Mozart

A varázsfuvola

Tamino             Boncsér Gergely

Pamina             Csereklyei Andrea

Papageno         Kálmán Péter

Papagena         Zavaros Eszter

Éj királynője       Miklósa Erika

Sarastro            Bretz Gábor

Monostatos        Kiss Tivadar

Öreg pap            Fellegi Balázs

Három dáma       Fodor Beatrix

                           Galambos Lilla

                           Szolnoki Apollónia

I. pap/őrtálló        Kóbor Tamás

II. pap/őrtálló       Cser Krisztián

Erkel-Szent Márton Oratórikus Kórus

Savaria Szimfonikus Zenekar

Karmester         Rodrigo de Carvalho

Karigazgató       Horváth Imre

Díszlet, jelmez   Nagy Viktória

Rendező           Káel Csaba

Tizenkét éves szünet után újra Varázsfuvola-előadásra került sor a szombathelyi Iseumban. Az esemény megmozgatta a várost: a premieren hosszadalmas beszédek próbálták emelni az est fényét (pedig elképzelhető-e ünnepélyesebb kezdés a nyitány hangjainál?), s a nézőtéren egy gombostűt sem lehetett leejteni. A nézők némelyike nosztalgiával emlegette az évtizedekkel ezelőtti produkciókat, s tájékoztatta a Szombathelyen járatlan fővárosi vendéget, hogy a mára rekonstruált Isis-templom helyén nemrég még csak romkert állt, teljesen más, jóval tágasabb keretet biztosítva az itteni előadásoknak.

Jelen sorok írója, noha nem láthatott korábban szombathelyi Varázsfuvolát, mégsem kerülheti el az összehasonlítást: Káel Csaba ugyanis korábbi rendezését adaptálta az Iseum szabadtéri színpadára. A Művészetek Palotája 2006-os, félig szcenírozott előadása alapvetően megegyezett a mostanival - hatásuk között azonban számottevő a különbség. A rendező, úgy tűnik, nem érezte problémának, hogy ugyanazt a koncepciót gyökeresen eltérő környezetben állítsa színre - pedig még a hagyományosnak nevezett előadási keretek között is fontosabb szerepet kellene szánni a díszletnek vagy a játéktérnek. A Müpa pódiumán egy labirintusban bolyongtak a szereplők, ami, ha nem is tekinthető revelatív megoldásnak, valamelyest kontrollálta mozgatásukat. Most kísérlet sem történik ilyesmire. Belátom, hogy az Iseum környezete legalább annyira béklyó, mint amennyire inspiráló tényező, s hogy ilyen körülmények között (a díszlet maga a mozdíthatatlan épület) nehéz valami okosat kitalálni a darabban oly gyakori színváltozások megoldására. Ám az állandó ki-be mászkálás az esetlegesség benyomását kelti, s így van ez az előadás többi részével is: Káel a jelek szerint nem kívánta értelmezni a művet, csupán színre állítani - sőt inkább csak keretet biztosítani ahhoz, hogy elhangozhassanak a zeneszámok.

Legalábbis ezt a szándékot vélem kiolvasni abból, hogy a párbeszédek nem hangzanak el, helyettük egy narrátor foglalja össze a bennük történteket, miközben az énekesek pantomimeznek. Öt éve nem zavart ez a megoldás - most kínosnak találom. S nem csak azért, mert a mutogatás önmagában véve inkább idétlen, mint humoros, hanem mert a dialógusok kiiktatása felszámolja a drámát: a cselekmény nem történik meg, a zeneszámok az őket létrehozó szituációból kiszakadva légüres térben lebegnek, színházi este helyett jelmezes koncertet látunk. Antiszínházi hatást kelt a német nyelvű előadás is: hiába Ausztria közelsége és az eredeti nyelvű operajátszás uralkodó volta, A varázsfuvola közvetlensége elvész, ha az ember nem érti a szöveget, s minduntalan a szövegkiírót kell bámulnia - még a németül jól tudó hallgató számára sem kellően személyes az élmény, ha nem magyarul hallgatja a darabot. Márpedig A varázsfuvola fontos jellemzője, hogy magasztos eszmékről egészen mindennapi nyelven szól hozzánk: a közvetlenség nem csak mint par excellence színházi igény, hanem mint a darab jellegéből fakadó fontos vonás is elengedhetetlen lenne.

