"Úgy írok, hogy nem is tudom, mit firkál a tollam, mert Liszt éppen egyik etûdömet játssza és kiver minden tisztességes gondolatot a fejembõl - szeretném ellopni tõle azt a módot, ahogy a saját etûdjeimet tolmácsolja." (Fryderyk Chopin Ferdinand Hillerhez, 1833. június 20.)

"Senki sem hasonlítható Chopinhez - magányos, egyedülálló csillagként ragyog a mûvészet égboltján." (Liszt Ferenc Carolyne Sayn-Wittgensteinhez, 1876. január 1.)

A két zeneszerzõ kapcsolatát talán a világon elõször bemutató kiállítás gondolata Hanna Wróblewska-Straustól, a varsói Chopin Társaság archívumának és múzeumának vezetõjétõl ered. A lengyel és magyar gyûjteményekbõl származó, túlnyomó részben eredeti dokumentumokból: képekbõl, szobrokból, kéziratokból, kottákból, könyvekbõl, programokból, kritikákból, személyes emléktárgyakból összeállított gazdag anyagot elõször 1995 októberében, a nemzetközi Chopin-verseny idején Varsóban láthatta a nagyközönség. Ezt a kiállítást - illetve ennek kissé módosított verzióját - sikerült nem kevés áldozat árán, sokak támogatásával a Tavaszi Fesztivál programjához kapcsolódva most Budapesten is bemutatni. A Zenetudományi Intézet nemcsak gyönyörû, stílusában is a kiállított anyaghoz illõ Bartók-termét bocsátotta rendelkezésre (a Liszt Ferenc Emlékmúzeumban ugyanis ilyen méretû idõszaki kiállítás bemutatására nincs elegendõ hely), hanem a rendezésben is aktívan közremûködött.

A Bartók-terem elõterében a látogató Chopin és Liszt szülõi házáról, zenei pályájuk indulásáról kap rövid információt: a kritika már 12-13 éves korukban összehasonlította a két csodagyermeket, bár ekkor még személyesen nem találkoztak. A kiállítás fõ terének középpontjában, melyet a két zeneszerzõ arcképe (Delacroix-Wawrynkiewicz Chopinje és Lehmann-Madarász Lisztje) ural, késõbbi közös életük színhelye, Párizs áll, ahol Liszt 1823, Chopin pedig 1831 decemberétõl kezdve élt. Mindketten ugyanabban a hallatlanul színes, mozgalmas zenei, mûvészi, társadalmi közegben mozogtak, ugyanazok a pártfogók, barátok, kritikusok vették õket körül, ugyanazok a hatások érték, ugyanazok a mûvészi problémák foglalkoztatták õket. Elõadómûvészi egyéniségük persze igen eltérõ volt: Chopin inkább a szalonok intim közegében érezte magát otthon s Pleyel zongoráinak finom hangzását kedvelte, míg Liszt számára a koncerttermek nagyközönsége adott igazi ihletet és hangzásigényének az Erard-zongorák vivõereje, telt hangja felelt meg - mégis mindketten a zongorajáték igazi megújítói voltak, kölcsönösen nagyra becsülték egymást és sokat tanultak egymástól. Nem volt ritka, különösen az 1833-35 közötti idõszakban, hogy együtt is pódiumra léptek (közös koncertjeikrõl a kiállítás egy külön, önálló része emlékezik meg a jobb oldali fülkében). Micsoda koncertek lehettek azok, amikor Chopin, Liszt és Hiller együtt adta elõ Bach Hármasversenyét, vagy amikor a párizsi osztrák követ, Apponyi Antal feleségének szalonjában vagy valamelyik emigráns lengyel arisztokrata családnál, például Czartoryski hercegéknél vagy Potocka gróféknál hol Chopin, hol Liszt ült a zongorához, míg a társaságban többek között Delacroix és Mickiewicz hallgatta õket! És milyen érzés lehetett, ha valaki, mint például Pauline Viardot-García, elõször Lisztnél, majd Chopinnél tanulhatott zongorázni, hogy aztán világhírû énekesnõként mindkettejük iránt sírig tartó barátságot õrizhessen és George Sand Consuelójának fõhõsnõjeként az irodalmi halhatatlanságba is bevonulhasson! Vagy milyen kritikai élet lehetett ott, ahol az újságok Heine, Fétis, Berlioz, Janin vagy éppen Liszt zenekritikáit közölték (Chopin egy 184l-es koncertjérõl Liszt ezt írta: "Anélkül, hogy eredetieskednék, kitûnik stílusával és eszméivel. Tudja, miként kell új gondolatokat új formába önteni... Prelûdjei kivételes értékû kompozíciók... költõi elõjátékok, nagy kortárs költõink költészetéhez hasonlíthatók... S mit is mondhatnánk mazurkáiról, ezekrõl a szeszélyes, de tökéletes kis mestermunkákról? ... számunkra némelyikük hosszú operákkal is felér.")

