- Nem ez az első interjúnk a Muzsikában, úgy 8-9 éve beszélgettünk már, akkor elsősorban mint sikeres klarinétművésszel, aki mögött már több zeneszerzői díj állt, és aki karmesterként akkor bontogatta szárnyait. Ehhez képest most gyakorlatilag lehetetlen volt felkészülni az életéből, annyi mindent csinál. Az Egyesült Államokban él és dolgozik, mióta is pontosan?

- 2002 óta.

- Hangszeres művészként nem is találom ma már a nevét, ám végigdirigált vagy két tucatnyi amerikai és vagy tucatnyi európai zenekart, és komponistaként is jól jegyzik a nevét a világban.

- Igen, átrendeződött az életem.

- Angol nyelvű honlapján a Gregory Vajda nevet használja. Miért?

- Egyrészt önvédelemből. Elég a Vajdával is megkínlódni, kiejteni, betűzni, a Gergely már végképp reménytelen lenne. Másrészt ennek vannak hagyományai, gondoljunk Sir Georg Soltira, George Szellre, Stephen Kerteszre és másokra. Magyar csaladnév, angol keresztnév. Ezt követem. Ha megnézzük, hol dolgozom, az most 90 százalékban Észak-Amerika.

- 2002-ben hogy kezdődött ez a kaland?

- A Milwaukee Szimfonikus Zenekar meghirdetett egy asszisztens karmesteri állást, amit megpályáztam. 150 jelentkezőből videó alapján leszűkítették a kört, aminek a végén négyünket meghívtak egy osztott próbára, kettőnket visszahívtak koncertre, ami után én kaptam az állást.

- A zenekarnak volt szavazata?

- Hogyne, annál is inkább, mert egy ekkora zenekarnál az asszisztens karmesternek, ami én náluk voltam, sokkal több időt kell eltöltenie az együttessel, mint mondjuk a New York-i Filharmonikusoknál, ahol vannak tízen, és nyolc nem is jut érdemi munkához. Milwaukee-ban csak nekem volt 40 koncertem egy évben, előfordult, hogy 60.  Vagyis a zenekarnak nagyon nem mindegy, kivel dolgozik együtt.

- Mennyi ideig volt náluk?

- Három évig. Aztán felajánlották a rezidens karmesteri állást Portlandben, az Oregon Symphony Orchestránál. Oda már próbavezénylésre sem kellett mennem, elég volt, hogy 2003-ban dirigáltam náluk egy koncertet. 2005 óta dolgozom ott, a jövő évi lesz az utolsó szezonom.

- Sikeres volt ott. Miért vált?

- Hét év elég egy helyben, egy zenekarnál lenni. Ha az ember megteheti, legyen mobil. Másrészt kaptam egy nagyszerű ajánlatot a Huntsville Symphony Orchestrától.

- Mint zeneigazgató és karmester.

- Igen.

- De ott már az idén kezd, ha jól tudom. Hogyan fogja a kettőt egyszerre csinálni?

- Össze kell hangolnom. És még vannak más szerződéseim, többek közt Seattle-ben, Toledóban. Bizonyos dolgokat le is kellett mondanom, például jöttem volna haza az Operába Denevért vezényelni, ami régi vágyam, de az három huntsville-i koncerttel esett egybe, úgyhogy sajnos nem ment. Remélem, valamikor pótolni lehet. Az Operában amúgy többször is dolgoztam az elmúlt években, utoljára C'est la guerre-t csináltam Petrovics Emil 80. születésnapjára, és Dohnányi-Seregi Gyermekdal-variációit. Az UMZE is rendszeresen hív dolgozni, ami egészen másfajta lehetőség, de nagyon szeretem. Szabadon dönthetek, milyen műsort választok. Ma már tudok válogatni, milyen projektre megyek, mikor, hová. Ez nagy szabadságérzetet ad, miközben másfél évre előre be vagyok táblázva, ami meg persze kötöttség.

- Magyarország zeneileg is belátható, itt minden zenekar tudja, ki milyen karmester. De Amerikában hogyan terjedt így el a híre? Még Montrealban is dolgozott.