[inic.]Mit tehet ilyen körülmények között az énekes? Bejön, megáll, énekel, távozik. Csak Kálmán Péter tesz kísérletet arra, hogy instrukció híján valami mást játsszon - ám ez leginkább kétségbeesett kísérlet egy halott előadás feltámasztására; nagyon messze áll attól, amit e kiváló énekes színész máskor, kellő rendezői segítséggel mutatni szokott. Szerencse, hogy hangjával mégis megteremti Papagenót: ha csak fülelek, karakteres, színgazdag, a figurát nem túlbonyolító, de nem is üres fajankóként értelmező szerepformálást hallok. Kálmán Péter megérdemelné, hogy méltó keretek között is eljátszhassa e szerepet.

A többi énekes esetében is jószerivel csak az énekprodukciókból indulhatunk ki - azonban az ebbéli teljesítmények szinte kivétel nélkül jók, néhány esetben kiválóak. Csereklyei Andrea Paminája az előadás egyik legfőbb értéke (ez különösen a második felvonás áriájától kezdődően csúcsosodott ki): nemes egyszerűség s a drámaiságot nem külső rátétként erőltető, hanem belülről, a zenei formából kibontó megközelítés jellemezte e szokatlanul érett és beteljesült szerepformálást. Helyes-e, hogy oly ritkán találkozhatunk a színlapokon Csereklyei Andrea nevével? Miklósa Erika mint az Éj királynője világmárka; a szerep technikai megpróbáltatásait - kell-e mondani? - gond nélkül győzi, áriáival méltán arat kiemelkedő sikert. Egyebekben ez a királynő korunk gyermeke: Miklósának mind hangjából, mind lényéből hiányzik az autoritás. Nem egy királynő alakít fájdalmas anyát és féktelen fúriát céljai eléréséért, hanem egy mindennapi nő akar királynőnek látszani - és sikerül is neki. Zavaros Eszter bájos Papagenája, valamint Fodor Beatrix, Galambos Lilla és Szolnoki Apollónia vokálisan kellően összecsiszolódott három dámája is hozzájárult, hogy a női szereplőkről pozitív benyomásaink alakuljanak ki.

A férfiak esetében már több kötözködnivalót találhat a kritikus. Fellegi Balázs nem tud jelentőséget kölcsönözni az Öreg pap karakterének - a személyiség kellő formátuma nélkül a Sprecher és Tamino jelenete menthetetlenül odavész. Igaz, kettőn áll a vásár: Boncsér Gergely sem látszik még kellőképpen késznek Tamino szerepére. Esetében nem a nagyságrendi eltérés a döntő, hanem az éneklés csiszolatlansága: Boncsérnak egyelőre nincs kulcsa a Mozart-muzsikához, a darab számos pontján (így a Képáriában is) darabosan énekel, az első fináléba ékelt fuvolás áriában pedig nem intonál tisztán. A kitartó munka jóvoltából azonban még igazán jó Tamino lehet Boncsér Gergelyből - már most számos szép pillanattal örvendeztetett meg. A karakterszerepeket avatottan megformáló Kiss Tivadar kiváló Monostatos: külön öröm, hogy sokat ad a zenei pontosságra és - e szerepben nem magától értetődően - a szép éneklésre. Bretz Gábor Sarastrója igen meggyőző: az extrém mélységeket bebarangoló szólamot magabiztosan uralja, s a megformálás hangvétele nem nélkülözi a humanitást sem. Ez nem mellékes körülmény: a szerep (hagyományos keretek közötti) hiteles megszólaltatásának kulcskérdése ezen humanitás megléte vagy hiánya - így remélhető, hogy Bretz Gábor személye hosszú távra jelent megoldást az itthon oly nehezen kiosztható szerepben.

A nem minden pillanatban magabiztos kórusprodukcióval szemben a Rodrigo de Carvalho vezette Savaria Szimfonikus Zenekar kellő elevenséggel és eleganciával, élvezetesen szólaltatta meg a partitúrát. Noha a zenekari játék és a karmesteri koncepció nüánszainak számbavételét a szabadtéri előadás lehetetlenné teszi, annyit kijelenthetünk, hogy az ő közreműködésük biztos alapja lehet a következő évek szombathelyi előadásainak - mert az új életre kelt hagyomány minden gyermekbetegsége ellenére is folytatásra méltó kezdeményezés. Az elért eredményeket megtartani és a hibákat kiküszöbölni: ez lehet a következő évek feladata.