Zsörtölõdöm az operaházi matematikai feladványok miatt, melyeket így, pár évvel a harmincadik érettségi találkozón túl, egyedül megfejteni nem tudok. Segítsenek.

Például: milyen feltételek mellett igaz az egyenlõség: van rendezõ, van játékmester, mégsincs rendezés? Budapesti feltételek mellen. Sietek felmenteni a játékmestert, Boschán Daisyt. Õ megteszi, amire kompetenciája jogosítja. Láttam a március 14-i elõadáson, amit talán jótékony magányban állított be, sok új játékot, s megnövekedett pontosságot a régiekben. De gyengéd nõi kéz néhány üde palántával termõvé varázsolni a sivatagot nem tudja. Csak özönvíz-esõ képes erre, ami sokévenként egyszer lezúdul; vagy öntözés. Természeti csodában nem bizakodom. Itten régi és újonnan toborzott esõcsinálókról mindig kiderül, hogy esõ-elcsinálók. Azt sem tanúsíthatom, hogy az új földesúr parancsára szorgos kezek öntözõcsatornákat ásnának, vizet permetezõ tömlõket fektetnének. Inkább látom az idei eddig mindösszesen két produkcióból, a direkció, amelytõl hívei a magyar fõváros operakultúrájának meredek emelkedését várták 1990 óta tartó történelmi mélypontjáról, mintha azt igyekeznék bizonyítani, mily szép is volt, mily jó is volt a mélypont elõtt. Múlt idõk szépasszonyai, nemszép rendezései hívnak találkára. Tudom, kényszerpálya; évadokat évekkel elõre terveznek. Másfelõl világhatalmak új kormányai is csak száz nap türelmi idõt kapnak.

A rózsalovagról azt hiszi az ember (és a rendezõ), hogy megrendezi saját magát. Így hittük ötnegyed évszázaddal idõsebb elõképérõl, mintájáról, a Figaro lakodalmáról is, és bizonyos fokig igazunk volt. A cselekmény realitása, a helyzetek sûrûsége diktálja a viselkedést, magatartást, akciókat, gesztusokat a szereplõknek. Újabban azután itt-ott a világban (nem Budapesten; New Yorkban, Lipcsében és Debrecenben) mutattak Figarót modern, azaz metaforikus értelmezésben. Volt mit mutatni; kiderült, a legreálisabb színpadi cselekmény sem más, mint játék a cselekményrõl, parabola az életrõl, a változásban megvalósuló személyiségrõl. Amilyen befolyásolható vagyok, mostanában minden operát megpróbálok ráhúzni Robert Donington Ring-elemzésének kaptafájára; õ a mítoszt Jung lélektana nyomán mint egyetlen személyiség belsõ erõinek hatalmi harcát írja le. A rózsalovaggal könnyen megy a dolog. Elõször is tudjuk, hogy a szövegíró Hofmannsthal valósággal lubickolt a fin de siècle mitologikájában. Straussnak írt vagy átengedett szövegei közül antik és orientalizáló mí-toszi képnyelvet alkalmaz az Elektra, az Ariadne Naxoszon, Az árnynélküli asszony; de írt õ drámát az Oidipusz-mondából is. Éppen A rózsalovagból hiányozna a mitikus alapozás? Ó nem. A történet mitikus forgácsokból áll össze. Van itten Nagy Anya és szeretõ, a nõi õselem, a lélek regresszióra csábító erotikus õstalaja (Marschallin). A lélek (Octavian) nem akarja elhagyni az éjszakát (a szerelmi éjszaka végét késleltetendõ összehúzza a függönyt); a Nagy Anya támogatja ebben, azzal is, hogy Ochs alakjában torzképet varázsol elé jövõbeni férfiúi önmagáról. Meg is ijeszti annyira, hogy inkább nõnek öltözik. Ami persze, mint egykor Akhilleszt, férfiúságának gyakorlásában nem gátolja.

