Minden szellemi alkotásnak, így a kompozícióknak is van egy holdudvara (ha nem félnék tõle, hogy botcsinálta teozófusnak tartanak, azt írnám: asztrálteste), mely nem más, mint az a spirituális háttér, amely a mûvet életre hívta, élteti, s - bár a leggondosabb elemzés sem tudja konkrétan tetten érni az elkészült zenemû hangjaiban, mégis - ez adja savát-borsát, ez teszi magvassá. Sok zeneszerzõ el is árulja ezt az ihletõ szellemi hátteret. Ezért vagyok hálás nekik, hogy midõn mûveik éltetõ forrására utalnak, újra meg újra elõvetetik a könyvespolcról velem is Thomas Mannt, Ovidiust, Bornemiszát, József Attilát, vagy épp rányitják a szemem Trakl, e.e. cummings, Hastières vagy Weöres költészetére. Elõfordul, hogy a szellemóriások által ihletett zenemû nem zseniális, ám õk akkor is bevilágítják az új darab egy-egy szegletét. Másszor meg nem csupán halvány visszfénye csillan meg az ihletõ szellemnek a kompozíción, hanem át- meg átjárja zsigereit, s minden hangban benne rejtõzve új minõséget hoz létre. Mindez SÁRI JÓZSEF Kérdések Hillélhez címû kompozíciója kapcsán jutott eszembe, amely bemutatóként hangzott el a televízió Kis esti zene sorozatában, melynek novemberi adását teljes egészében a zeneszerzõ mûveinek szentelték. A cím mögött egy szép legenda áll, ahogyan azt elibénk adja Rudolf Steiner Az ötödik evangélium címû mûvében, a következõképpen:

Élt egyszer réges-régen egy nagyon szegény, de bölcs zsidó, aki nagy tudása mellett arról volt híres, hogy soha nem lehetett kihozni a sodrából. Azt mondják, egyszer valaki próbára akarta tenni ezt a türelmet, s fogadást kötött, hogy márpedig õ fölbosszantja a tiszteletreméltó férfiút. Amikor Hillél éppen a sabbatra való elõkészületeket végezte a törvény szerint, és már neglizsében volt az illetõ, bekopogott a mester házába: - Hillél, gyere ki gyorsan, fontos kérdésem van! Miért van a babilóniaiaknak olyan hegyes fejük? - Tudod, fiam, a babilóniaiaknak nagyon rossz bábaasszonyaik vannak, így hát igen elõnytelen körülmények között jönnek a világra. Ezért van tehát olyan csúcsos fejük - válaszolta a bölcs. Ám amint visszatért a házába és folytatta a sabbat elõkészítését, az idegen újra visszatért. - Hillél, gyere ki gyorsan, fontos kérdésem van! Mondd meg nekem, hogy az arábiaiak miért hunyorítják úgy össze a szemüket? Hillél így válaszolt: - Arábiában a sivatag oly széles, hogy az ember csak akkor tudja elviselni, ha a sivataghoz igazítja a tekintetét. Ezért van Arábiában oly sok embernek összehunyorított szeme. Nemsokára azonban harmadszor is bekiáltott az illetõ: - Hillél, gyere ki gyorsan, fontos kérdésem van! Miért van az, hogy sok embernek Egyiptom közelében olyan lapos a lába? Hillél így válaszolt: Fiam, azért lapos a lábuk, mert mocsaras területen élnek. Úgy használják a széles talpukat, mint a vízimadarak, melyek a körülményekhez alkalmazkodnak lábukkal is. Menj hát, fiam, a kérdésed megválaszoltam. Az ember azonban néhány perc múlva visszatért. Minden egyes válasz után egyre gyászosabbá vált, most viszont egyenesen kétségbeesetten kiáltott be a házba: - Hillél, gyere ki gyorsan! Ó Hillél, fogadást kötöttem, hogy fel tudom kelteni a haragodat. Háromszor megpróbáltalak kihozni a sodrodból a kérdéseimmel. Mondd meg, Hillél, mit tegyek, hogy ne veszítsem el a fogadást? Hillél pedig így válaszolt: - Fiam, százszor jobb egy fogadást elveszíteni, mintsem Hillélt haragra gerjeszteni. Eredj, s fizesd meg a fogadásod! (Az eredeti Rudolf Steiner-szöveg szabad interpretációja. A szerk.)

