Tanárként ismertem meg először, a Zeneakadémia zenetudományi szakának növendékeként. Nem mondhatnám, hogy barátságosan fogadott, egyáltalán nem értette, hogy egy, a televízióban is fel-feltűnő zenész mit keres ezen tanszakon. Egy egész évbe és sok munkámba telt, amíg a bizalmatlansága feloldódott. Ennek ellenére elmondhatom, hogy az általános zenetörténeti ismeretek rám zuhogó áradatában az ő pedagógiai tevékenysége biztos fogódzót jelentett számomra.

Elképesztően jó előadó volt. Hallgatóit nem letaglózta széleskörű ismereteivel, hanem magával ragadta, szinte egyenrangú társként kalauzolta az általa jól ismert és áttekintett tájakra. Az ember úgy érezhette, ő maga is látja, amit a Tanár úr láttatni akar. Ahogy az adatok és tények újabb és újabb fiókocskáit nyitogatta ki hallgatósága számára, azzal nem bonyolódott, hanem egyre inkább tisztult a bemutatni kívánt kép. Ehhez persze az a hihetetlen áttekintés kellett, ami az ő fejében már készen kiformálódva segítette magyarázatait. Valamiféle olyan komplex „típusfogalom" volt ez (melynek természetéről népzenei írásaiban is beszámolt), amely lehetővé tette a tájékozódást a valóság zavaros dzsungelében, amellyel a jelentőségükhöz mérten tudta megszűrni az egyes adatok értékét, hogy azok kirajzolhassák a megismerés lehetséges csontvázát, szerkezetét. Egyszerűbben szólva a jelenségek bonyolult halmazába tekintve hihetetlen mértékben „átlátott a szitán", és amit így megragadott, azt szemléletesen el is tudta magyarázni, meg tudta jeleníteni hallgatói számára. Mivel évfolyamtársaim közül én voltam az egyetlen, akit kifejezetten a népzene érdekelt, megtiszteltetésnek vettem, hogy az akkoriban zajló munkáihoz segítőként csatlakozhattam.

Amikor elvállalta a Népzenei Osztály vezetését, ott új perspektívák nyíltak meg, és ugrásszerűen megnőtt a munkatempó. Ő ültetett a számítógépre. amikor még senki sem használt ilyen eszközt. Elkezdtük bevinni a Népzenei Típusrend adatait az első adatbázisokba. (A mintegy 180 000 lejegyzett dallamot tartalmazó Népzenei Típusrend a magyar strófikus népdalok központi gyűjteménye, amely magában foglalja a Zenetudományi Intézet birtokában lévő valamennyi adatot, a nyomtatásban megjelent népdalközlések másolatait és lehetőség szerint más gyűjteményekből nyert másolatokat is, zenei rendszerben, sorszámozva.)

A számítógép alkalmazása jelentősen megkönnyítette a típusrend áttekintését, adminisztratív hibáinak fölfedezését és azok kijavítását. E munka során kezdtem felfogni a népdalrendezés több évtizedes folyamatának értelmét. Azt, hogy az ilyesféle rendszerezésekre nem csupán azért van szükség, mert számítógép híján nehéz lenne visszakeresni egyes adatokat, hanem azért is, mert a dallami rokonság alapján egymás mellé került nagy mennyiségű adat sok olyan új, zenetörténeti információt villant fel a kutatók előtt, amelyre más módszerrel nem nyílt volna lehetőség.

A Bartók, Kodály, majd Járdányi által kidolgozott rendszerek mindegyike tartalmazta azt az igényt, hogy az azonos dallamok variánsai egymás mellé kerüljenek, lehetőleg történelmi, stiláris rendben. Ezt az alapvető elvet keresztezte minduntalan a szótárszerűség egyidejű kívánalma. Az 1976 és '78 között történt legújabb rendszerezés (Dobszay László, Szendrei Janka és munkatársai nyomán) ezeket az ellentmondásokat küszöbölte ki a rendezés alapjául szolgáló új típusfogalom kialakításával. E szerint:

„A típus az egymáshoz valamennyi fontos vonásban hasonló, de jellemző variánskörrel megjelenő dallamoknak a kutatás által - az anyag mélyebb megismerése céljából - létrehozott, a műhelymunkát szolgáló csoportja. A típus egyrészt a csoportba tartozó adatok összessége (tehát a halmaz), másrészt a dallamadatok zenei absztrakciója (mintegy ideálképe), mintha a közösség egy kollektív zenei tudattal bírna a dallam lényegéről, s e többféleképpen megvalósítható szkéma megnyilvánulásai lennének az egyes adatok."

[inic.]Mikor az MTA Társadalomtudományi Főosztálya 1975-ben a Magyar Népzene Tára munkálatainak meggyorsítása érdekében a vizsgálatot kezdeményezett, Dobszay László a következő javaslattal állt elő: Mivel az egy-egy kötet előkészítésére szánt időt nem lehet megrövidíteni, a megoldás csak az lehet, ha párhuzamosan folyik a munka, egyszerre több köteten. Ehhez kell egy sorozatterv, mely az egész népzenei anyag áttekintésével készül, magának a gyűjteménynek pedig egyenletesen rendezett állapotban kell lennie.