Jupiter bikává változott Európáért; a Falstaff által is magára vonatkoztatott mitologéma, a virágos mezõn szerelmeskedõ isteni bika a szatírjátékban ökör formában jelenik meg: Ochs, de nem közönséges, hanem pacsirtaligeti. Az õ fejébõl pattan ki megfelelõ idõben a második generációs bölcsesség-istennõ, találóan Szofiának hívják: bölcsesség. (Faninal csupán Ochs nemzõ gondolatának társadalmi megtestesülése; Sophie el is mondja, hogy anya nélkül nõtt fel.) Octavian a darab három felvonásában szabály szerint végigjárja a beavatási misztérium stációit. Elõbb felmagasztaltatik (ezüstrózsa átadása), aztán leszáll az alvilágba, bemegy a labirintusba, hogy (androgyn állapotában) találkozzék, megküzdjön a Minotaurosszal. Szofia vezeti ki onnan a világosság, a rendezettség, a társadalmiság új állapotába, a férfiállapotba.

Szóval, ahogy egy tanítványom mondta (miért lennének az embernek tanítványai, ha nem, hogy tanuljon tõlük): máshogy is el lehetne játszani A rózsalovagot, nemcsak úgy, mintha komolyan vennénk a kacérkodást a máriateréziás Béccsel. Jaj, de hát komolyan sem tudjuk venni! Valaha szerzõi jog parancsolta, csak az eredeti, Roller-féle kiállításban szabad játszani a darabot. Ha az eredeti Gesamtkunstwerket vennék komolyan itt és most, amúgy historikusan, abban látnék fantáziát. Azonban elénk állítani a bizonytalan lenyomatát annak, ami a hetvenes évek elején is csak sebtiben összetákolt, semmitmondó variánsa volt az eredetinek? Schäbig, mondhatnám pestiesen. Szegényes. Az alapmozgások végigfutnak; nem érdem, hiszen bele vannak írva a szövegbe. Az ördög a részletekben rejtõzik, vagyis hogy a részletek hiányában. Nem rendezek, nem az én dolgom, hogy részletezzek. Aki látta Karan Armstrongot a bemutató utáni harmadik s ötödik elõadáson, látta a részleteket; láthatta bennük az életet, kiérthette belõlük a gondolatot. Jegyzõkönyvbe diktálok egyet, a legmegkapóbbat, példaképpen. Vége a levernek, a Marschallin egyedül marad, meditálni kezd jelenrõl és jövõrõl, fiatalságról és öregségrõl, közben - ösztönös reggeli nõi mozdulattal - felemeli az asztalkáról illatszeres flakonját, egy cseppet halántékára dörzsöl a parfümbõl; aztán ugyanolyan természetes mozdulattal kiveszi az ezüstvirágot futteraljából, és kelyhébe is cseppent a perzsa rózsaolajból. Az arisztokrata nõ quasi háziasszonyi gondos mozdulata, és mennyivel több is annál. Erosz lehelete az illat, amit lám tõle, az õ ajándékaként visz el Sophie-nak Octavian. A két nõ vetélytárs, mégis azonos egymással. Az énekesnõ leleménye, vagy Götz Friedriché? Perzsa rózsaolaj illata, üzenet: ne szállj el! Ne hagyj magunkra minket itt, ahol oly régen nem jutott eszébe semmi senkinek.

Nehéz feladvány azután még: qui pro quo, ki kicsoda, ki ki helyett, avagy hány szereposztásban játsszák A rózsalovagot? Osztok, szorzok, az eredmény hol egy, hol kettõ, néha három, vagy éppen törtszám. Az egész, úgy ahogy van, irracionális. Ha jól számolom, négy elõadásnak sikerült összehoznia a címlapon hirdetett kettõs új betanulást. A két elsõ elõadáson (régi osztályozás szerint: a két bemutatón) csak egy Octavian mutatkozott be, Gémes Katalin. De van második Octavianunk is, Bokor Jutta, õ a március 11-i elõadáson léphetett fel. Két Sophie-t láttam, ugyanebben a leosztásban; két bemutatón Kertesi Ingridet, harmadik este Péter Anikót. Ochs elsõ estén Tóth János, másodikon Szüle Tamás volt, március 14-én Gregor József állt be. Marschallin: Kukely Júlia, Sudlik Mária és (14-én) vendégként Karan Armstrong. Olasz énekesnek B. Nagy János és Csák József után Kelen Pétert hallottam tisztelegni a vendég elõtt (egyedül õt elfogadható olaszossággal). Kelen nevét a mûsorlapon egyáltalán nem találtam, Róka Istvánét igen. Két karmester vezényelt, elõírásosan az elsõ illetve a második estén: Medveczky Ádám és Kovács János.

