Mire el­ju­tot­tunk a Siegfriedig, hoz­zá­­szok­hat­tunk Robert Lepage Ring­­jé­hez. A meg­le­pe­tés dup­lán meg­le­pô lett vol­na. A ka­na­dai rendezô nem ked­ve­li a ha­gyo­má­nyos szín­há­zat, élet­mû­vé­nek ele­nyészô ré­szét ké­pe­zik klas­­szi­kus ér­te­lem­ben vett drá­mai és operaelôadások, volt va­la­ha egy Strindberg-bemutatója, és szín­pad­ra ál­lí­tot­ta a Bartók-Schönberg double billt, a Kék­sza­káll­út meg a Vá­ra­ko­zást. Kö­rül­be­lül ez min­den. A töb­bi mon­tázs, ka­na­vász, show, má­gi­kus cir­kusz, szemfény­vesz­tô op­ti­kai trük­kök­kel el­me­sélt tör­té­net, va­la­mi­lyen hí­res em­ber­nek, vá­ros­nak vagy ese­mény­nek szen­telt szín­há­zi „pro­jekt". Kö­zös ben­nük, hogy elsôszülött al­ko­tá­sok, nem új­ra­al­ko­tá­sok. Lepage nem ele­mez és nem ér­tel­mez, szá­má­ra a Ring nem klas­­szi­kus ze­ne­drá­ma, amely­nek foly­to­nos új­ra­ját­szá­sát a min­den­ko­ri je­len szel­le­mi ki­hí­vá­sai in­do­kol­ják, ezért nem is ér­zi szük­ség­sze­rû­nek, hogy bár­mi­lyen ér­te­lem­ben hi­dat ver­jen Wag­ner és a ma kö­zé. Úgy ren­de­zi meg a Rin­get, mint­ha teg­nap ír­ták vol­na, és ez vol­na az ôsbemutató. Nincs ve­le „mon­da­ni­va­ló­ja", csak el­me­sé­li, mint egy va­ló­ság fö­löt­ti, cso­dás és az ál­ta­la ked­velt lát­vány­trük­kök­kel elmesélhetô me­sét.

Az ele­jén lát­juk az elôzményt, ami A wal­kür óta tör­tént: Mime el­ve­szi a hal­dok­ló Sieg­lindétôl a tö­rött Nothungot, majd a kö­vet­kezô „epi­zód­ban" a gyer­mek Siegfried át­sza­lad kard­dal a ke­zé­ben, s ez­zel mint­egy le­tud­tunk né­há­nyat az el­telt ti­zen­nyolc év­bôl. In­nen a már is­mert, negy­ven­öt ton­na sú­lyú hu­szon­négy ­pal­ló ve­szi át a te­re­pet és a sze­re­pet. Kö­zép­ten­ge­lyük kö­rül fo­rog­nak együtt és kü­lön, sze­szé­lyes alak­za­to­kat vagy - a har­ma­dik fel­vo­nás­ban - egy­be­függô fer­de sí­kot kí­nál­nak föl. Vi­deó­vetítés projektál rá­juk erdôt, nyüzsgô te­le­vényt, víz­esést vagy pa­ta­kot. Va­ló­di gôz száll a ve­tí­tett víz­tü­kör fö­lött, amibôl Sieg­fried me­rít. Az er­dei ma­dár 3D-animáció, száll­dos er­re-ar­ra, csôrmozgását ál­lí­tó­lag az énekes­nô hang­ki­bo­csá­tá­sá­nak át­ala­kí­tott ener­gi­á­ja sza­bá­lyoz­za. Ügyes. Nem va­rá­zsol be­le Wag­­ner vi­lá­gá­ba.