- Ez ugyanúgy ügynökség segítségével történik, mint ahogy a szólisták vagy színészek dolgoznak. Csak így lehet. Az Egyesült Államokban 700 profi zenekar működik. Még ha van is, mondjuk, 400, ahol nem akarna dolgozni az ember, a maradékra sincs áttekintése, kapcsolata. Nagy ország, de egy piac, szerintem ez a legfontosabb különbség például az Európai Unióhoz képest, ahol országonként megvan a nemzeti kultúra. Éltem egy évig Franciaországban, dolgoztam az Ensemble InterContemporain-nel, de annak az ország határain kívül nem volt visszhangja. Amerikában mindenki ismer mindenkit a menedzsmenteken keresztül. Huntsville is úgy jött, hogy bekerültem a search-programba, azaz a keresésbe, ez eltartott egy évig. Meghívnak 6-8-10 kandidátust, attól függően, mennyi helyük van, próbára, koncertre, meg iskolalátogatásra, találkozni kell a Boarddal, azaz az igazgatótanáccsal. Hosszú folyamat.

- Zeneigazgatóként és vezető karmesterként abban az előnyös helyzetben van, hogy Ön határozza meg a programot, ellentétben azzal a vendégfellépéssel, ahová meghívják.

- A meghívások is többfélék. Általában meghatározott programra hívnak, meghatározott napra, megkérdezik, ráérek-e, vagy meghívnak egy koncertre, és vihetem a programot. Egy évadot összerakni komplex feladat, ami legalább egy-másfél évig eltart. Figyelembe kell venni, kiket hívtak, hívtunk meg a közelmúltban, azokat újra nem lehet, vagy éppen azért, mert nagyon sikeres volt, újra kell hívni egy-egy szólistát. Vagy van egy mű, amelynek az előadására x-et érdemes hívni, és így tovább. Gyakran indul úgy egy vendégkarmesteri felkérés, hogy van egy mű, amit műsorra kell tűzni, és a köré lehet szervezni a program többi részét.

- Milyen az amerikai ízlés? Befogadóbb, mint az itthoni? Nyitottabb a kortárs zenére?

- Attól függ, hol. Én azért nem szeretem azt mondani, hogy Amerikában dolgozom, mert olyan nincsen. Olyan sincs, hogy Európában dolgozom, hanem hogy Párizsban vagy Berlinben. Huntsville-ban például kifejezetten kérték, hogy legyen kortárs zene, legyen tőlem egy darab, mert ez érdekes, emellett kérték a war horsest.

- Csatalovakat?

- Így hívják az örökzöld klasszikusokat. Beethoven 5. szimfóniája például war horse. War horse-t tenni a programba jó, mert az behozza a közönséget, és köré lehet rakni érdekességeket.

- Ez itthon is így múködik.

- Én legalább két dolgot nézek meg. Az egyik az, hogy mi ment, illetve nem ment az elmúlt egy-három évben, mert ismételni nem akarok, és érdekel, mi maradt ki. Egy Huntsville Symphony méretű zenekarnál fontos, hogy kiegyensúlyozott legyen a repertoár. Nem hiányozhatnak bizonyos szerzők, például Brahms vagy Mozart. Valamilyen amerikai zenének is szerepelnie kell. Nagyon sok remek szerző van Amerikában: például Aaron J. Kernis vagy Michael Torke.

- Portland, ahol annyi ideig élt, mekkora város?

- Másfél milliós. Van szimfonikus zenekara, balett-társulata, operája, múzeuma, kortárs gyűjteménye. Mindez fontos a helyieknek, bár maga a város nem ad pénzt a zenekar fenntartására, noha ott vagyunk rezidens zenekar. Ugyanakkor nem vagyunk állami zenekar sem, mert Oregon állam sem ad egy fillért sem.

- Akkor a szponzorok és a bevétel tartja el az együttest?

- Meg az alapítványunk. Minden zenekar így működik Amerikában. Van egy magánszféra, amely eltartja ezeket a nonprofit vállalkozásokat. A civil büszkeségbe beletartozik, hogy virágozzon a kultúra, de állami funkcióként nem vállalnak érte felelősséget. És ilyen körülmények között él meg 700 zenekar.

- Evezzünk újra személyesebb vizekre. Ön Eötvös-tanítvány is volt. Manapság együtt dolgozik volt tanárával, például Salzburgban.

