Cecilia Bartoli tü­ne­mé­nye vaj­mi ke­vés­sé em­lé­kez­tet a kaszt­rál­tak­ra - je­lent­het­ném ki ma­ga­biz­to­san, ha megközelítô biz­ton­ság­gal tud­nám foly­tat­ni az ér­ve­lést az el­len­tét­pár mind­két tag­já­nak tü­ze­tes le­írá­sá­val: olya­nok vol­tak a kaszt­rál­tak, Cecilia meg ilyen van. Be kell csem­pész­nem a mon­dat­ba a je­len ide­jû lét­ige har­ma­dik sze­mé­lyét, s az ol­va­só nyom­ban ér­ti, mi­ért nem le­het­sé­ges az ös­­sze­ha­son­lí­tás. Cecilia im­már má­sod­szor je­le­nik meg kö­zöt­tünk, két éven be­lül ne­gye­dik kon­cert­jét ad­ja, sze­ren­csénk­re. Castrati, evirati, primi uomi­ni pe­dig már két­száz éve le­tûn­tek a szín­rôl, sze­ren­csé­jük­re. Hang­juk szí­nét, ere­jét nem hall­hat­juk, ele­ven va­ló­sá­guk­ról ké­pet ma­gunk­nak nem al­kot­ha­tunk. Fi­zi­ku­mu­kat, szín­pa­di meg­je­le­né­sü­ket és vi­sel­ke­dé­sü­ket csak le­írá­sok­ból is­mer­het­jük meg, vo­ká­lis ké­pes­sé­ge­ik­re a szá­muk­ra írt szó­la­mok­ból kö­vet­kez­tet­he­tünk. Ta­lán Rossini azon szerepeibôl is, me­lye­ket már nem kaszt­­rál­tak­nak szánt: Sten­dhal ál­lí­tá­sa sze­rint a pesarói hat­­tyú ra­jon­gott a fér­fi­at­la­ní­tott éne­ke­sek mû­vé­sze­té­ért, és mi­kor a fel­vi­lá­go­so­dás majd a na­pó­le­o­ni ra­ci­o­na­liz­mus vég­leg le­pa­ran­csol­ta ôket a szín­pad­ról, egé­szen fran­cia kor­sza­ká­ig min­dent el­kö­ve­tett, hogy a ter­mé­sze­tes han­go­kat meg­ta­nít­sa oly tö­ké­le­te­sen éne­kel­ni, ahogy egy­kor a kaszt­rál­tak éne­kel­tek.

Az 1820-as évek má­so­dik fe­lé­ben szín­re lé­pett kom­po­nis­tá­kat meg­kí­sér­tet­te Ros­si­ni ékít­mé­nyes stí­lu­sa, ám de­na­tu­rált fér­fi­ak sze­re­pel­te­té­sé­re tud­tom­mal már nem is gon­­dol­tak: nem fért vol­na ös­­sze a ro­man­ti­ka ér­ze­lem­kul­tu­szá­val, az új hôsi ope­ra di­rekt drá­ma­i­sá­gá­val. Eh­hez olyan éne­ke­sek kel­let­tek, akik ké­pe­sek má­sok sze­re­pét ala­kí­ta­ni, mert van sa­ját (ne­mi) sze­re­pük. Nagy kaszt­rál­tak ne­ve­ze­te­sek vol­tak kul­tú­rá­juk­ról, hang­juk szépségérôl, in­tel­li­gen­ci­á­juk­ról, sze­re­tet­re­mél­tó egyé­ni­sé­gükrôl (vagy ellenkezôleg), de alig­ha em­ber­áb­rá­zo­lá­suk mélységérôl. Ta­pasz­tal­juk, a ter­mé­sze­tes genderrel bí­ró éne­ke­sek jelentôs há­nya­da sem ját­szik jól - mi­nél artificiálisabb a hang­faj és a szó­la­mok írás­mód­ja, an­nál in­kább ve­szé­lyez­te­ti ôket a ki­fe­je­zés­be­li sem­le­ges­ség. Ezért is ne­vez­te Richard Wag­ner a ko­lo­ra­túr­pri­ma­don­nát nôi kaszt­rált­nak. Ám azt is tud­juk, a szar­kaz­must sa­ját ope­ra-drá­mai esz­té­ti­ká­já­nak alá­tá­masz­tá­sá­ra koc­káz­tat­ta meg - pá­ri­zsi idô­sza­ká­ban, s ta­lán más­kor is ta­nú­ja le­he­tett, hogy az új olasz-fran­cia is­ko­la nagy elôadói a szen­­ve­dé­lyek ki­fe­je­zé­sét a leg­ma­ga­sabb szin­ten egyez­tet­ték ös­­sze a tech­ni­kai vir­tu­o­zi­tás­sal. Bar­to­li­ban az ô szel­le­mük és ké­pes­sé­ge­ik kel­tek új élet­re, amit ô nem is mu­laszt el kom­mu­ni­kál­ni a köz­vé­le­mén­­nyel. Mu­tat­ja ezt leg­utób­bi Malibran-hommage-a.

