Lesújtottan, de készséggel teszek eleget a Muzsika figyelmes felszólításának: emlékezzem Fodor Andrásra.

Meglepetésszerûen, de mintha csak maga szervezte volna, diszkréten és tapintatosan távozott.

Mióta 1947 õszén az Eötvös Collegiumban megismerkedtünk, mindig magam mellett éreztem, ha félévekig nem találkoztunk is. Nemcsak õt, hanem barátaim nagy részét is az embereket felfedezõ, barátságteremtõ és fenntartó különleges képességének köszönhetem.

Nem hangoztatott világmegváltó eszméket, de szelíd, szép verseivel, történelmi léptékû híres naplójával, okos írásaival irodalomról, zenérõl, mûvészetekrõl világot ölelt fel. Mindenrõl tudott, amit humánus érdeklõdéssel tudni lehet és érdemes. Zenére, elsõsorban korunk zenéjére, különösen figyelt.

Rengeteg barátját, pályatársát, ismerõsét olyan gonddal tartotta számon - segítette is ereje szerint - , hogy mind azt hihette, megkülönböztetett figyelemben részesül.

Távozásával sokan lettünk magányosabbak, bizonytalanabbak. Erõnk egy része az õ ereje volt. Siratni - ahogy drága halottak fölött õsidõk óta természetes - magunkat kellene.

Budapest 1997 júl. 2.

Sárosi Bálint