Rajnán innen, Rajnán túl Koncertszerű operaelőadások a Müpában
1. Gyermekeknek? Kifejezhetetlenül hálás vagyok Antal Mátyásnak, a MÁV Szimfonikusoknak és a Nemzeti Énekkar szólistáinak, hogy elôásták Ravel 1925-ben bemutatott egyfelvonásosát, a L'enfant et les sortil`eges-t. Örömömbe azért némi üröm is vegyül: mert bármennyire kedves ötlet is matiné-, illetve délutáni elôadáson bemutatni Monsieur Ravel e derûs kis remekét, a hatás felemás, ha a színpadi látványt és cselekményt kivetítô pótolja, amely ráadásul fantáziátlan egyértelmûséggel fordítja le képekre Mme Colette szellemes librettóját. Pedig a mû nem véletlenül kapta a fantaisie lyrique mûfaji megjelölést: a Claudine-regények szerzôje és a Lúdanyó meséi komponistája rendkívüli képzelôerôvel írta meg ezt az operát, melyben a legkülönbözôbb bútorok elevenednek meg, nem is beszélve a különféle állatszereplôkrôl. Archaizáló menüettet táncol a Karosszék és a XV. Lajos korabeli Berzser; ragtime- és orientalizáló stílusú kettôst énekel a Teáskanna és a Kínai Csésze. Dalra fakad a Tûz, életre kel a tündérmesék Hercegnôje, akárcsak a letépett kárpitot díszítô pásztorok és pásztorlánykák. Horribile dictu, a számtan is életre kel, Kis Öregember formájában, és veszettül számolni kezd, úgy, ahogyan költségvetési vitában szokás („Négy meg négy az tizennyolc, tizenegy meg hat az huszonöt..."). No és persze itt vannak kedvenceim, az állatok: macskák, akik nyávogó kettôst énekelnek `a la Rossini; a berliozi fuvolagliszszandóval huhogó Bagoly, a megözvegyült Denevér, a koloratúrázó Csalogány meg a keringôzô szitakötôk és levelibékák. De mit is várhatnánk attól az írónôtôl, aki Állatok párbeszédei címmel megírta Kiki, a kényeskedô karthauzi macska és Tobi kutya, a tarka bulldog társalgásait? S mi másra is számíthatnánk attól a zeneszerzôtôl, aki dalciklust komponált Jules Renard Természetrajz címû írásának darabjaira, a pávától a gyöngytyúkig? A tarka faunát seregszemlézve még kevésbé tûnik meggyôzônek a fád mise-en-sc`ene. A látvány kívetítôvel pótlása azért sem szerencsés, mert egy jórészt gyermekekbôl álló hallgatóság számára egyébként is komoly erôfeszítést jelent zene és cselekmény együttes követése, még akkor is, ha - mint esetünkben - az opera szövegét magyar nyelven éneklik. A színlapon rendezôként szereplô Göttinger Pál helyesen érzékelte a problémát, s joggal látta szükségesnek, hogy az elôadás elôtt prózában ismertesse a darab történését. (Rendezôrôl beszélni egy vetítéssel kísért koncertelôadás esetében azért persze egy kicsit nagyzolás). Mindettôl függetlenül úgy vettem észre, hogy a kiskorú közönség igen jól szórakozott az elôadáson. Annak ellenére, hogy a mû - bármennyire gyermek is a fôhôse - nem gyermekopera. A történet azt meséli el, hogyan lesz a tiszta balgából, az anya-, állat- és bútorkínzó kis vademberbôl részvét által tudó: a darab csúcspontja s egyben fô fordulata az a rész, amikor a gyermek az ellene forduló állatoktól megsebzett mókust bekötözi. Persze ez csak egy profán és lieto finével záruló szenvedés- és megváltástörténet, melynek stációi csupán a gyerekszobából a kertbe vezetnek. Elôadásmódját pedig egyáltalán nem parsifali fellengzôsség, hanem La Fontaine-i állatmesék józan és üdítô humora hatja át - olyan humor, amely azonban nagyon is felnôtteknek szól. Antal Mátyás, a MÁV Szimfonikusok és az énekes szólisták együttjátékából szerencsére megszülettek azok a csodák (sortil`eges, így, többes számban), melyek a látványból olyannyira hiányoztak. Pedig a Fesztivál Színház prózai elôadásokhoz ideális, zenés darabokhoz azonban kicsit steril akusztikája nem könnyítette meg a muzsikusok feladatát. A hallottak azonban így is nagy gyönyörûségemre szolgáltak: Ravel színpompásan hangszerelt partitúrája teljes szépségében bontakozott ki október 2-án délután (a délelôtti elôadást nem hallottam, de feltételezem, hogy ott is). A vokális szólisták közül emlékezetes marad számomra Lehôcz Andrea interpretációja, a Kínai Csésze gyönyörû orrhangja és jólesô teatralitása miatt. Gavodi Zoltán méltán nyerte el idén az Év Mûvésze címet a Nemzeti Énekkar berkeiben: már Teáskannaként is bizonyságát adta, hogy nem csupán remek énekes, de nagyszerû színész is. A számtan Kis Öregjeként Figarókat és Leporellókat megszégyenítô virtuozitással hadarta a matematikai mûveleteket, Levelibékaként pedig szívet melengetôen brekegett. Rajtuk kívül a Gyermeket alakító Czabán Angelikát emelném még ki, aki mindvégig egyszerûen és szépen énekelte a darab címszerepét. 