Eine Budapesterische Maskerade, und weiter nichts? Gyanítom, az Opera azért rendezi, hogy gazdagságával kérkedjék: annyi jó énekesünk van... Fáj a szívem, mert én meg a vidékiesség jelét látom benne. Abban az udvariatlanságban is, hogy a sztárt elfelejtik meghívni a bemutatóra és - legyünk szerények - az elsõ öt elõadásra. De a baj sokkal általánosabb. A színpadi tolongás felveti a kérdést: hogyan lehet próbálni, hogyan lehet felkészülni ilyen jövésmenésben? Ahogyan a századelõ vidéki operatársulatainál lehetett: rögtönözve. Eljutottunk oda, amikor minden mindegy. Jó ideje mindegy, hogy a zenekarban felvonásonként új zenészek jelennek meg; most aztán mindegy az is, hogy Octavian pénteken az egyik Marschallinnal fekszik le, és vasárnap a másikkal ébred, mindegy, hogy egyik este egyik Ochs elõl kapkodja szoknyáját, a másikon a másik felé csapkod spádéjával. Mindegy neki az is, szõke-e vagy barna az izgága úr, aki négy órán át jeleket ad a zenekari árokból.

Mit kicsinyeskedünk? Az idomítás csodája, nagyjából minden és mindenki a helyén van. Nagyjából. "Nem sírtam - mondta csendben, meglepõdve egy barátnõm az ezüstrózsa-jelenet után - pedig mindig szoktam." A rózsalovag nemcsak történet az erotikáról (másik szerzõ akkoriban kelt darabjának címével: tavasz ébredése), maga a mû a megkomponált liaison. De a viszonynak be kell érnie, tartalmas találkozások sorozatában. Egyetlen éjszaka után nem sírunk.

Különösen fájlalom a karmesterek lealacsonyítását, ami e tandem-bemutatóban kifejezõdik. A rózsalovagot vezényelni - nagy kihívás, nagy munka. Idõ kell a megérleléséhez, idõ az elfogadtatásához a zenekarral, énekesekkel, megéreztetéséhez a hallgatóval, idõ és tekintély. Elcserélt fejeknek nincs tekintélyük; tekintély híján nincs kultúra, és (mint mostanában észrevesszük) nincs pénz sem. A verembe, amit mûvészei tekintélyének lejáratásával az intézmény ás, persze hogy maga esik bele.

Javaslatot készítek elõ az Opera üzemi reformjára. Loptam Berlinbõl, New Yorkból, ezért nem kérek érte szakértõi díjat. Kiválasztják a darabot. Kiválasztják a karmestert. Kiválasztanak egy garnitúra énekest és zenészt az elsõ öt-hét elõadásra (a szükséges biztosíték-szereplõkkel). Az egyetlen karmester próbál egy garnitúra énekessel annyit, mint eddig hárommal. Nagy sikerrel végigjátsszak a szériát. Elteszik a darabot. Másik (nem második) szereposztással újra próbálják. Következõ szériában frissen eljátsszák.

A rendezõt majdnem elfeledtem. Abból elégséges egy. De egy szükséges.