Vég­ered­mény­ben egy de­ko­rá­ci­ó­val kö­rül­ke­rí­tett, jel­me­zes Wag­ner-kon­cert is Wag­ner, a kér­dés, ho­gyan ze­né­lik és ének­lik el.  A Metropolitanben va­gyunk, te­hát jól. Hi­á­nyol­hat­juk a pul­pi­tus­ról Levine-t, de Fabio Luisi nem hagy kí­ván­ni­va­lót ma­ga után,  a ze­ne­ka­ri ko­lo­rit ér­zé­ki, dús és áttetszô, a hang­zás egy­sé­ges és nü­an­szí­ro­zott, leg­föl­jebb az in­terp­re­tá­ló sze­mé­lyi­sé­ge és for­má­tu­ma nem érzôdik. Elég szín­vo­na­las szó­lis­ta­tel­je­sít­mé­nye­ket kap­tunk, de a ka­rak­te­rek és kap­cso­la­tok rej­tel­me­i­be nem nyer­tünk be­te­kin­tést. En­nek fôként a Sieg­fried-Mi­me vi­szony­ra épülô elsô fel­vo­nás lát­ta ká­rát. Jay Hunter Morris és Gerhard Siegel egy­aránt ní­vó­san ab­szol­vál­ták szó­la­mu­kat - a Pa­ris, Te­xas­ból (nem a Wenders-filmbôl) szár­ma­zó Morris egy hét­tel a be­mu­ta­tó elôtt ug­rott be Siegfried sze­re­pé­be -, de adó­sak ma­rad­tak az­zal az ér­zel­mi am­bi­va­len­ci­á­val, a sze­re­tet, gyû­lö­let, ka­ján­ság és meg­ve­tés fan­tasz­ti­kus ele­gyé­vel, amit Wag­ner a csú­fon­dá­ros, go­nosz tör­pe és a gyer­me­ki­en naiv, fö­lé­nye­sen hety­ke vas­gyú­ró ze­nei di­a­lóg­já­ba be­le­írt. Hi­ány­zott a já­té­kos­ság­nak és a hu­mor­nak az egész Ring-cik­lus­ban egye­dül itt élvezhetô pa­rá­dé­ja.

Morrisnak a szuf­lá­ja sem elég hoz­zá, nem vo­ká­lis ér­te­lem­ben - szép fé­nyû, te­her­bí­ró, egy­szer­smind lí­rai Wag­ner-te­nor, bár fönt-lent né­ha ki­fa­kul, a fel­vo­nást zá­ró csúcs­hang­ba be­le is gik­sze­re­zett -, in­kább a sze­rep­at­ti­tû­döt ért­ve raj­ta. Az ô szôke, kék­sze­mû, jó­ké­pû siegfriedsége a felsô kö­­zép­­osz­tály­be­li pol­gá­ri elitbôl szár­ma­zik. Ked­ves mo­so­lyú, jól ne­velt, her­cig úri gye­rek, nem az erdôben felnôtt, szo­ci­a­li­zá­lat­lan, szer­te­len, vad kö­lyök. Úgy ko­vá­csol­ja a kar­dot, úgy rán­gat­ja a fúj­ta­tót, mint aki­nek még so­ha­sem volt szer­szám a ke­zé­ben - vagy mint akit le­köt, hogy a kar­mes­ter­re fi­gyel­jen. Sie­gel Miméje kép­ben van, moz­gé­kony ka­rak­ter­te­nor­ja és tes­tes fi­zi­ku­ma egy­aránt ide­á­lis a sze­rep­hez, ját­szik is tisz­tes­sé­ge­sen,
le-le­­kap­ja kiegészítô len­csé­vel el­lá­tott szem­­üveg­ét - ami el­mé­le­ti­leg eltérô szem­mun­kát igénylô fog­la­la­tos­sá­gok­hoz kell, eh­hez ké­pest alig dol­go­zik va­la­mit -, ilyen­kor vak­sin tik­kel (ha nem fe­lej­ti el), de az örök tüs­tén­ke­dés, for­tyo­gás, ref­lek­tált kom­men­te­lés és ak­ci­ó­zás he­lyett in­kább el­van ma­gá­nak.