Aki mindezek után arra tippel, hogy a Kérdések Hillélhez címû kamaraegyüttesre készült kompozíció egyfajta programzene, melynek formája három pimasz kérdésbõl és a rájuk adott nyugodt válaszból, valamint a bölcsességet összefoglaló csattanóból áll, alaposan téved. Ha jól sejtem, a cím csak utólagos: a zeneszerzõ nem a Hillél-történetre gondolva komponált, viszont - mihelyt elkészült a mû - szívesen örökítette meg a partitúra címoldalán egyik kedves történetének hõsét. A kompozíció mélyebb rétegében - szellemiségében - mégis egészen konkrétan ott rejtõzik az a türelem, nyugalom s a nagy megbékélés, mely a zsidó törvénytudó alakját oly szeretetreméltóvá teszi. Ha már néhány sorral feljebb formai kérdéseket feszegettünk, most le kell szögeznünk, hogy a Hillél is azon Sári-darabok körébe tartozik, amelyek az utolsó szakaszban tárják fel értelmüket. Mintha csak a finis coronat opus õsi tanítását követné a komponista, amikor a befejezésre helyezi mûve dramaturgiai csúcspontját. Nem is csúcspont, talán helyesebb lenne fennsíknak nevezni ezt a nagy érzelmi kitárulkozást. De ne vágjunk a dolgok elébe! A Kérdések Hillélhez úgy idézi fel a zeneszerzõ korábbi, kamaraegyüttesre írott darabjainak néhány karakterisztikus vonását, hogy közben új minõséget is teremt a részben már ismerõs elemekbõl. Az elõadóapparátus egy-egy fafúvóst (fuvolát, oboát, klarinétot és fagottot), kürtöt, két trombitát, igen gazdag ütõhangszer-parkot és zongorát foglal magában. A szakaszos építkezés egyik rétegét a quasi improvvisando, senza sincronità részek alkotják, amelyek lemondanak a szólamok pontos együttes játékáról, és - bizonyos határok között szabadon ismételhetõ motívumaikkal - szélesen kibomló területeket festenek a kompozíció vásznára. Ez az eljárás, amellyel Sári szívesen él kamaraegyüttesre vagy zenekarra írott darabjaiban, leginkább "a textúra aleatóriájaként" jellemezhetõ, és Lutosławski kedvelt technikájával rokonítható. Ezek a szakaszok kifejezetten eufonikusak, bizonyítván, hogy a zeneszerzõ e szabadabb pillanatokban is mennyire kontrollja alatt tartja a zenei folyamatot. E "festõi" részletek hajlékonyságát, sõt folyékony jellegét "rajzosabb" szakaszok ellenpontozzák (mindkét kifejezés a szerzõ szavajárása), melyekben ugyancsak korábbi Sári-mûvekbõl jól ismert mozgástípusok és textúrák bukkannak föl. Ilyen például a szabálytalan hangsúlyokkal tûzdelt dallammenetek sora, vagy a Pensieroso szakasz elõke-rövidségû "hangpontjaiból" kikerekedõ, csetlõ-botló akusztikus terület, amelynek közeli rokona az Attribútumok elsõ tételének zárószakaszában bukkan fel. A kompozíció fontos rétegét alkotják a hangszerszólók, melyek mindig nagyívû, de különbözõ karakterû szálakat húznak végig a kompozíció szõttesében. A hallgató szinte fürdõzik a sokfelõl érkezõ, igen heterogén, gazdag és szép hangzásban, s a sokszínû ütõhangszeres csoport csak fokozza e gazdagságot. Amíg belefeledkezünk e kellemes hangtömegek zuhatagába, nemigen tesszük fel a "mindez mi végre?" kérdését, ám a kompozíció aranymetszése táján váratlanul nagy változás következik be. Az eddig szabadon áradó fúvósszólamok most szigorú négyszólamú textúrává állnak össze, s érzelemgazdag, szélesen áradó dallamba kezdenek. Egyfajta korál ez, mely nemesen vonul és a szívekig hat. Csak a zongora magasban gyöngyözõ futamai képviselnek hûvös ellenpontot ehhez a menethez. (A legmagasabb regiszterben csillámló, virtuóz zongoraszólam sem elõször bukkan fel a Sári-partitúrákban, hiszen a 2. invencióban, vagy a hegedûre és zongorára írt Balladában is bemutatkozott már ellenpontozó szerepkörben.) A zeneszerzõ, aki oly sokáig távol tartotta magát az érzelmes kifejezéstõl, aki mindig azt vallotta, hogy "szívre tett kézzel nem lehet komponálni", most ünnepélyes, emocionálisan telített hangon szól. Szinte A fából faragott királyfi megdicsõülés-jelenetének hangulata születik itt újjá, s - "nekünk, érzelmesebb lelkeknek" - tisztán, édeskés mellékíztõl, s keresett népszerûségtõl mentesen cseng ez a hang. Nem tudom pontosan, mivel érdemelte ki Sári, hogy ilyen befejezést írhasson a Hillél végére, de bizonyos, hogy ez az érzelemteli zárókorál kegyelmi állapotban született. Ilyen megbékélt, hamis pátosztól mentes, mégis fennkölt Verklärung-zenét csak annak a maradéktalanul megértett, elsajátított bölcsességnek birtokosa képes írni, aki tudja már: százszor jobb egy fogadást elveszteni, mint Hillél haragját felkelteni. A kompozíció tíztagú elõadóegyüttesét Gémesi Géza vezényelte. A tévémûsor többi darabja nem volt bemutató, de a rendkívüli elõadói teljesítmény okán mégis említést érdemel: Várhelyi Andrea és Kertész Rita olyan intenzív, nemcsak technikailag perfekt, de maximálisan átélt interpretációt teremtett a Ballada számára, melyet aligha lehetne felülmúlni, Eckhardt Gábor pedig elképesztõ virtuozitással, és a koncentrációs képesség lenyûgözõ bizonyítékát adva, szinte játszi könnyedséggel adta elõ a rendkívül nehéz Négy invenciót Már az 1995-ös Korunk zenéjén is igen megragadó volt ez a teljesítmény, s csak most vált világossá a hallgató számára, hogy az elõadás még tovább érlelõdhetett; mára Eckhardt teljesen birtokba vette a kompozíciót. Ilyen elõadókat hallgatva a zeneszerzõ bizonyára életének napsugaras óráit éli. Jó, hogy a Locomusic s a Kis esti zene alkotóinak jóvoltából a televízió közönsége is sütkérezhetett ebben a napsütésben.