Malibran passzio­ná­tusan éne­kel­te Ros­si­ni né­hány fér­fi­sze­re­pét, a Tankréd cím­sze­rep­ét, amit a mes­ter pri­mo musicónak, va­gyis fér­fi­sze­rep nôi ala­kí­tó­já­nak, Adelaide Melanotténak írt. De nem res­tell­te el­ját­sza­ni az ere­de­ti­leg te­nor­han­gon meg­szó­la­ló Otel­lót sem. Éne­kes­nôk nad­rág­ba búj­ta­tá­sát mind a fran­cia, mind az olasz szín­pa­don nagy él­ve­zet­tel ját­szot­ták, ta­lán nem is csak azért, mert jó ala­kú dá­mák szí­ve­sen mu­to­gat­ták, az úri kö­zön­ség pe­dig szí­ve­sen né­ze­get­te a nad­rág­ba búj­ta­tott kar­csú com­bo­kat. Az ér­zel­mes­ség bi­zo­nyos fo­kig fe­mi­nin vo­nás­nak szá­mí­tott, s ha a zeneszerzô ér­zel­mes fér­fit akart áb­rá­zol­ni, nôre bíz­ta a fi­gu­rát, mint Rossini Tank­ré­dot, Bellini Romeót; an­nál is in­kább, mert a ro­man­ti­kus te­nor ugyan még csak szü­le­tôben volt, de azt már le­he­tett lát­ni, hogy ha meg­szü­le­tik, nem fog tud­ni ját­sza­ni. A szen­ve­dély drasz­ti­ku­sabb for­má­i­nak ki­fe­je­zés­re jut­ta­tá­sa vi­szont a nôk szá­má­ra volt tilt­va; így hát ha Ma­li­brannak tôrt for­gat­ni tá­madt ked­ve, Otello me­zét kel­lett fel­öl­te­nie (Ros­si­ni mór­ja szúr, nem foj­to­gat). Kaszt­rá­ci­ós komp­le­xus­ban azon­ban az is­te­ni Maria tu­do­má­sunk sze­rint nem szen­ve­dett. Nem szen­ved ben­ne Bartoli sem, midôn bá­jos ka­cér­ság­gal el­játssza Malibran sze­re­pét, amint Malibran bá­jos ka­cér­ság­gal ép­pen fér­fi sze­re­pet ját­szik, s ezt to­vább fû­sze­re­zi az­zal, hogy a fér­fi­sze­re­pet kaszt­rált sze­rep­nek ne­ve­zi. Csak ne­ve­zi, de nem ve­szi ko­mo­lyan, nem játs­­sza el. Hogy is ve­het­né, hon­nan is tud­hat­ná, mit kel­le­ne el­ját­sza­nia? Amit ka­punk: a bá­jos sze­mé­lyecs­ke nôiségének tel­jes ar­ze­nál­ját lat­ba vet­ve egész es­tét betöltô nad­rág­sze­re­pet ala­kít. Hol me­lan­ko­li­ku­san, hol ha­ra­go­san, hol el­len­áll­ha­tat­la­nul ko­mi­ku­san, min­dig elbû­vö­lôen és lebilincselôen pro­du­kál­ja a szí­nen mind­azt, amit Mali­b­ran tu­dott és mert (ha nem is ilyen fo­kú nonchalance-szal), de a kaszt­rál­tak, ha mer­ték vol­na is, egész biz­to­san nem tud­ták.