A két zeneszerzõ kapcsolatába új színt hozott, amikor 1836-ban Liszt és élettársa, Marie d'Agoult szalonjában összeismerkedett Chopin és George Sand. "On vous adore..." ("Önt imádják...") - olvashatjuk a kiállításon Sand eksztatikus sorait Chopinhez - és itt láthatjuk Chopin 1833-ban Lisztnek, 1837-ben Marie d'Agoult-nak dedikált Op. 10-es illetve Op. 25-ös etûdsorozatát is. Liszt ezeket az etûdöket (és Chopin más mûveit, így mazurkáit is) rendszeresen játszotta nyilvános koncertjein, nemcsak Párizsban, hanem például Berlinben is. Amikor 1843-ban lengyel földön koncertezett, emlékül maga is "Quasi Mazurek"-et jegyzett fel egy Radziwill-hercegnõnek, akinek emigráns rokonaival (talán épp Chopin révén) Párizsban találkozott. Ez a rejtélyes, eddig ismeretlen kis Liszt-mû lengyel gyûjteményben maradt fenn. - A két élettársnõ, George Sand és Marie d'Agoult arcképe természetesen a kiállítás kiemelt helyén látható: a két zeneszerzõ kezének márvány másai fölött. Ezeket a kézmásokat, mint saját gyûjteményének értékes darabjait, maga Liszt Ferenc ajándékozta a Magyar Nemzeti Múzeumnak.

Láthatjuk persze az író- és költõ-barátok (Balzac, Dumas, Hugo, Lamennais, Lamartine és mások) mellett a zeneszerzõ-zongorista pálya- és vetélytársak arcképeit, leveleit, kéziratait, kiadványait is. Különösen jellemzõ (mint azt a kiállítás megnyitóján Somfai László is kiemelte) az olasz emigráns hercegnõ, Cristina Belgiojoso által az akkoriban legnépszerûbb zongoravirtuózoktól rendelt kollektív mû, a Hexameron elsõ kiadásának címlapja: Bellini népszerû Puritani operájának indulótémájára Liszt, Thalberg, Pixis, H. Herz, Czerny és Chopin írt variációkat. Thalberg és Liszt (az "elsõ" és az "egyetlen") neve külön sorban, nagyobb betûkkel szerepel, mint a többieké. A pódiummûvészként egyénisége és betegsége miatt némileg háttérbe szorult Chopin családi és szûkebb baráti köre mindig is rossz szemmel nézte Liszt egyre növekvõ, zajos virtuóz sikereit. A kiállításon azonban több olyan kritika is olvasható (például Legouvétól vagy Heinétõl), mely Chopint értékeli nagyobbra.

A kiállítás azt is bemutatja, hogy mit tett Liszt Chopin mûvészetéért barátjának idõ elõtti halála után. (Chopin utolsó óráiról Teofil Kwiatkowski szép olajfestménye ad képet a látogatónak: a festõ tanúja volt a zeneszerzõ haldoklásának, amelyet több képén is megörökített - közülük ez az egy maradt fenn.) Liszt írta az elsõ könyvet Chopinrõl; mûveit rendszeresen és nagy gonddal tanította, feldolgozásokat, átiratokat készített belõlük és közreadásukban is részt vett.

Az április 17-ig nyitva tartó kiállítás jelentõségét a magyar látogatók számára az is növeli, hogy Magyarországon szinte egyáltalán nincsenek eredeti Chopin-dokumentumok, itt viszont több eredeti levél, egy kalendárium és személyes tárgyak mellett még eredeti kottakézirat is látható Chopin kezétõl (az Op. 2. B-dúr variációk egy lapja). Köszönet illeti mindazokat, akik lehetõvé tették a kiállítás budapesti bemutatását: a Mûvelõdési és Közoktatási Minisztériumot, a Nemzeti Kulturális Alapot, a Tavaszi Fesztivált, a Malévot és a Magyarországi Lengyel Intézetet, valamint a kölcsönzõ intézményeket: a Magyar Nemzeti Múzeumot, az Országos Széchényi Könyvtárat, a Petõfi Irodalmi Múzeumot és magát az MTA Zenetudományi Intézetet, amely többek között egy Erard-zongorával, hangzó illusztrációkkal és saját Chopin-Liszt érmeivel egészítette ki a varsói Chopin Intézet és a budapesti Liszt Ferenc Emlékmúzeum által összeállított anyagot.

Somfai László a megnyitón Felvégi Andrea felvétele