Bryn Terfel cik­li­ku­san ja­vul A Raj­na kin­cse óta, ahogy Wotan ha­tal­ma ha­nyat­lik, ô egy­re jön föl. Job­ban áll ne­ki a szo­ron­gás, mint az is­te­ni dölyf, Ván­dor­ként már meg­érin­ti az el­mú­lás és az al­ko­nyat, mint a bar­na éj­fél, olyan bá­nat bo­rong a ne­mes anya­gú,  ki­egyen­lí­tett, fo­lyam­sze­rû­en ára­dó bassz­ba­ri­ton­ban. Eric Owens Alberichje ôt is fe­lül­múl­ja ugyan­eb­ben a fach­ban, eh­hez a sö­­té­ten örvénylô, ro­busz­tus, szten­to­ri hang­hoz fog­ha­tó ke­vés le­het a vi­lá­gon, olyan, mint­ha kihangosítóval éne­kel­ne, és vissz­han­goz­ná­nak a fa­lak. Eköz­ben már Brünnhilde éb­re­dé­sé­re vá­runk, ami a ve­tí­tett avar­ral fe­dett, fél­ho­mály­ba bo­rult or­mon ko­ránt­sem éri el a hang­je­gyek­be kó­dolt spi­ri­tu­á­lis-ér­zé­ki él­mény tetôfokát, meg­ma­rad épp­oly lan­kás­nak, mint a szín­pad, ame­lyen ját­szó­dik. En­nek ke­vés­bé Deborah Voigt az oka, ne­ki meg­van­nak a sze­rep­hez szük­sé­ges adott­sá­gai, min­de­nek­elôtt a hang­anyag minôsége és vo­­­lu­me­ne (a ma­gas c-knek úgy fut ne­ki, mint a lejtônek), to­váb­bá a har­cos­ból át­ved­lett nô külsô att­ri­bú­tu­mai, in­kább az au­ra hi­ány­zik, amely kö­rül­ve­szi a hôst és a hôs­nôt, míg el­jut­nak több mint fél­órás, s ez alatt a pilledtségtôl az eksz­tá­zi­sig fo­ko­zó­dó sze­rel­mi apo­te­ó­zi­suk csúcs­pont­já­ra. De eh­hez a rendezônek hin­nie kel­le­ne ab­ban, amit Wag­ner meg­írt, s hogy az több, mint a va­sár­nap délelôtti gye­rek­elôadás zsi­nór­pad­lás­ról rán­ga­tott sár­ká­nya, meg egy kis­ma­dár, aki 3D-ben csi­cse­reg, Mojca Erd­mann kar­csú szop­rán­ján.

A Satyagraha va­ló­szí­nû­leg job­ban áll­na   Le­page-nak a Siegfriednél. Nem mint­ha Phi­lip Glass ope­rá­ja ma szü­le­tett mû vol­na - 1980-ban mu­tat­ták be -, és nem mint­ha Phelim McDermottnak, aki Julian Crouch-csal együtt ren­dez­te (a Metropolitan elôtt az Eng­lish National Ope­rá­ban), nem áll­na jól. Csak mert köz­is­mert a mesélôs ka­na­dai von­­zó­dá­sa a mo­dern mí­to­szok­hoz és a kul­ti­kus fi­gu­rák­hoz. Ma­gam is lát­tam Cso­dák geo­met­ri­á­ja cí­mû elôadását, amely­ben a kol­lek­tív tu­dat mély­ré­te­gei alól hí­vott elô le­gen­dá­vá fa­kult kul­túr­tör­té­ne­ti ala­ko­kat, és ös­­sze­hoz­ta ôket a szín­pa­don. Ne­ve­ze­te­sen az épí­tész Frank Lloyd Wrightot (a New York-i Guggenheim Mú­ze­um tervezôjét) és a ka­u­ká­zu­si misz­ti­kus­ként is­mert Georgij Ivanovics Gjurdzsijevet (nyu­ga­ti­a­san: Gur­d­jieff). Így hoz­za ös­­sze - per­sze gon­do­la­ti­lag és dra­ma­tur­gi­a­i­lag eltérô mó­don - Glass is Mahatma Gan­dhi­val Tolsz­tojt, a köl­­tô Ra­bindranath Tagorét és Mar­tin Lu­ther Kinget. Min­den­eset­re Glass ope­rá­ja nem kép­zelhetô el ha­gyo­má­nyos szín­ház­ként, míg Wag­ne­ré ext­rém ren­de­zés­ben is, le­gye­nek bár a szereplôi ci­lin­de­res ka­pi­ta­lis­ták vagy pa­nel­la­kás­ban la­kó pro­lik, csak ha­gyo­má­nyos, pszi­cho­ló­gi­á­ra és szi­tu­á­ci­ók­ra épü­­lô szín­ház­ként mû­kö­dik, ezért nem mû­­­kö­dik Lepage-éban. Ne fe­lejt­sük el, hogy a Sa­tya­grahát négy év­vel megelôzô, elsô Glass-opera, az Einstein a ten­ger­par­ton ma már szín­ház­tör­té­ne­ti­nek szá­mí­tó hír­ne­vé­ben társ­al­ko­tói sze­re­pet ját­szott a kon­ge­ni­á­lis rende­zô, Robert Wilson, aki­nek szín­há­zi vi­zualitása, ko­mó­tos, repetitív épít­ke­zé­se kö­zel áll a ze­ne­szerzô minimál­ze­néjéhez.