Igyek­szem óva­to­sab­ban fo­gal­maz­ni a vo­ká­lis tel­je­sít­ményt illetôen. Ezt ta­lán ok­kal te­kin­ti Santa Cecilia ma­ga, és fo­gad­juk el mi a tertium comparationis, az ös­­sze­ha­son­lí­tást megengedô har­ma­dik tényezô moz­za­na­ta­ként. Va­ló­szí­nû, hogy ter­je­de­lem, pas­­százs- és lég­zés­tech­ni­ka, ta­lán a canto spia­na­to, a nagy kantábile dol­gá­ban a kaszt­­rál­tak leg­jobb­jai ver­seny­re kel­het­tek Bartolival. Fel­té­te­lez­he­tünk ha­son­ló­sá­got a hang jel­le­gé­ben és kép­zé­sé­ben is; a sta­bil mély- és kö­zép­re­gisz­ter fö­lött mûvésznônk ta­lán va­la­mi olyas kön­­nyû re­gisz­ter­rel ope­rál, amit a ré­gi­ek falsettónak ne­vez­tek. Kaszt­rál­tak­nál is, ami ele­ve ki­zár­ja az ös­­sze­mo­sást a fér­fi­úi fej­hang­gal. Mai szak­írók né­me­lyi­ke azt ol­vas­sa ki a kor do­ku­men­tu­ma­i­ból, hogy az evirati a ré­gi ba­bo­ná­val el­len­tét­ben nem ren­del­kez­tek éles-ha­tal­mas szop­rán­hang­gal, in­kább lágy tó­nu­sú ka­ma­ra­hang jel­le­mez­te ôket, mint Bartolit.

Ami­ben gya­núm sze­rint nem ha­son­lít­ha­tók egy­más­hoz, az a ki­fe­je­zés szub­jek­ti­vi­tá­sa és ér­zel­mi ár­nya­lat­gaz­dag­sá­ga. Eszem ágá­ban sincs vi­tat­ni a 18. szá­zad vo­ká­lis stí­lu­sá­nak ki­fi­no­mult­sá­gát, és azt sem, hogy az elô­adásnak a ma­ga mód­ján meg kel­lett fe­lel­nie az írás­mód­nak, s köz­ve­tí­te­nie kel­lett azt a hall­ga­tó­hoz. De ez a kom­mu­ni­ká­ció sejt­hetôen nem egé­szen ab­ban a mó­dus­ban tör­tént, ahogy mi - a his­to­ri­kus moz­ga­lom­mal együtt - vél­jük. Nem le­het két­szer ugyan­ab­ba a fo­lyó­ba lép­ni, mon­dot­ta a tör­té­ne­lem elôtti ma­te­ri­a­liz­mus va­la­mely ho­má­lyos alak­ja, egy má­sod­perc múl­va sem, nem­hogy két és fél év­szá­zad múl­va. Malibrant épp any-
nyi­ra nem tud­ja át­lép­ni a ma éne­ke­se, ahogy a sa­ját ár­nyé­kát. Bartoli nem is akar­ja, hi­szen nem hol­mi sáp­­kó­ros, éneklô, gó­ti­kus múlt­ba révedô Miss ô, ha­nem min­dig je­len­ben élô signora (szin­te még signorina). De Ma­librannál sem akar meg­ma­rad­ni. A je­len­ben ének­li az amanu­en­si­s­ek és fa­mu­lu­sok ha­da ál­tal a Sacrificium-le­mez­hez elô­ásott ba­rokk ári­á­kat. Sa­ját ze­nei és elôadói tar­ta­lé­ka­i­nak moz­gó­sí­tá­sá­val töl­ti fel a min­dig kva­li­tá­sos, de két-há­rom af­fek­tus­nál töb­­bet csak ki­vé­te­le­sen ex­po­ná­ló ze­né­ket az­zal a hi­­he­tet­le­nül gaz­dag és in­ten­zív szín- és han­­gu­lat­vi­lág­gal, amely­hez ké­pest a tech­­n­i­kai bra­vúr mel­lé­kes­nek tû­nik. És amely­be oly jól esett be­le­me­rül­ni e nagy­lel­kû­­en ki­ál­lí­tott mû­­­so­rú es­tén. Saj­nos ez év­ben csak egyet­len es­tén. (Ok­tó­ber 11. - Bar­tók Bé­la Nem­ze­ti Hang­ver­seny­te­rem. A kon­cer­ten Porpora, Broschi, Händel, Veracini, Vin­ci, Leo, Araia, Graun, Sam­mar­ti­ni és Caldara ári­ái és hang­sze­res mû­vei hang­zot­tak el, köz­re­mû­kö­dött az Il Giardino Armonico Giovanni Antonini ve­zény­le­té­vel. Rendezô: Mû­vé­sze­tek Pa­lo­tá­ja)