Különösen gazdag programmal csábította az érdeklődőket az idei, 27. Szombathelyi Nemzetközi Bartók Fesztivál, amelyet július 1. és 18. között rendezett meg a Filharmónia Budapest Kht. A rendkívül vonzó mesterkurzusok és a szokásos, színes és izgalmas párhuzamos rendezvények - előadások, kiállítás, lemez- és kottavásár - mellett idén egy szenzációszámba menő konferencia, az MTA Bartók Archívuma alapításának 50. évfordulója alkalmából rendezett nemzetközi zenetudományi kollokvium is része volt a programnak (erről külön is részletesen beszámolunk). Az intenzív és felvillanyozó intellektuális légkört a minden tekintetben meghatározó szerepet játszó igényesség, a kurzusokat vezető professzorok mellett a hallgatók felkészültségének ugyancsak magas színvonala, továbbá a kurzusok és koncertek szoros és mélyreható összefüggésrendszere határozta meg. Sajátos jelenség volt idén az a körülmény, hogy a Peskó Zoltán és Tihanyi László által vezetett karmesterkurzus a szó szoros értelmében összefonódott az ének-, illetve a hegedűkurzussal, ami természetesen értékes többlettapasztalatokat hozott mindenki számára. A szükségszerűen lineáris jellegű beszámoló persze tökéletlenül követheti csak azt a bonyolult, szerves organizmust, ami az idei fesztivál volt. Valahol persze el kell kezdeni - kezdjük hát a hangversenyekkel.

A nyitókoncerten Peskó Zoltán Liszt-Bartók-programot vezényelt a Savaria Szimfonikus Zenekar élén, Ránki Dezső közreműködésével. A műsor - a jubileumi évben érthető módon - meglehetősen Liszt-központú volt: Bartók Két képét Liszt A-dúr zongoraversenye és (eredeti alakjában előadott) Faust-szimfóniája követte. Az első szám debussys színtobzódásából már sejteni lehetett, hogy a szombathelyi zenekar kitűnő állapotban és remek formában van, s ezt az első benyomást a később hallottak, beléertve a karmesterkurzusban tanúsított fegyelmet és koncentrációt, az együttes határozottan megerősítette. Ez a koncert azonban elsősorban Lisztről szólt; és talán még Ránki Dezsőről, aki olyan gyöngyözően és erőteljesen, oly tökélétes kiegyensúlyozottsággal és mértékkel, elmélyülten és elemzően, a zenei gondolatok színeváltozását izgalmas eseményekké avatva játszott, ahogyan még tőle sem mindennap hallani. Az „ős-Faust-szimfónia" fantasztikus világa és témáinak hallatlan bőségben és alakváltozatban történő újrafogalmazása Peskó Zoltán látszólag laza és magától értetődő, valójában azonban nagyon is szigorú és koncentrált vezényletével a lehető legplasztikusabban és legvilagosabban, a legszélesebb karakter- és érzelemskálán szólalt meg az ártatlanság és a démoni között - egy kivételesen tisztán és pontosan, tartással játszó zenekar egyenrangú közreműködésével.