Töredelmesen beismerem, nehezemre esik visszaemlékezni egy szerepben két-három szereplõ arcára, alakjára. Emlékezetem színpadán együtt látok évõdni, merengeni, búsongani három szépasszonyt fáradtzöld neglizsébe és lelépõ nagyszeptimekbe burkolózva; megkülönböztetni még leginkább a magas h-jukat tudom. Mint a mondókában, az elsõ kivágja, a második reszkírozza, a harmadik rég elvesztette. Szavatossági határidõn belül lévõ szoprán-magassággal a három díva közül csak Kukely Júlia rendelkezik, s ez elismerést érdemel, még ha tábornagyné-hangszíneszményemet ezután sem az õ orgánuma fogja megtestesíteni, és a hangerõt sem éreztem elégségesnek, legalábbis az operaházi földszint hátrányos helyzetébõl. Az összteljesítmény vokálisán s teátrálisan is fegyelmezett, odaadó, tartalmas. Kukely Júlia nem grande dame. illetve: nem viselkedik mindenáron úgy, ahogy operaénekesnõk a grandé dame-ot elképzelik. Ki-kiles még szemébõl a kis Rézi. Viszonyában fiú-lány szeretõjével némi zavar vibrál - talán, mert szeretõ, talán mert fiú, vagy mert lány; ez a Marschallin az érzelmek iskolájában egyelõre kevés rutinnal játssza a mesternõt. Lehet azonban, hogy nem a figura éli át az elsõ alkalom lámpalázát, hanem az énekesnõ.

Sudlik Mária nem állt ellen a kísértésnek, hogy még egyszer elénekelje régi, az én és mások emlékezete szerint nagyon jó, tán legjobb szerepét. Vagy még inkább végigélni szerette volna még egyszer a Tábornagyné nagy napját, a nõiesség diadalát napkeltekor és alkonyatban, hódításban és lemondásban. Szorongtam bizonyos kellemetlen két évvel ezelõtti premiertapasztalatok nyomán, amelyeket ebben az énekesi korban múló indiszpozíció rovására legjobb indulattal sem lehet írni. Várakozásomnál simábban folyt le a küzdelem elsõ menete; ahogy mondani szokás, voltak pillanatok... A keménykérgû dallamtöredékeken olykor még átsüt az egykor puha, telt szopránhang emléke. A tartás bizonyos méltóságot sugall, a fellépés nem torzul komikussá. Legjobb akarattal sem fogadhatom el viszont a második megjelenést, a harmadik felvonás végét. Csak a teste, mint Gárdonyi Géza sírján olvasni, de a hangja nem. Ilyesmi mérgezi az emlékeket. Az átváltozást el kell fogadni. Éljen Szarka néni!

Közeledik bizony az igazság pillanatához Karan Armstrong is. Sokszor láttam a berlini Deutsche Operben nyolc-tíz évvel ezelõtt, többnyire különleges, nagy játékkészséget és inkább intelligenciát, mint hangszépséget igénylõ szerepekben: Katyerina Izmajlovára emlékszem, meg Mélisande-ra. Nem tudom, ismerte-e eddig nevét a budapesti közönség, tán a bennfentesek. (Igaz: hol a budapesti közönség mostanában? Az Operát turisták töltik meg, ilyen hosszú elõadásokon, mint A rózsalovag, a második felvonás végéig.) Hallani lehet, Armstrong pályája végsõ fázisba fordult. Kikezdte a felsõ regisztert az idõ, színe megkopott, szála elvékonyodott. Ez a távolról sem befejezett, de tagadhatatlan vokális hanyatlás az elsõ felvonásban különösebben nem zavar; ott a Tábornagyné-szerep társalgásban meg deklamáló vallomásban bontakozik ki, túlnyomórészt a közép- és mély regiszterben. Ezért véli balgán sok énekesnõ, a szerep az öregedõ szopránok menedékhelye. De nem; a fináléban, amikor a Marschallin. ha mondhatom így, a testiség szférájából a lelkiségébe emelkedik, amikor azonosul Sophie-val, bizony a hangnak is Sophie magasságába kell emelkednie. S ha van operai pillanat, amelyben a szerep csak a hangban és a hang által él, az a Rózsalovag Desz-dúr tercettje. Három szoprán-szirénhang ring a straussi harmóniák árjának felszínén; az akusztikus fény oly erõs, hogy áthat az énekesek testén, a színpadi látvány elködösödik, a személyek eltûnnek. Aki itt nem gyõzi hanggal, az teljes Marschallin-alakítással nem ajándékoz meg. Armstrong játszani ugyan ezt a jelenetet is végigjátssza, ám a hanggal óvatoskodik. Csak rezgésszám szerint éri el a csúcspontot; sajnálom, hogy nem hallottam évekkel ezelõtt. Az elsõ felvonásban most is elragad. Aprólékosan, egyszersmind nagyvonalúan játszik, nyomban eleven, személyes viszonyt létesít mindenkivel, akivel csak találkozik. Ettõl válik személlyé õ maga, ezzel eleveníti meg partnereit.

Octaviané sokkal nagyobb szerep, mint a Marschalliné, mégis halványabb. Miért? A Marschallin is, Sophie is, még a báró is tud valamit; Octavian még nem tud semmit, szólamából hiányzik a reflexió mélysége. Gémes Katalin az elsõ Rofrano. Hangkarakterét nem érzem, talán a hang tulajdonosa sem. Szerencsére nem sötétít, hogy mezzónak tessék, de hogy biztonságos szoprán lesz-e? Octaviannak jó volt, a második estén jobb, mint az elsõn, amikor elfogódottságában a szerepet jótanulósan, leckeként mondta fel. Amikor a kezdeti szószaporításon túljut, Gémes Katalin lágyan, tiszta körvonalakkal, bensõséggel énekel. Van emberi tartása, férfiruhás nõként, nõnek öltözött férfiként (nagy dolog!); a cselekményben teljes odaadással vesz részt, mégis éreztet bizonyos tartózkodást, figyelmet. Octavian valójában nem cselekszik, hanem figyel, a küldõ és hívó hangokra. Bokor Jutta szereptársánál sötétebb, kimondottan mezzo hangszínt ambicionál, sok magyar középszoprán hangképzési félreértéseivel: a sötétítés merevvé, fojtottá teszi a mélységet, meggyötörtté a magasságot. Az alak is valahogyan meggyötört, zavart, bûntudattal terhes, mintha Octavian vétekrõl vétekre botladozna. Könnyeit nyeli az elsõ felvonás végén, mikor a Tábornagyné elküldi, ez jó beállítás. Nem jó viszont, hogy az öröm fénye a finálé G-dúr duettjében sem ragyog fel, talán kimerültség, talán technikai problémák okán.