2. Fleurs mélodiques des Alpes L apozzunk tovább a bestiáriumban: a szitakötôk és levelibékák után lássuk az esti egészségügyi sétára indult, felajzott bikát, Apollónt. Vagy talán a marhapásztornak álcázott Messzelövô mellett kecskék is volnának a darabban? Hiszen a Daphne mûfaja a librettista Joseph Gregor szerint Bukolische Tragödie volna. A jelzôs szerkezet, mint azt a nyelvtudomány jeles mûvelôitôl megtudhattuk, szó szerinti fordításban marhapásztori kecskeéneket jelent. De vajon hogyan kell értenünk? Vizsgálhatnánk persze, hogyan nem jelennek meg a darabban a marhák és a kecskék. Ennél talán figyelemreméltóbb azonban, hogy a librettó - nem annyira ovidiusi, mint inkább nietzschei szellemben - egy bukolikus Apollón- és egy tragikus Dionüszosz-mítosz elemeit gyúrja eggyé: Daphné történetének Pauszaniász által megörökített, éliszi-árkádiai változatát, illetve a bor és a mámor istenének bosszúját feldolgozó Euripidész-tragédia, a Bakkhánsnôk szüzséjét. A két téma összeolvasztását a közös motívumok tették lehetôvé. A bosszúálló istenség haragja mindkét antik forrásban egy lányruhába öltözött férfit sújt: Leukipposzt, illetve Pentheuszt (Gregornál az elôbbi transzvesztita szerepel). A két mítoszt párhuzamosan olvasva már valamivel érthetôbb a mûfaji megjelölés, s az is, mit keres a mûben egy Dionüszosz-ünnepség, az ünnepségen Apollón és Leukipposz, illetve miért hasonlítja a szövegkönyv a múzsák karvezetôjét Dionüszosz állatához, a felajzott bikához (brünstiger Stier). Talán nem túlzás azt állítani, hogy az október 5-i elôadás fôszereplôje a Nemzeti Filharmonikus Zenekar volt. Ez már csak azért is így kellett hogy legyen, mert a Daphne a wagneri zenedráma-tradíció jegyében fogant szimfonikus opera, népes zenekarral. A Brendel által „újnémet"-nek nevezett örökség továbbvitele persze nem meglepô attól a komponistától, aki a liszti szimfonikus költemény mûfajának folytatójaként indult, csaknem egy évtizeden át az Allgemeiner Deutscher Musikverein elnöke volt, s aki Berlioz hangszereléstanát új, bôvített kiadásban adta közre. Különleges színekben a Daphne partitúrája sem szûkölködik, sôt különleges hangszert is találunk benne. A pásztorok egy bajor muzsikusnak az alpesi legelôket juttatják eszébe, érthetô tehát, hogy Strauss elsô jelenetében az Alpok dallamvirágai illatoznak. Kolompok ugyan az Alpesi szimfóniától eltérôen nem szerepelnek, a Dionüszosz-ünnepségre viszont alpesi kürt szava hív, a partitúra szerint a színpadon, koncertszerû elôadásban természetesen a pódiumon. A nagy apparátust azonban a zeneszerzô gyakran kamaraegyüttesként kezeli: mélységesen jellemzô, hogy a magányos Daphnéról szóló darab magányos oboaszólóval kezdôdik. Karakterisztikus az osztott vonósok sokszólamúsága is, mindenekelôtt a címszereplô belépô monológjában és a mûvet lezáró Verwandlung során, melynek végére a szöveg nélkül vokalizáló énekhang maga is hangszerré változik, valahogy úgy, ahogyan a címszereplô babérfává alakul. Kocsis Zoltán keze alatt forradalmi hevülettel szólalt meg Strauss mesteri kézzel hangszerelt muzsikája. Elsöprô erôvel, de nem egysíkúan: áttetszô volt a mozarti fafúvós elôjáték; csak úgy ragyogott a napisten bemutatkozása, meg a hárfaglisszandóval bevezetett két apollóni csodatétel: a vihar és a Leukipposzt halálra sújtó villámcsapás. Rost Andrea mindvégig fölényes eleganciával, ugyanakkor elôkelô távolságtartással énekelte a címszerepet. Értelmezésének visszafogottságát annál inkább meggyôzônek találtam, mivel a darabban maga Apollón ruházza fel Daphnét az arisztokratikus szûz istennô vonásaival, amikor nôvérével, Artemisszel azonosítja, s a szcenikai utasítás szerint a mûvet lezáró átváltozást is Artemisz égitestének, a Holdnak fénye világítja meg. A két szerelmi vetélytárs, Apollón és Leukippos alakítója méltó partnere volt Rost Andreának, ki-ki a maga módján: Janez Lotri¡c magabiztosabban, Horváth István szerényebben. Az epizodisták közül elnyerte még tetszésemet a Gaia-Erda szerepét éneklô Iulia Merca szépségesen dús altja.
Fesztivál Színház 2011. október 2. Ravel A gyermek és a varázslat Gyermek Czabán Angelika Mama / Kínai Csésze / Tûz / Hercegnô / Karosszék / Pásztorlány / Pásztorfiú / Fehér Cica / Teáskanna / Kis Öreg / Óra / Fekete Kandúr Lisztes László Fotel / Fa Mokán László MÁV Szimfonikus Zenekar Karmester Antal Mátyás Látvány Kiss Ákos Rendezô Göttinger Pál
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem 2011. október 5. |