A kivételes elõadói teljesítmény lehet a kulcsszavunk akkor is, amikor a decemberi bemutatók krónikájához kezdünk. Jól ismert tény, hogy bizonyos hangszeresek különös affinitással viseltetnek korunk zenéje iránt, s hangszerük avatott mestereként, megrendelõként, sõt ihletõként írják be magukat a modern zene történetébe. Nálunk elsõsorban a fuvolisták és a cimbalmosok között akadnak szép számmal ilyen elhivatott mûvészek, akiknek legtöbbször ahhoz is kiváló érzékük van, hogyan vegyítsék klasszikus mûvekkel az újonnan született alkotásokat. így tett Vékony Ildikó is, amikor december 9-i, a Merlin Színházban rendezett szólókoncertjén Telemann, Philipp Emmanuel és Johann Sebastian Bach zenéjével vezette be egy-egy Sári-, Jeney- és Kondor Ádám-mû bemutatóját. (A Philipp Emmanuel Bach-fantáziáról külön is meg kell emlékeznünk, mert e szeszélyesen illanó tételt rendkívül meggyõzõ módon idézte meg Vékony Ildikó ezen az estén.)

SÁRI JÓZSEF Három etûdjének tíz évet kellett várnia a bemutatóra. A három miniatûr három jellegzetes Sári-névjegyet formuláz meg. Az elsõben a szerzõre oly jellemzõ "morze" képezi a darab gerincét, melyet takarékosan ellenpontoz néhány hang, hogy aztán a középrészben virtuóz futamban bomoljék ki a teljes hangkészlet. A második etûd a lehetetlent kísérti meg: folyvást háromszólamú akkordokat ír elõ a két cimbalomverõ számára. Ez a vonás - a lehetséges és a lehetetlen határmezsgyéjének fürkészése - Ligeti György alkotói gondolkodására emlékeztet. A harmadik etûd gyors futamokba szór szét szabálytalanul hangsúlyokat: talán ez a szerkesztésmód a legfélreismerhetetlenebb karakterisztikuma a zeneszerzõ stílusának.

JENEY Zoltán a hetvenes évek folyamán keletkezett vázlatokat, fel nem használt ötleteket rendezte ciklussá Forgácsok címû kompozíciója számára. Maga a gesztus: a mûhely-gondos kisöprése és a "hulladék" felhasználása már-már Jeney egyik mesteréhez, Farkas Ferenchez illõ attitûd. Persze az utóbbi idõben éppenséggel nem ritka jelenség Jeney mûhelyében, hogy akár évtizedekkel korábbi zenei anyagaihoz nyúl vissza, revideálja azokat, vagy éppenséggel ott folytatja, ahol annak idején abbahagyta.

A Forgácsok sorozat igen tanulságos és élvezetes példáját adja a zeneszerzõ hangszervezõ munkájának, amely által e miniatûrökben újra és újra megteremti a kis darabok saját tonalitását. E tételecskék elemzése kitûnõ iskola lehet az ilyesfajta kompozíciós gondolkodás feltérképezéséhez, egyfajta "Guide to analysis"-ként ajánlható az érdeklõdõ figyelmébe. A tizenkét darab meglehetõsen különbözõ hosszúságú, de mindegyik kitapinthatóan egy gondolatcsírára épül. (Közöttük van a 90 éves Farkas Ferencnek ajánlott All'ongarese is.) Meglehet: a mû története jelen stádiumával még nem ért véget, hiszen az egyenként formás forgácsok nem forrnak meggyõzõ ciklussá. Elsõ benyomásaink alapján a darabokat egyelõre inkább pillanatnyi zeneszerzõi szándék rendezte ebbe a sorrendbe, és nem megcáfolhatatlan, öntörvényû kohéziós erõ.

"Ugye megmondtam!" - kérkedhetne a kritikus KONDOR ÁDÁM Hastières-dalairól szólván, ha épp kedvét lelné ilyesmiben. Tény ugyanis, hogy a zeneszerzõrõl írott kritikáim visszatérõ refrénje egyfajta óvatos bizakodás volt, amely a tehetség, a figyelemreméltóan eredeti gondolkodásmód és a meg nem alkuvás jelenlétét konstatálta a kompozíciókban, ugyanakkor - bizonyos fenntartásaimat is hangoztatva - folyvást az "ifjú reménység" státuszát szavaztam meg Kondor Ádám számára. A Hastières-dalok immár nem egy ifjú reménység, hanem egy érett komponista alkotása, aki pontosan tudja, mit ír le, és ezt a tudását hiteles közléssé transzformálja. Nem öncélú, s nem pusztán hatásvadász módon effektív a dalciklus elsõ ötlete: egy láthatatlan kürt pár hangnyi szólója vezeti be a szopránra és cimbalomra írt darabot, hogy aztán soha többé ne szólaljon meg. Az énekhang és a cimbalom mindvégig intim motivikus viszonyban, nagy hangulatkeltõ erõvel, takarékos eszközökkel, de drámai felcsattanásokat sem nélkülözve jeleníti meg a szerencsétlen sorsú költõ soraiban lappangó szorongást, az értelem és az õrület határán ingó, ugyanakkor döbbenetesen találó szavak sorozatát. A francia versciklus az utolsó számban váratlanul olasz nyelvû négysorosra vált:

Ho conspirato

Contro la paura -

è smascherato

è la miafine.

(Összeesküdtem. / A félelem ellen. /Leleplezõdött. / Végem van.)