A másik pár klasszisokkal jobban zár; persze a másik párban Kertesi Ingrid énekel. Elsõ perceiben némi elfogódottsággal küzdött õ is, én is, legalábbis az elsõ elõadáson (annyira várom Sophie-t). Maszk és ruha merev, a zenekar túl erõs, a hangnak csak éle jön át, a színe nem. Második este, második karmester, gyengédebb zenekar, kisebb feszélyezettség - a varázs azonnal beáll. Sophie dallamait úgy viszi fel a magasba a kissé száraz, elképesztõen pontos éneklés, ahogyan a madár röpül fel. Hogy van az, hogy a madár kicsiny, mégis azonnal meglátjuk a végtelen égen? Látványa megnyugtat, tudjuk: hajszálpontosan ott van, ahol lennie kell, a középpontban. Sophie naiv gyermeklány, aki csacsiságokat beszél. De ez csak a felszín, amely mögött az élet bölcsessége és állandósága rejlik. Ahogy Octavian kifejezi: muß Sie bleiben, wie Sie ist. Maradjon meg annak, aki. Péter Anikótól ezt nem kérem octaviani határozottsággal. Hangja mozgékony, de a színe nem a legnemesebb, a tónus sem egészen egyenletes. Figuráját gyermekies és szubrettes vonások halványítják el. Pedig neki lett volna módja kidolgozottabb arcélt mutatni, mivel õ lépett fel a három közül az egyetlen Ochssal, kibe személyiség szorult, Gregor Józseffel. Sok évvel ezelõtt párszor láttam Ochsként; akkoriban nem írtam operakritikát, és ezzel kétoldali kellemetlenséget takarítottam meg. Az akkori - a mostani - rendezés, vagy amit akartok, rákényszerített valami pökhendi magatartást, amitõl a lénye idegenkedett, de a lénynek akkor még nem volt meg a kellõ saját ereje, hogy a külsõ nyomásnak ellenálljon. Most senki nem ír elõ semmit, de ha tenné, se tudna erõt venni a kor és a személyiség idõközben elnyert szuverenitásán. Gregor József személyének biztonságos függetlenségébõl életre támad a figura. Ez kulcskérdés: Ochsnak élnie kell, hogy A rózsalovag dramaturgiai merészsége érvényesüljön. Ochs eredetét tekintve a komikus, de fenyegetõ csábító, a szatír figuráját képviseli a beavatási történetben. A Mozart-daljátékokból ismerjük ezt a szerepet, tradicionális formában: szolgaként jelenik meg a szatír a Szöktetésben (Osmin) és A varázsfuvolában (Monostatos). Boito és Verdi a Falstaffban megvalósítja a szatír megnemesítését, de nem minden dramaturgiai nehézség nélkül. Cserébe redukálni kell a beavatás jelentõségét: ki olvassa a Falstaffot Fenton vagy Ford szerelmi regényeként? Hofmannsthal azzal kísérletezik, hogy a Varázsfuvola-típusú mesében társadalmilag és személyileg egyenrangú tényezõvé emelje a komikus férfielemet, a szatírt Falstaffá növelje anélkül, hogy leépítené, érzelmileg kilúgozná vagy epizóddá halványítaná a beavatási-leányszerzési szálat. Jó szívvel elismerhetjük, hogy a veszedelmes egyensúlyozás kiválóan sikerül papíron, a szövegkönyv lapjain. Straussra sem lehet panasz, megteszi, ami tõle telik, s ez nem kevés; a keringõ a maga módján ugyanúgy átszellemíti Ochsot, mint az ezüstrózsa-zene fénytörése Octaviant. De ahol Ochs az eredeti szatírjátékos-komikus figuraként jelenik meg, ott a játék és zene bizony "leül", ha Ochs nem valaki. Mindenki végigélte már A rózsalovagot, mint szép-szentimentális leányregényt, amit egy eleve vesztésre ítélt fajankó hosszan akadályoz a kibontakozásban. Gregor József legnagyobb dicséretére mondom, az elsõ két felvonásban nem engedte, hogy csak egyetlen percre lanyhuljon az érdeklõdés iránta, a benne megtestesült erõ iránt. Alakításának titka, hogy Gregor nem igyekszik. Isten óvjon attól, hogy Ochs játszani igyekezzen, teszem azt az alig megoldható vígopera-jelenetben, mikor egyidejûleg társalog a Tábornagynéval és szemez a szobalánnyal. Legjobb esetben is Valzacchi lesz belõle. Gregor tudja, mivel tartozik rangjának, a helyzetnek; csak a szemének nem tud parancsolni, azzal sem játszik, csak néz, élvezõn. A sokrétû színpadi helyzet pezsegni kezd; a Marschallin komikusnak találja az udvarlást, mert tudni véli, a báró becsapódik (a lány: fiú), a báró tudja, ösztönei nem csapják be (a fiú: lány). Kissé megfakult hangon, drámailag azonban kifogástalan logikával vezeti fel és végig az énekes Ochs mitikus-komikus vadászelbeszélését a hódításról, olyannyira, hogy a Marschallin határozottan érdeklõdni kezd, bekapcsolódik, s végre valóban megszólal a sziporkázó buffa-együttes, amit Strauss idevarázsolt.