- Igen, karmesterséget és zeneszerzést is tanultam nála annak idején. Nemrégiben pedig Salzburgban asszisztense  voltam, ahol Bartók-produkciót csináltunk: a Négy Zenekari Darab, a Cantata profana és a Kékszakállú került színpadra. Ő aztán beteg lett, ami vele száz évben egyszer fordul elő, így az utolsó előadásra én ugrottam be a Bécsi Filharmonikusokkal. De vezényeltem Radames című kisoperáját is: Szombathelyen, a Bartók Szemináriumon, ahová tanítani is hívott.

- Két éve, a Kékszakállú-kurzuson történt ez.

- Igen. Most pedig a Radames új kiadását készítem elő a Schott számára.

- Kurtágot gyakran vezényel. Vele is dolgozik? 

- Zeneakadémistaként kamarazenét tanultam nála, két éve csináltuk az UMZE-val és Molnár Piroskával a Beckettet. Troyban, New York államban egy mu3szaki egyetemen épült új koncertterem megnyitóján is Kurtágot vezényeltem.  Örülök, hogy az ilyen feladatok megtalálnak.

- És milyen, amikor Vajda vezényel Vajdát? Sok művet írt az elmúlt években, például portlandi megrendelésre a Gulliver Faremidóban címűt, amit itthon is hallhattunk már.

- Igen, egy helyi új zenei együttes rendelte és mutatta be 2010-ben, az idén pedig Dűvő című darabom legújabb verzióját játszottuk a szimfonikusokkal.

- Barbie Blue című egyfelvonásos operájának mi lenne a magyar címe?

- Barbie Blue. Ezt ugyanis Garaczi László találta ki. Úgy volt egy darabig, hogy Ő írja majd a librettót, de nem ért rá, ám a címet eladta nekem 20 forintért.

- Sok mindenre asszociálunk, értelemszerűen a Barbe bleu-re, Kékszakállúra, de lévén Amerika a képben, magára Barbie babára is.

- Még ott van benne a „blues" is. Jól működő cím, sok asszociációval.

- Az ember úgy képzeli, hogy a komponáláshoz kell némi koncentráció, nyugalom, elmélyülés. Erre nemigen lehet alkalma.

- Elgondolkodtam azon, hogy ha valaki felajánlaná, hogy megadja azt a pénzt, amit keresek, és egy évre alkotni küldene, vállalnám-e. Nem vagyok benne biztos. Egyrészt az én szakmámban nem lehet egy évet kihagyni. Másrészt én az az aktív fajta vagyok, aki pezseg, nyüzsög, és éppen ettől jön meg az inspiráció is. Nemrég írtam például kamaraoperát A varázshegyből, a Liszt-évre szereztem egy hommage à Liszt-darabot Csárdás Obstiné címmel, ezek elhangzanak Svájcban, Amerikában, és persze az ember körülnéz, hogy itthon érdekelhetnek-e valakit. Az UMZÉT általában érdekli, a Rádiózenekarral is dolgozom.

- És hogy van a klarinétja?

- Benn van a sarokban és magát fújja.

- Elengedte?

- Nem egészen, egyrészt, mert szeretek játszani, másrészt mert a közönség is kedveli, ha nem csak vezényelni lát. Például a fesztiválomon, ahol mindig van egy „vacsora kamarazenével" koncert, az egyik darabban mindig klarinétozom. Szeretek a zenészeimmel összeülni és játszani, most a Dohnányi-szextetten dolgozunk éppen. Ez azért is fontos, mert az ő darabjai kikoptak a repertoárból. A Szimfonikus perceket az elmúlt öt évben vezényeltem körülbelül nyolcszor, nagy sikerrel. Vagy a Változatok egy gyermekdalra című művét. Ez egyfajta kis misszió is. Vannak a fund raising koncertek, amelyeket magánházaknál szerveznek, ott értelemszerűen nem lehet vezényelni, ilyenkor mindig klarinétozom. Ebben az a frusztráló, hogy két hónapig készül az ember egy koncertre, amelynek nincs folytatása, legközelebb megint a nulláról kel indulni a gyakorlással, tanulással.

- Térjünk vissza a fesztiválhoz: ez a Music in the Mountains címet viseli.

- Igen, a MIM-et Kaliforniában tartjuk, három évszakban: tavasszal tíz nap kamaraegyüttes, nyáron négy hét zenekar, télen pedig két hétvégén karácsonyi kóruskoncerteket tartunk.  Egész éves oktatási programunk is van, ami nagyon fontos. Ennek része például a Young Artists Programon belül egy zeneszerzéskurzus 8-17 éveseknek, évi két hangversennyel.