A szöveg váratlan törését a zene zseniálisan képezi le. Az énekhang egyetlen hangon recitál, melyhez a cimbalom kromatikusán emelkedõ, folyamatosan átalakuló motívummal teremt egyre változó "harmóniai" közeget. Az énekhang az utolsó szótagon egy kvartot hanyatlik, s itt egyértelmûvé válik a 'Verdi átok-motívumaira való allúzió, melyet az olasz szöveg indokol és hitelesít. Ez az ötlet egyszerre képviseli a távolságtartást, az "idézõjeles magatartás"-t és a katarzist. Efféle szintézisre nem képes akárki.

A -következõkben a recenzensnek nagyobb szüksége lesz a Hûiéitõl tanulandó türelemre. Vékony Ildikó szólóestjével egy idõben sugározta a Bartók Rádió Szabadi Vilmos és Gulyás Márta hangversenyét a Rádió Márványtermébõl, melyen ORBÁN GYÖRGY 3. szonátája, képviselte a kortárs magyar zenét. A mûvet rádiófelvételrõl ismertem meg. Orbán szonátája nem azért okozott csalódást, mert a komponista ezúttal is beérte a zenetörténeti múlt kellemes szegleteinek újrafestésével (ezúttal fõként Debussy és Ravel: a hegedû-zongoraszonáták, meg a Tzigane juthatott eszünkbe - "und Kodály ist aucb dabei), hiszen Orbán máskor is ezt az utat járja, és - minthogy az ennek a stílusirányzatnak elkötelezett hazai zeneszerzõk közül minden bizonnyal õ a legtehetségesebb - olykor igen élvezetesen, majdhogynem szeretetreméltóan tudja ûzni ezt a játékot. A hegedû-zongoraszonáta impresszionista nyitótételével és karaktergazdag Adagiójával nem is lenne semmi baj, ám a címe szerint is humorosnak szánt finálé ("Tangó háromban, avagy Mata Hari Abbáziában") nem emelkedik a hasonló Orbán-tételek nívójára, mivel meglehetõsen sok az üresjárat benne. Aki pedig tréfát mesél és kacajt akar fakasztani, jó, ha nem ereszti túlságosan bõ lére az összekötõ szöveget.

December 17-én alapításának századik évfordulóját ünnepelte a Szépmûvészeti Múzeum. A Schickedanz-kiállításra hívogató nyilvános tárlatvezetés után kis kamarakoncertre is sor került, melyen BALASSA SÁNDOR 51. opusza, a fuvolára, brácsára és hárfára írt Fûzérke trió hangzott el õsbemutatóként. A hilléli türelem jegyében ezúttal nem szándékozom alapjaiban megkérdõjelezni a zeneszerzõ ars poeticáját, a magyar zenei anyanyelv olykor kissé görcsös hangsúlyozását, amely már a kompozíció címadásában is megnyilvánul, hiszen Balassa nyilván a kozmopolita "kis szvit" elnevezést magyarosította Fûzérkévé. Ha tehát feltételezzük, hogy magyar népi dallamok alapján sikerrel továbbírható nemzeti zenénk újabb fejezete, vizsgáljuk meg, hogyan érvényesül ez az igény a trióban. Balassa ezúttal minden tételben felidéz egy-egy konkrét magyar népi dallamot vagy dallamutánzatot. Az elsõ tételben például a "Még azt mondják, nem illik a tánc a magyarnak." kezdetû, közismert énekünk vonul végig lassú cantus firmusként, a második, gyors tételben pedig mintha a Járjad, pap, a táncot!" fordulataira ismernénk. Ám meg kell jegyeznünk, hogy a népi dallamok meglehetõsen szigetszerûen, elõkészítetlenül és következmények nélkül bukkannak föl a tételekben, s az organikának az a csodája, amely Bartóknál születik népi "kölcsönanyag" és saját invenció között, ezúttal csírájában sincs jelen. Bizonyos formai megoldatlanságra utal minden egyes tétel erõltetetten csattanós, de nem meggyõzõ befejezése. Igaz viszont, hogy a mû Debussyre emlékeztetõ hangzásvilága, mely már az apparátusból is egyenesen következik, kellemes hatást gyakorolt az ünneplõ közönségre, s a mû harmonikusan illeszkedett a jubileumi alkalom ünnepi hangulatához.

Kondor Ádám