A másnapi népzenei estből csak a kiváló helyi Boglya Népzenei Együttes magas színvonalú és változatosan összeállított rövid szabadtéri koncertjét hallgattam meg, Csollány Csaba és Csollányné Horváth Krisztina csiszolt és élményszámba menő táncszámaival - a táncház forgatagába már nem vetettem bele magam. Szerdán viszont ott szorongtam a sárvári vár dísztermében a fuvolakurzus vezetőjének, a nagynevű holland művész-tanárnak, Jacques Zoonnak a kihelyezett koncertjén, amelyet a zongorakurzust tartó Eckhardt Gáborral osztott meg oly módon, hogy utóbbi részben szólózott, részben Zoon kísérőjeként szerepelt - azokat a darabokat kivéve, amelyeket viszont Borbély László kísért. Amennyire bonyolultan hangzik mindez, olyan zavartalan és magasrendű zenei élvezetben részesült a közönség mindhárom fellépő művész részéről. A műsor, kissé sután - ugyanis folytatása azután nem volt - a szólózongora-darabokkal: Debussy négy Prelűdjével kezdődött. Eckhardt produkciójára kizárólag a nem elsőrangú, és - a terem akusztikai adottságainak betudhatóan - „basszus-összedübörögtető" zongora vetett némi árnyékot, játéka egyébként imponálóoan nyugodt és leszűrt, magabiztosságában és precizitásában is érzékeny, ugyanakkor erőteljes, sőt indokolt esetben kemény volt - nagyon ígéretes indítás. Ehhez képest némileg visszalepésnek tetszett Jaap Geraedts 1953-as keltezésű Szonatinája, amelynek lassú tétele keltette nemesebb anyag benyomását; az egész mű rutinos lekerekítettsége, rajzfilmzenei allúziói, vitathatatlan szellemessége a maga korából Hidas Frigyes szeretetreméltó zenei egyéniségét juttatták eszembe. Ekkor még nem tudtuk, hogy ez a fajta könnyedség Zoonnak csak az egyik arca, s mindez alapjában véve bevezetés másfajta zenei világokhoz. Mindenesetre fuvolajátékosként már itt is a maximumot nyújtotta, s Eckhardt is remekelt kísérőkent. A következő darab, Rudolph Escher zongorakíséretes Szonátája azután már minden várakozást felülmúlt. Az 1979-ben született kompozíció egy halállal viaskodó zeneszerző utolsó műve, s nem kevésbé megrendítő, mint Hindemith egy-két évtizeddel korában, hasonló körülmények között komponált Requiemje. Kivételes intenzitású, egyszerre letisztult és látomásos, mély, abszolút zenéről van szó - kevés jelentősebbet ismer a fuvolairodalom. Emellett mindkét, messzemenően egyenrangú szerepet játszó hangszer szempontjából példamutatóan idiomatikus. Ezt a szonátát már Borbély László kísérte, s Zoonnal való együttműködéséből megszületett a hangverseny első tetőpontja. Eldönthetetlen volt ugyanis, hogy melyikük nyújtott nagyszerűbb teljesítményt: mindkettőjük játéka a végletekig kimunkált és ellenállhatatlanul szuggesztív volt. A csúcsot azonban játékuk elképesztő összhangja jelentette; nehéz elképzelni, hogy Zoon számíthatott volna arra, hogy Szombathelyen ilyen ideális partnerre talál. Borbély szerény helyezése a Magyar Rádió tavalyelőtti zongoraversenyén már kihirdetése pillanatában is idétlen tréfaként hatott; a közben eltelt idő e benyomásunkat messzemenően igazolta.

A szünet után egy harmonikusabb, de ugyancsak figyelemreméltó, tartalmas és szenvedélyes holland mű, Willem Pijper Szonátája következett, ugyancsak Zoon és Borbély fenomenális előadásában; ekkor tűnt fel a fafuvolán játszó, fúvókaspecialistaként is ismert Zoon sajátos, tömör, a mély regiszterben szokatlan átütőerejű fuvolahangja. A zárószámban azután ismét Eckhardt Gábor volt a szólista partnere, s a hangulat is visszahajlott a kezdő fuvoladarabéhoz: lazításképpen Aaron Copland Duója szólalt meg, a Geraedts-műhöz hasonlatosan filmzenei vonásokat mutató, ám amannál is „lazább", redundánsabb kompozíció.

Papíron, első ránézésre kissé kuszának tetszett a csütörtök kora délután kezdődő, kiállításmegnyitó-koncert-táncszínházként a szombathelyi képtárba meghirdetett program. S mi tagadás, a dolog nem indult túl ígéretesen, miután két magyar és két külföldi művész tárlatának megnyitója kínosan hosszúra nyúlt. S amikor megkezdődött a Trio Inception (Kiss Péter - zongora, Háry Péter - gordonka, Szendrey Dániel - kürt) hangversenye, kissé ijesztőnek rémlett a meghallgatásra váró kilenc kompozíció - az utolsó öt ráadásul egy tánckompozíció „kíserőzenéjeként". Akkor ez most egy koncert, vagy kettő? És az utolsó öt darabból (melyeknek összesen három szerzőjük van) hogy lesz egy kompozíció? Olyan kérdések ezek, amelyekre a válaszok egyszerűbbnek tetszettek a vártnál. Előrebocsáthatom: jóllehet a szünet is hosszúra nyúlt a képtár színpaddá való átszervezése miatt, a kiállításmegnyitó elmúltával az idő átstrukturálódott, és megszűnt cammogni. Az első részben eljátszott négy triódarab - Tornyai Péter, Matkó Tamás, Szigeti Máté és Kákonyi Árpád művei - egyrészt meggyőzte a hallgatót arról, hogy a szokatlan trió-összeállításnak nem csupán létjogosultsága van, hanem különlegesen harmonikus és kiegyensúlyozott mind a hangzás, mind pedig a technikai lehetőségek változatossága szempontjából, s hogy a gordonka és a kürt mélyebb fekvése és viszonylagos puhasága egyáltalán nem üti egymást. A hosszú műsor változatos alkalmakkal szolgált mindhárom előadó számára, hogy sokoldalúan mutassa be képességeit, és mindhárom esetben elsőrangú és imponálóan felkészült művész mutatkozott be, akiknek együttes zenélése is ugyanolyan elmélyült és erőteljes volt, mint szólistateljesítménye. A darabok közül Tornyai Két noktürnje, ez a sok talált tárgyat megidéző, de az iróniát sem nélkülöző, üde és eredeti kompozíció tetszett leginkább, de gyenge vagy unalmas nem akadt a többi mű között sem.