Nem érez­vén ma­gam hi­va­tott­nak Glass ze­ne­esz­té­ti­kai elem­zé­sé­re, csu­pán fo­ko­zó­dó el­ra­gad­ta­tá­som­nak tu­dok han­got ad­ni, amel­­lyel a kez­de­ti ide­gen­ke­dés után mind job­ban be­le­me­rül­tem a - wag­ne­ri mé­re­tû - négy­órás elôadás las­san hömpölygô fo­lya­má­ba, és hagy­tam so­dor­tat­ni ma­gam a vég­te­len újrajátszások, las­san fölfejlôdô to­ná­lis dal­la­mok, mo­no­ton va­ri­á­ci­ók hul­lá­ma­in egé­szen a fi­ná­lé har­minc­szor ismétlôdô, emel­kedô arpeggiójáig. Nyi­tott­ság és a be­fo­ga­dás­ra szánt mi­ni­má­lis szán­dék nél­kül ter­mé­sze­te­sen nem nyíl­nak meg a mû­vé­sze­ti al­ko­tá­sok, leg­ke­vés­bé a kor­társ mû­vek. Glasst kön­­nyû unal­mas­nak nyil­vá­ní­ta­ni, bár az una­lom nem esz­té­ti­kai ka­te­gó­ria, van, akit a Tor­re­á­dor-dal öt­száz­hu­szon­ha­tod­szor sem un­tat, van, akit már elsôre is, és van, aki egy Ver­di-ope­ra so­ka­dik kon­ven­ci­o­ná­lis ren­de­zé­sé­vel ki le­het ker­get­ni a vi­lág­ból, má­sok meg épp a „min­dig ugyan­olyan"-ért ra­jon­ga­nak. Megint má­sok ké­pe­sek rá­cso­dál­koz­ni az elôször lá­­tott­­ra-hal­lott­ra. (Ko­va­lik Fidelio-bemutatóján meg­szó­lí­tot­tam a mel­let­tem el­ra­gad­ta­tot­tan ülô fi­a­tal kül­föl­di párt. - Fan­tasz­ti­kus ez az Ope­ra­ház, fan­tasz­ti­kus ez az elôadás, mond­ták. - Tet­szik? - Na­gyon. - Nem za­var­ja ôket a mo­­dern ren­de­zés? - De­hogy. - Az sem, hogy ezt nem így szok­ták ját­sza­ni? - Az sem. - Más­hol is az ilyet sze­re­tik? - Nem, ôk éle­tük­ben elôször van­nak ope­rá­ban.)

Egy kul­tu­rá­lis in­téz­mény­nek az a dol­ga, hogy utat nyis­son az új­nak, és lehetôséget kí­nál­jon a be­fo­ga­dá­sá­ra. Ez hos­­szú és tü­rel­mes mun­kát fel­té­te­lez mind az al­ko­tók, mind a közvetítô szak­em­be­rek részérôl.  A fel­adat elôl intézményvezetôként, esz­té­ta­ként, kri­ti­kus­ként meg le­het szök­ni, akár a nézôtérrôl is - a Müpa szín­ház­ter­me fo­lya­ma­to­san ki­ürült a köz­ve­tí­tés alatt, és a Met há­ro­mez­res au­di­tó­ri­u­má­ból is nyil­ván töb­ben el­me­ne­kül­tek -, en­nek a si­ral­mas kö­vet­kez­mé­nye ko­ráb­ban évrôl év­re, ma már hó­nap­ról hó­nap­ra lát­ha­tó a ha­zai kul­tú­ra­kí­ná­lat és az eh­hez kap­cso­ló­dó nézôi igény ro­ha­mos rom­lá­sán. A tom­bo­ló New York-i si­ker min­den­eset­re vis­­sza­iga­zol­ja a szán­dé­kot. A pom­pás pro­duk­ció sok Met-konvencióért kár­pó­tol, még ha tud­juk is, hogy idôszaki szériaelôadásról van szó, és az el­kü­lö­ní­tett „modernitás" ka­te­gó­ri­á­val vá­­sá­rol­ják meg a di­vat­ope­rák fon­tol­va ha­la­dó fel­fris­sí­té­sét dí­ja­zó nézôt. De ôk leg­alább ha­lad­nak. Ha fon­tol­va is.