Az 1975-ben kapott megbízás alapján munkatársaival nekiláttak a teljes gyűjtemény áttekintésének és rendbetételének. A dallamok egyfajta evolúciós szempontú lineáris sorba állításának további erőltetése helyett a halmazelmélet módszereit idéző térbeli rendszerben gondolkodva rendezték el az egymáshoz nagymértékben hasonlító dallamcsoportok tömbjeit. Vulgárisan úgy is lehetne fogalmazni, hogy Dobszay és Szendrei Janka a 180 000 dallam stílustömbjeit mindenféle gépi segítség nélkül, gyakorlatilag fejből rakta össze. Erre az európai gyakorlatban nem tudok példát. (A Tanár úr elmondása szerint a nyugat-európai konferenciákon nem is tudták értelmezni az erről szóló beszámolóját.) Nyilvánvaló persze, és erre Dobszay maga is hivatkozik írásaiban, hogy az új rendezés az elődök nagyszerű munkáján alapul, mivel Bartók, Kodály és Járdányi előzetes rendezéseinek összes tanulságát felhasználták. Amit ők hoztak újdonságként Szendrei Jankával, s ami nagymértékben segítette a stílustömbök nagyvonalú kialakítását, az nyilvánvalóan a jóval cseppfolyósabb szerkezetű gregorián dallamok rendezése során megszerzett módszertani gyakorlat volt.

Aztán 1978-ban, egy munkaértekezlet alkalmából letettek az asztalra egy kéziratot, mely tartalmazta magát a típusrendet, az ehhez tartozó katalóguscédulákat, valamint a Magyar Népzene Tára további köteteinek a már megjelentekhez csatlakozó teljes (kötetekre lebontott) sorozattervét. E tervezet megvalósításával - a Népzene Tára további kötetein egyidejűleg többen dolgozva - néhány év alatt valamennyi tervbe vett kötet megjelenhetett volna. (A már megjelentekkel együtt 16 kötetben) Ez az értekezletre benyújtott mintegy 200 oldalas manuálé, amely tanulmányból és kottákból állt, önmagában megérdemelt volna vagy három ropogós nagydoktori címet...

De ez a Népzenei Típusrend sajnos - szakmai közmegegyezés hiányában és mindannyiunk kárára - nem szolgálhatott rendeltetése szerint a további Népzene Tára-kötetek kiadásának alapjául. 1979-ben a ZTI igazgatója, Ujfalussy József salamoni döntése szerint „a stílusrendezés koncepciója egyéni tudományos alkotásnak minősült". Így hát a teljes magyar népzenei gyűjtemény tömör áttekintését a három kötetre tervezett A magyar népdaltípusok katalógusa I. kötete kezdte meg 1988-ban, Dobszay László és Szendrei Janka személyes alkotásaként. A zenetudományi tanszak diákjaként ebben a munkában vettem részt, az egyes népdaltípusok publikált hangzó változatainak összekeresésével és a mutatók elkészítésével.

S még mielőtt bárki elvont és öncélú „tudományossággal" (manapság szitokszónak számít!), vagy elefántcsonttoronyba illő okoskodással vádolná a fentiekben vázolt törekvéseket, hadd említsem meg, hogy az a manuálé, melyet Dobszay tanár úrtól kaptam, nem csupán becses ereklye számomra, hanem minden nap használt segédeszköz. Ebből tanítok, ennek segítségével tudok tájékozódni a hatalmasra nőtt népdalgyűjteményben, amikor szinte naponta kapok népdalok iránt érdeklődő telefonokat együttesvezetőktől, zenészektől, tanároktól, diákoktól, lelkes civilektől. Mert az ugrásszerűen megnövekedett érdeklődés miatt egy ilyen áttekintő jellegű kiadványra (A magyar dal könyve mellett) most már igen-igen nagy szükség lenne.

Ma már nem csupán azt a néhány kutatót érinti a kérdés, akik valamilyen okból erre tették fel az életüket. A népzenei hangszeres és a táncházmozgalom jóvoltából manapság már százezreket érdekel a népdalok sorsa. Le kell szögezni persze azt is, hogy e mozgalmak létrejötte annak a tudományos kutatásnak is köszönhető, mely e nagyszerű, és kevéssé méltányolt, vagy mondjuk így: kevéssé reklámozott gyűjteményt létrehozta. Személyes tapasztalataim szerint még a képzett réteg sem igen hallott erről a világhírnévre számot tartó nemzeti értékről, mint ahogy Dobszayék egyéb kutatási eredményeiről sem, többek között arról, hogy a középkor művelt zenéjének, a gregoriánnak egy hazai földön kialakult verziója is létezett, önálló magyar kottaírással. Pedig hát ezek lennének a valódi, a nagyvilág előtt is vállalható hungaricumok.

A Típuskatalógussal megkezdett publikációk egy majd' kétszáz éves gyűjtő és rendszerező folyamatnak lennének a betetőzései. Hiszen ezért volt a sok kínlódás, a sok önzetlen, honorálatlan munka, hogy a magyar társadalom megismerhesse végre saját műveltségi hagyományait. Ha ezek az összefoglaló és ismeretterjesztő művek nem jelennek meg, akkor ezt a századok alatt felhalmozott tudást eresztjük szét a levegőbe. Dobszay tanár úr tisztában volt ezzel. Csak a könyörtelen halál akadályozta meg, hogy ezt a művét is befejezze. Pontosan tisztában volt vele, hogy mi mindent kellene még tisztáznia, feltárnia, megoldania. Ezért történhetett, hogy egy-egy témában néha csapatát is lehagyva türelmetlenül előreszaladt. Attól tartok, hogy eltelhet még vagy 50 év is, amíg a nyomában loholva legalább utolérjük, méltányoljuk és megvalósítjuk nagyra törő elgondolásait.

A mindig munkalázban égő tudósnak, zeneművésznek és felejthetetlen tanárnak kegyelemteljes és békés nyugodalmat kívánhatok csak, magunknak pedig sok-sok erőt és türelmet, hogy munkáját méltóképpen folytathassuk.