A második rész tisztán zenei szempontból abban különbözött az elsőtől, hogy a zeneszámok többé-kevésbé attacca követték egymást. A kvázi-színpadi homogeneitást növelte, hogy öt darabból három egyazon szerző, Zombola Péter kompozíciója volt; csökkentette viszont, hogy a darabok különböző, egy, két, illetve három játékost foglalkoztató hangszerösszeállításokra íródtak. A zenei anyag és az előadói teljesítmény itt sem vesztett minőségéből, ám java figyelmünket immár a vizuális produkció kötötte le. A „Noé fiai" címet viselő tánckompozíció-sorozat, melyet koreográfus-rendezőként Virág Melinda, fénytechnikusként Kocsis Gábor és konzultánsként Debreczeni Márton jegyzett, és Debreczeni Márton, Lipka Péter és Szász Dániel adott elő, a maga gazdag gesztusnyelvével, akrobatikus és szertorna-elemeivel, játékos-ironikus és drámai, csaknem tragikus elemeivel táncszínháznak csakúgy elment, mint pantomimnak, mindenesetre elementárisan gazdag vizuális fantáziáról tanúskodott egyfelől, másfelől pedig a három táncos tehetségéről, virtuozitásáról és az egész produkció figyelemre méltó, a legapróbb részletekbe menő kidolgozottságáról. A műsort követő lelkes tetszésnyilvánítás egy rendhagyó, de peldás következetességgel felépített est méltó lezárása volt.

Másnap ismét két kurzusvezető közös koncertjét hallhattuk: a Magyarországon is jól ismert, világhírű brácsaművészét, Kim Kashkashianét és Nagy Péterét. Ettől a hangversenytől eleve sokat vártunk, és nem is kellett csalódnunk benne. In medias res kezdődött, Kurtág Mikrokozmoszának, a Jelek, játékok, üzeneteknek remek érzekkel és ízléssel összeválogatott hat darabjával, Kashkashian lenyűgözően értő, drámai és expresszív előadásában. Majd Nagy Péter következett Liszt Haláltáncával és egyvégtében Bartók Szonátájával, két egyértelműen meggyőző interpretációval, melyekben gondos formálás és nyugalom találkozott költői és erőteljes pillanatokkal - a Bartók-mű lassú tétele pedig úgy volt megnyilatkozás erejű, hogy megőrizte a differenciáltság, a finom agogikai megoldások intellektuális kontrollját. A második részt teljes egészeben Sosztakovics 24 prelúdiumának Lera Auerbachtól származó, kifejezettem Kashkashian számára készített átirata töltötte ki. Számomra maga a ciklus is újdonság volt így, egyvégtében előadva, és kénytelen voltam bámulatot érezni Sosztakovics iránt, aki ilyen fesztelenséggel tudta önmagát adni ebben a transzcendessé vált műfajban. Kashkashian és Nagy Péter pedig valósággal lubickolt ebben a másik, a Kurtágénál eggyel korábbi mikrokozmoszban. Ezt annál is inkább megtehették, mert az átiratok egészen kiválóak, és tökéletesen eredeti kompozícióként hatnak. Öröm volt továbbá hallani azt az erőlködéstől mentes, de maximális koncentrációt, amely mindkét előadót jellemezte és egyszersmind szorosan össze is kötötte. Vezetésükkel élvezetes világutazást tettünk.