A Satyagraha Gan­dhi fi­a­tal éve­it idé­zi fel, ami­kor 1896 és 1914 kö­zött Dél-Af­ri­ká­ban ügy­véd­ként in­dí­tott moz­gal­mat a be­ván­do­rolt in­di­a­i­ak pol­gá­ri jo­ga­i­ért. Az ope­ra re­á­lis és me­ta­fi­zi­kai szin­ten ál­lít­ja elénk az ese­mé­nye­ket, cse­lek­mény és kro­no­ló­gia nél­kül, ide-oda csa­pong­va az idôben, va­ló­sá­gos és mi­ti­kus fi­gu­rák­kal (Kris­na, Adzsu­na), né­ha vir­tu­á­lis, né­ha hét­köz­na­pi tér­ben, szanszk­rit nyel­ven, a szent védikus szö­veg, a Mahábhárata ré­szét képezô Bhagavad-Gíta ver­se­it fel­hasz­nál­va. Az éne­ke­sek szan­szkri­tül éne­kel­nek, a Metropolitan pe­dig úgy dön­tött, hogy nem ad szó sze­rin­ti for­dí­tást, csak a la­pi­dá­ris fi­lo­zó­fi­át közvetítô ver­sek egy ré­szét ve­tí­ti ki an­go­lul a dísz­let­fal­ra mint költôi sum­mát. Úgy jár el, tel­jes jog­gal, mint Peter Brook, aki drá­mai elôadást is lét­re­ho­zott holt nyel­ven vagy mû­nyel­ven, a hang­zás el­vét emel­ve a je­len­tés el­ve fö­lé. Ope­rá­ban ez még kézenfekvôbb.

Glass ze­nei épít­ke­zé­sé­nek meditatív, hip­no­ti­kus, tü­rel­mes, re­zek és ütôhangszerek nél­kü­li nyu­godt hul­lám­zá­sa jól il­lik Gan­dhi kon­cent­rált, be­fe­lé for­du­ló, mél­tó­sá­got árasz­tó és erôszakmentességet hirdetô áll­ha­ta­tos­sá­gá­hoz. Richard Croft pe­dig nagy­sze­rû a sze­rep­ben, ré­szint ér­zé­keny, fi­nom, Mo­zart­hoz és Händelhez szo­kott haj­lé­kony te­nor­já­nak, ré­szint ki­vé­te­le­sen in­ten­zív je­len­lét­ének köszönhetôen. Az ele­jén és a vé­gén sûrûsödô éne­kel­ni­va­lón kí­vül vé­gig szin­te né­ma, pas­­szív szereplôként kell súlyt ad­nia az int­ro­ver­tált ka­rak­ter­nek, és ezt ta­nít­ha­tó­an tud­ja. Ope­ra­éne­ke­sek gar­ma­dá­já­nak tart­hat­na kur­zust belôle vi­lág­szer­te, mert ez az, ami­re a leg­töb­ben kép­te­le­nek.