Kell ehhez persze Marschallin, és kell karmester. Medveczky Ádám keze alatt az elsõ estén szép mozzanatok virultak ki. Általában hajlik a túlhevítésre, túlfeszítésre, ám amikor a zenei helyzet oldást, befelé fordulást követel, amikor érzi, hogy a zene voltaképp hallgat, és azt játssza el, amit még a zene sem képes elmondani, akkor Medveczky gyönyörûen enged a csend hívó szavának, megtisztítja a zenei atmoszférát a motorikus energiáktól, és jóformán maguk erejébõl engedi kibontakozni a lelkieket. De a konstrukció, amit Strauss oly tudatosan és nagyvonalúan épít föl mindhárom felvonásban, csak nem akart kibontakozni a szép pillanatok közötti hosszú átmenetekben; száraz és síkszerû maradt az elsõ felvonás elsõ két jelenete, jóformán az egész második felvonás. Lélekvesztõ tempóban kezdõdött a harmadik, azután beállt a mérleg nyelve a biztonságos középre, és ha a "Walzerseligkeit" nem is borított el régi-bécsi eufóriával, ahhoz nem fért kétség a harmadik fináléban, amihez már az elsõben sem: a karmester ismeri az utat, ami a nosztalgiából a transzcendenciába emel, és van ereje, hogy bennünket is végigvezessen rajta. A március 14-i elõadáson az elsõ két felvonásban is bõvebben buzgott a vér, a zenés drámáé is, nemcsak Ochsé.

Kovács János a második bemutató elsõ két felvonásában több alkalommal mosolygott össze Strauss-szal, mint Medveczky, hétpecsétes titkokat azonban õ sem árult el. A harmadik felvonás elõjátékában az elõírt "lehetséges leggyorsabb" tempón õ sokkal lassabbat értett kartársánál. Tisztább, de iskolás megoldás. A harmadik felvonás Ochs-Mariandel játéka három elõadásból egyen sem boldogított tökéletesen. Nem a karmesterek hibájából elsõsorban. Nincs mit tagadni, Lerchenauból egy estén sem látogat Budapestre a teljes Ochs, az a fickó, aki végleges vesztes helyzetében is nyertesen távozik: Leupold, wir gehn!

A két elsõ Ochs távozása még kevésbé diadalmas, mint a harmadiké. Szüle Tamás hangja nem elég súlyos, nem elég markáns Ochshoz, személyiség-tartalékából se futja három egész felvonásra. Fellépése azonban figyelmet érdemelt és keltett. Érthetõen, folyékonyan és kedélyesen mondja a szöveget, természetesen játszik, otthonosan mozog, sok mindent észrevesz és érzékeltet, magához alakítja a helyzeteket s nem maga próbál hozzájuk idomulni (Ochs titka). Remélem a figura kibontakozik, erõsödik tovább. Tóth Jánost, aki minden, csak nem vidéki Don Juan vagy Falstaff, most láttam elõször a vidéki Don Juan és Falstaff szerepében. A hang keservesen kiábrándít e szerepben, e falak közt, amelyek halványan bár, de még õrzik Székely Mihály, Koréh Endre Ochsának emlékét. Az alakítás humortalan, de szerencsére többnyire mentes az agresszivitástól. Csak a Sophie-val végeztetett kínos, buta csuklógyakorlatot törölnék az ochsok játékai közül! Gregor van eléggé báró ahhoz, hogy ne csinálja.

Említés jusson még a gyermekénekeseknek, akik helytállnak a 3. felvonás színpadi és zenei tohuvabohujában. Két Anninát láttam: Wiedemann Bernadett fegyelmezetten énekel, kissé még bizonytalanul mozog. Sánta Jolán alakítása talál, a hang azonban nem mindig. Figyelni kell, nehogy az éneklést magyar altisták szokott al fresco technikája felé vigye a játékszenvedély. Rozsos István mint idõsödõ Valzacchi Gregor-Ochshoz hasonlatosan megértette, nem kell, nem szabad igyekezni, a dolgok, intrikák legjobban mennek, ha a maguk útján mennek. Ardó Mária Duennája ezt még nem érti, énekelni viszont hálistennek tud. A Faninalok összemosódnak; halványan rémlik, hogy színlapon nem hirdetett vállalkozók is betolakodtak közéjük. Ám hitelt érdemlõen ezt nem tudtam megállapítani, minthogy a figura beállítása a leggyengébb, legközhelyesebb e romos rendezésben. Az elsõ felvonásbeli állatszelidítõ nyakába applikált vattamajom karaktere sokkal határozottabban kidomborodik. Talán, mert õt csak egy szereplõre osztották ki.

Karan Armstrong, Bokor Jutta, Gregor JózsefKaran Armstrong Felvégi Andrea felvételei