Vasárnap este az Egyetemi Központban ismét különleges csemegének örvendezhetett a sokszínű hallgatóság. Ezen a hangverenyen megint két kurzusvezető jutott szóhoz: Tihanyi László saját ensemble-jának, az Intermoduláció Kamaraegyüttesnek a karmestereként, az énekkurzust vezető Meláth Andrea pedig Schönberg Pierrot lunaire-jének szólistájaként. Mint már korábban is előfordult, itt is több hangverseny teleszkopálódott egymásba, hiszen az utóbbi darab egyszersmind kurzuskoncert is volt a karmesterkurzus három résztvevője számára; ám, mint a korábbi esetekben, a közönségnek ezúttal sem volt oka ezt kifogásolni. Míg Bartók Kontrasztokja, amelyet klarinéton - az Intermoduláció tagjaként - Horn András, hegedűn, illetve zongorán pedig a kurzusok két külföldi résztvevője adott elő, inkább ígéretes volt, mint revelatív, a műsor hátralévő része egyértelműen emlékezetesnek bizonyult. Magyarországi bemutató volt a folytatás, Fabio Nieder der SCHUH auf dem WEG zum SATURNIO című művéével, egy hallatlanul izgalmas és finoman megmunkált, eredeti darab igen szép előadásával. Majd két olyan szám következett, amely Budapestről, az Intermodulació jubileumi hangversenyéről ismerős volt már, de annál nagyobb örömmel hallottuk őket újra. Az egyik valódi utánjátszás volt, talán csak egy személyi változással az elóadók sorában: ez pedig Tihanyi Linos című hárfadarabjának új, rendkívül sikerült, hangszeregyüttessel kísért változata a kiváló Bábel Klára szólójával - talán még meggyőzőbben, még felszabadultabban.

A Pierrot lunaire szólistájaként Meláth Andrea már korábban bebizonyította, hogy a modern zene nagy interpretátorai közé tartozik - ha ebben esetleg nem lettünk volna biztosak, elég lett volna a kurzus vagy a Bartók-kollokvium révén jelen levő, külföldön élő és a nemzetközi zenei életben tájékozott magyar zenészek úgyszólván hitetlenkedő, felsőfokokban nem szűkölködő reakcióira odafigyelni. A zenélésnek és a kifejezésnek azt a páratlan koncentrációját, amely Meláthra jellemző, még a fiatal karmesterek váltogatása és gyakorlatlansága sem tudta kikezdeni. Egészen elsőrangú teljesítményt nyújtott az összeszokott Intermoduláció is, s a három karmester, az olasz Roberto Genova, a finn Markku Laakso és az amerikai Ben Makino sem vezényelt éppen elfogódottan. Genova inkább csak menedzselte az előadókat, de azt kifogástalanul; Laaksónak már szuggesztív pillanatai is akadtak, míg a kézmozdulatainak informatív finomságával kitűnő Makino lendületet és súlyt kölcsönzött az előadásnak, s ő volt az egyetlen, aki a szólista szemébe mert nézni, valódi partnerévé válva az előadasban.

A záróhangverseny a hegedű- és a karmesterkurzusnak is záróeseménye volt; összesen hat fiatal karmester vezenyelte Debussy A tenger című művének, illetve Bartók Hegedűversenyének összesen hat tételét. A csellószólam néhány elmosódottabb pillanatától eltekintve elsősorban a zenekar elbűvölően szép színei, egyszerre költői és imponálóan precíz, tiszta játéka tette emlékezetessé a Debussy-remekmű előadását; meglepetésszámba ment, hogy a viszonylag alacsony létszámú együttes a viszonylag kis teremben mennyire teljes értékű hangzásélményt tudott létrehozni. A karmesterek sorában - Monika Stefaniak (Lengyelország), Beni Santora (Magyarországt és Svájc), illetve Cser Ádám (Magyarország) - ezúttal sem akadt olyan, aki bántóan kirítt volna a többiek közül; Stefaniak kissé szürke volt, Santora pontos és határozott, Cser pedig elsősorban a nagy tetőpontok gondos előkészítésével és erőteljes megformálásával tűnt ki.