A szereplôk több­nyi­re fron­tá­li­san föl­fej­lôd­ve éne­kel­nek, ke­ve­set mo­zog­nak. Moz­gal­mas­sá­got a Skill Ensemble ne­vû szín­há­zi cso­port visz a pro­duk­ci­ó­ba. A kor­ro­dált vas­le­mez be­nyo­má­sát keltô ho­mo­rú hát­tér­fal elôtt ha­tal­mas pa­pír­ma­sé bá­bok­kal és az egy­ko­ri di­ákegyüttesekre emlékeztetô rek­vi­zi­tek­kel az al­ter­na­tív szín­há­zak au­rá­ját köz­ve­tí­tik. Egy ha­tal­mas, hos­­szan tekergô kro­ko­dil­ról - men­­nyi­vel jobb, mint a Sieg­fried fan­tá­zi­át­lan sár­ká­nya! - csak ak­kor de­rül ki, hogy ko­sa­rak­ból, seprôkbôl, lécekbôl van ös­­sze­rak­va, ami­kor szét­sza­kad, mert az al­kat­ré­sze­ket hor­do­zók el­lép­del­nek egy­más­tól. Egybefüggô új­sá­got imi­tá­ló vász­nak hen­ge­red­nek le, mint­ha nyom­da­géprôl jön­né­nek - Gan­dhi la­pot szer­­kesz­tett In­­di­ai vé­le­mény cím­mel -, cel­lux ra­gasz­tó­sza­lag­ok há­lóz­zák be ke­resz­tül-ka­sul a te­ret, ame­lye­ket las­sí­tott fel­vé­tel­ként tör­nek át a de­monst­rá­lók­ra tá­ma­dó rendôrök. Ma­ga a tün­tetô me­net is von­ta­tot­tan fejlôdik föl, szin­te hely­ben jár­nak a til­ta­ko­zók. Ze­ne és moz­gás vég­te­len­tett pár­hu­za­ma tö­meg nél­kül is mo­­nu­men­tá­lis el­szánt­sá­got su­gall. A hát­tér­fal ab­la­ka­i­ban a né­ma emb­lé­ma Tol­sz­­­toj és Tagore után a har­ma­dik fel­vo­nás­ban Mar­tin Lu­ther King tart­ja „Van egy ál­mom" be­szé­dét, pul­pi­tu­son áll, hát­tal ne­künk, csak re­du­kált tag­lej­té­sét lát­juk, mi­köz­ben Gan­dhi a fi­ná­lé me­lan­ko­li­kus, még­is el­tö­kélt arpeggióját is­mé­tel­ge­ti, és a tér ki­tá­gul kö­rü­löt­te meg a szó­nok kö­rül. Aki a né­zô­té­ren át­en­ged­te ma­gát, an­nak meg­szü­le­tett a va­rázs. Kel­lett hoz­zá haj­lan­dó­ság ki­sza­kad­ni a köz­na­pi­ból és el­jut­ni a ki­tar­tó­an vál­lalt spi­ri­tu­á­lis igaz­sá­gig. Va­la­mi ilyes­mit je­lent az a szó, hogy „satya­gra­ha".

2011. no­vem­ber 5.

Metropolitan Ope­ra

Wag­ner

Siegfried

Siegfried                                Jay Hunter Morris

Brünnhilde                              Deborah Voigt

Erda                                       Patricia Bardon

Mime                                     Gerhard Siegel

Ván­dor                                 Bryn Terfel

Alberich                                Eric Owens

Az er­dei ma­dár hang­ja         Mojca Erdmann

Kar­mes­ter                             Fabio Luisi

Társrendezô                         Neilson Vignola

Dísz­let                                   Carl Fillion

Jel­mez                                   François St-Aubin

Vi­lá­gí­tás                                 Etienne Boucher

Videóvetítés                           Pedro Pires

Rendezô                                Robert Lepage

2011. no­vem­ber 19.

Metropolitan Ope­ra

Philip Glass

Satyagraha

Miss Schlesen                                Rachelle Durkin

Mahatma Gan­dhi                             Richard Croft

Mr. Kallenbach                                Kim Josephson

Parsi Rustomji                                 Alfred Walker

Kar­mes­ter                                       Dan­te Anzolini

Társrendezô, dísz­let                       Julian Crouch

Jel­mez                                            Kevin Pollard

Vi­lá­gí­tás                                         Paule Constable

Videóvetítés                                  Leo Warner
                                                      Mark Grimmer

Rendezô                                        Phelim McDermott

Jay Hunter Morris és Deborah Voigt

Richard Croft, Alfred Walker
és Kim Josephson

Fotó: Metropolitan Opera / Ken Howard