zenei hibákkal tûzdelte meg, ráadásul a nevetségességig értelmetlen szövegejtéssel "tisztelte meg" a koncert prominens vezetõ mûvészét, a közönséget, és nem utolsó sorban - Schubertet. Az ilyen mûvészpalánták számára Schubert daltermése csupán kötelezõ tananyag, amelyen jól-rosszul túl kell esni, azután ki lehet pipálni! Fölmérte ezt a lehetetlen helyzetet néhány kitûnõ muzsikus és tanár, és (mint arról már a Muzsika egyik korábbi számában beszámoltam), Kósa-Schubert-Brahms dalversenyt szervezett fõiskolások számára, a Zeneakadémia égisze alatt. Örvendetes kezdeményezés ez, mely nem is volt eredménytelen. Legutóbb azonban nem írtam arról, mennyire elszomorított, hogy a közönség, amely ingyen hallgathatta volna végig az egyes fordulókban a versenyzõk szép mûsorát, olyan kis létszámú volt, hogy alig haladta túl az érdekeltek körét.

Csak megismételhetem: a Rádió az egyetlen koncertszervezõ, amely megteheti, hogy figyelmen kívül hagyja a közönség - sajnos, általánosnak nevezhetõ - közönyét. Schubertiáda-sorozatában válogatott mûsorokkal sorakoztatott fel egy sereg nagyszerû mûvészt, akik ihletük legszebb perceivel hódoltak a zene egyik legnagyobb zsenije elõtt. Vonatkozik ez elsõsorban a hangszeres mûvészekre, de már kevésbé az énekesekre. Egy-két nemes ambíciótól fûtött operaénekesnõnk nem volt képes mellõzni elõadásmódjának operás hangvételét, és ezáltal éppen a dalok végtelen egyszerûségével párosuló finom árnyalatokat nem volt képes érzékeltetni. El kell marasztalnom kiváló basszistánkat is, amiért Schubert Ave Mariájával állt ki (amely par excellence nõi dal, az Ellen's dritter Gesang alcímet viseli), ráadásul a mûvet egy lehetetlenül ráapplikált latin szöveggel énekelte. Giglitõl és Pavarottitól is csak szórakoztató slágerként tudom elfogadni ezt a verziót, komolyzenei mûsorban azonban semmiképpen sem.

Mint ahogyan az Erkel Színház Három a kislány-produkcióját is csak a közönség szórakozási igényének kiszolgálásaként értékelhetjük, az úgynevezett schubertiáda-jelenettel együtt, amely nem hitelesítheti a darab hiteltelenségét, még az egyetlen eredeti Schubert-dal megszólaltatásával sem. Hogy a darab érzelgõssége milyen messze esik az igazi érzelmektõl és Schubert igazi lényétõl, ettõl az emberbõl-angyalból-lángészbõl egybeszõtt jelenségtõl: ez, úgy látszik, ma még kevésbé fontos, mint bármikor. Pedig fontossá kellene tenni, és ez éppen az énekestársadalom feladata lenne. Schubertnek "mindennapi kenyérré" kellene válnia, majdnem szó szerint. Ahogyan hangszeres muzsikusok vallják, hogy életükhöz hozzátartozik naponta egy Bach-mû eljátszása, úgy kellene az énekmûvésznek naponta öt percet szánnia egy Schubert-dal végigéneklésére. Utópia? Lehet, de ennél valószínûtlenebb utópiákat is leírtak már. Ha igazi Schubert-kultuszról a jubileumi évben sem beszélhetünk, meg kell próbálnunk a jövõt építgetni, és legyõzve a mai, anyagiasan célratörõ életszemléletet, utat készíteni mindenki számára ahhoz a boldogító élményhez, ami Schubert dalköltészete.

Eszembe jut egy mélyen megrendítõ apokrif felirat, Jézus panasza a lübecki Krisztus-szoborról:

Ti Mesternek hívtok - és nem kérdeztek engem ...

...Ha egyszer örökre elvesztek - ne okoljatok engem!

Vádoljanak bár blaszfémiával, Schubert szobrának talapzatára a következõ feliratot vésném:

A dal királyának neveztek - és nem hódoltok nekem...

Ha egyszer szívetek üressé és szegénnyé válik - ne okoljatok engem!

Schubert barátai körében. Ferdinand Georg Waldmüller rajza