A legnagyobb várakozás azonban a Hegedűverseny előadását előzte meg, hiszen Pauk György kurzusán ezúttal is hallatlanul erős mezőny gyúlt össze, amint azt már a kurzust záró kamarakoncert is bizonyította. A hallgató benyomása mindenesetre az volt, hogy a három tetelben szólózó Deák Márta (Magyarország), Sadie Fields (Kanada), illetve Tomii Chieri (Japán) egyaránt kiforrott egyéniséggel rendelkező művész, akikkel - a kapott mintából ítélve - külön-külön is szívesen végighallgattuk volna a darabot. Deák Márta a mély regiszter feltűnőn szép hangjaival mutatkozott be az első tételben, s ha legatójának erőteljes kohéziója nem is a Székely Zoltáni-i filigránabb és forszírozatlanabb játékmódhoz kapcsolódott, bevett hagyományokat folytatott ő is, rendkívül magas színvonalon. Játéka színes és hajlékony volt, szuggesztív és hasítóan tiszta; a kadencia imponáló, s szárnyaló szépségű a tétel befejezése. A horvát Josip Nalist dicséri, hogy nem csupán kifogástalanul kézben tartotta a zenekart, de a szólistával is mindvégig intenzív kapcsolatban maradva vezényelt. Sadie Fields hegedűhangja nem érte el azt a kristályos teltséget, mint Deák Mártáé, ám zenei megformálás, kiegyensúlyozottság és koncentráció szempontjából semmivel sem maradt el mögötte. Ez, Makiko Habu precíz jótanuló-vezénylésével együtt, amelyhez jótékonyan adódott a zenekar ismét varázslatos színeket elővarázsoló játéka, végső soron figyelemre méltóan szép lassú tételt eredményezett. Az újabb váltás kontrasztja Tomii Chieri esetében is elbizonytalanított az első pillanatban - szinte recsegő hangsúlyai, az eddigieknél merészebb agogikai megoldásai túlzottnak hatottak. Egészen addig, amíg világossá nem vált, hogy az ő esetében is abszolút kontrollált, átgondolt és igényes zenélésről van szó, csak éppen más paraméterekkel - és megint csak mesteri technikai felkészültséggel. Hollókői Huba pedig külsőségektől mentes, rendíthetetlen nyugalmú vezénylésével, a tétel sziklaszilárd felépítésével feltétlenül az est legjobb karmesterének bizonyult.

Megérdemelt, lelkes ünneplés zárta le ezt a kivételesen gazdag fesztivált - különös dicséret illeti a szerkesztőket és a Filharmóniát, hogy a nehezedő körülményeknek fittyet hányva ilyen Bartók-fesztivált tudtak rendezni 2011-ben. Kénytelen voltam hosszan és viszonylag részletesen írni a sok nem mindennapi élménnyel szolgáló hangversenyről; a kurzusokról hadd számoljak be ezért távirati stílusban. Peskó és Tihanyi karmesterkurzusáról mindent elmond a hallgatók (összesen kilencet hallhattunk közülük) egyenletes és magas színvonalú teljesítménye. A zongorát oktató professzorok közül Eckhardt Gábort hallottam tanítani, és egy félórás látogatás is érzékeltetni tudta, hogy nem egyszerűn sikeres és népszerű, de egyenesen szenvedélyes tanáregyéniség ő, aki a legelemibb zenei problémák analizálására is a minket körülvevő világ egészéből tudja megvilágító erejű példák sorát felhozni. Pauk György kivételes személyiségéről már tavalyi beszámolómban szóltam; a tanítványok kamarakurzus-koncertje idén is valóságos tűzijátékot hozott, ám nem éppen abban az értelemben, hogy valaki is mások rovására óhajtott volna csillogni - épp ellenkezőleg, nagyon is családias volt a hangulat. A bemutatkozó növendékek közül elsősorban a Bartók-szonátatételt lenyűgöző drámai erővel előadó Pusker Júliát, továbbá a Borbély Laszló által nagyszerű összhangban kísért Várföldi Anna ugyancsak igen figyelemreméltó Bartók-játékat kell kiemelnem. Végül pedig Jacques Zoon zsúfolásig telt teremben tartotta igen izgalmas és inspiráló kurzusát. (Meláth Andrea ének-, illetve Kim Kashkashian kamarazene-kurzusára nem volt módomban belátogatni.)

Az énekes, kamarazenei, fuvolás és zongorista növendékek közös koncerten adtak számot eredményeikről; ezen az énekes hallgatók kevésbé voltak meggyőzőek, ám kiváló előadást hallottunk Megumi Simanukitól zongorán, Varga Dórától fuvolán, és egy remekül kidolgozott Messiaen-kamaraprodukciót Deák Sára (hegedű), Baranyai Barnabás (gordonka), Horváth Alina Mónika (zongora) és Salla Noémi (klarinét) jóvoltából; elsősorban Deák Sára játéka volt sugárzó.