Nem járnak jó idők idén a fesztiválokra - ha tetszik, patinás régi zenei rendezvénysorozatunk még szerencsésnek is mondhatja magát, hiszen nem kellett például súlyponti produkcióinak nagyobbik részét lemondania, mint nemrégiben a Miskolci Operafesztiválnak. Sopronban csupán egy este árválkodott hangverseny nélkül, és azt is olyan programmal - Malcolm Bilson nagyszerű előadásával - sikerült kitölteni, ami nem is egy - alapjában sikeresnek mondható - hangversenynél jelentékenyebb zenei tanulsággal vagy akár élvezeti értékkel bírt. Ráadásul ennek a fesztiválnak egyre meghatározóbb komponensét, úgyszólván második gerincét alkotják a zenei és tánckurzusok; ezek pedig a legkevésbé sem mutatják a válság jeleit. A kezdetekhez képest a résztvevők száma megsokszorozódott és magas szinten stabilizálódott, a professzorok egyre nagyobb hányada vezető külföldi szaktekintély, s a hallgatók soknyelvű beszélgetéseire odafülelve az a benyomásunk, hogy befejezett tény: Sopron régi zenei kurzusai, ahogyan azt a szervezők mintegy negyedszázada megálmodták, regionális jelentőségűvé váltak.

         Beszámolóm mindazonáltal a hangversenyeken alapul - ezeket a kurzuszáró koncert kivételével végighallgattam, és a kurzusok résztvevőivel, professzoraikkal, meghívott művészekkel, érdeklődőkkel együtt ott voltam Bilson professzor előadásán is (míg Simon Sandage Bachról és Leclairről szóló előadásán sajnos nem lehettem jelen).

         A Régi Zenei Napok két billentyűs szólókoncerttel kezdődött: Malcolm Bilson fortepiano-, illetve Szekendy Tamás orgonaestjével. Bilson Haydn, Mozart, Cramer és Beethoven műveit adta elő egy Mozart-korabeli Walter-kópián. A hangverseny első fele emlékezetes zenei élményt hozott: Cramer behízelgő Varázsfuvola-variácóit Mozart f-moll fantáziájának revelatív, hatalmas érzelmi mélységeket bejáró, hol éteri finomságú, hol démoni erejű előadása követte, majd a félidőt Haydn londoni C-dúr szonátája zárta. Az epikusan nagylélegzetű, erőtől duzzadó nyitótétel után a mű előadásának, vagy inkább az egész estének a tetőpontját az Adagio jelentette: Bilson hallatlan költőiséggel vagy inkább költőtársi minőségben tolmácsolta a csodálatos, kései Haydn-tételt. A második rész Mozart- és Beethoven-szonátája (a K. 330-as C-dúr, illetve az op. 1 no. 3-as Esz-dúr szonáta) közül az utóbbi mélységben, retorikájának szuggesztivitásában, a zárótétel száguldásának vadságában méltó folytatása volt a hangverseny első felének, ám ebben a részben a művész fáradtabban, indiszponáltabban játszott, és az interpretáció ereje technikai bakikkal elegyedett.

         Másnap Szekendy Tamás az ország legrégebbi működő orgonáján, a Szt. György- templom nemrégiben felújított hangszerén játszott különlegesen izgalmas műsort. A 17. századi orgonairodalom három kiemelkedő mesterének világi művei szerepeltek a műsoron, ám ez a három mester - Girolamo Frescobaldi, Johann Kaspar Kerll, illetve Georg Muffat - igen különböző ismertségnek örvend a hangversenylátogató közönség körében. Frescobaldi a század egyik legismertebb zeneszerzője; Muffat, természetesen, a francia szvit jól ismert németországi apostola, akinek a műveit azonban már ritkábban halljuk; Kerllről azonban jószerivel csak a szakmabeliek tudják, hogy elsőrangú komponista, aki kora zenei életének egyik meghatározó figurája volt. Ilyeténképpen elsősorban a hangversenynek a Kerll-darabokból összeállított középső harmada jelentett revelációt. A megszólaló toccata, canzone, passacaglia, illetve a nevezetes Capriccio sopra il cucu hallatlanul erőteljes és differenciált zenei karakterekkel, eredeti harmóniai, hangzásbeli és ornamentális effektusokkal, és főleg kiapadhatatlan zeneszerzői invencióval kápráztatta el a hallgatóságot. Ezeket a darabokat csakúgy, mint Frescobaldi absztraktabb, régiesebb hangját, illetve Muffatnak a későbarokk pompa és a monumentalitás felé hajló kompozícióit mély stílusismerettel, mintegy elemző módon, és fölényes technikai vértezettel adta elő Szekendy.

         A soproni zenei kurzusok legrégebbi profeszora, Anneke Boeke három magyar művésszel, Szászvárosi Sándorral és Regős Júliával (ők viola da gambán játszottak), valamint Davidovics Igorral (lant, teorba, gitár) hozott létre alkalmi együttest egy nagyrészt ugyancsak 17. századi, bár a 18.-ba is „átránduló" angol-skót-francia program előadásához. Szerepeltek ebben táncdarabok, vokális átiratok, szvitek, egy triószonáta és egyéb hangszeres tételek, részint más hagszerösszeállításokból adaptálva - kicsit talán sok is volt a zene, nem csak mennyiségre, hanem szubjektíven, a világos vezérfonal hiánya miatt is. Ugyancsak a monotónia irányába ható tényező volt, hogy Anneke Boeke (szinte) kizárólag alt és annál mélyebb hangolású furulyákon játszott - időnként üdítő kontrasztként szolgálhatott volna az áthatóbb, magasabb furulyahang. Így egy neki- nekilendülő, majd ismét fárasztóbbá váló hangversenynek voltunk részesei, amelynek a szép és izgalmas pillanatait elsősorban a meggyőzően és jelentőségteljesen zenélő Szászvárosinak, illetve a minden hangszerén kivételes koncentrációval és szuggesztivitással játszó Davidovicsnak köszönhettük.

         A fesztivál egyik csúcspontja volt az Orfeo Zenekar Bach-Vivaldi koncertje az evangélikus templomban, amelynek első felében a 3. brandenburgi verseny és a h-moll szvit csendült fel (utóbbi Kertész Ildikó fuvalaszólójával), a szünet után pedig A négy évszak következett Simon Standage-nek (a hegedűkurzus vezetőjének) közreműködésével. Élő és szikrázó előadásban hallottuk a brandenburgi koncertet, formás Standage-rögtönzéssel a ki nem írt lassú tétel helyén. A szvitben már a hangzáskép áttetszősége, a zenekar és a szólóhangszer kiegyensúlyozott aránya, illetve a fuvolahang egyszerre puha és intenzív jellege sokat ígérő volt; az előadás azután nem csupán igényességével és csiszoltságával, hanem sok ritkán feltűnő részlet megmutatásával, izgalmas dinamikákkal is örömet szerzett a hallgatóknak. A Vivaldi-sorozat előadásának középpontjában a képek és karakterek gondos, szinte színpadias megjelenítése állt; a Nyár-concerto viharjelenete és az Ősz megejtő szépségű színvilága különös szuggesztivitással szólalt meg, s Standage a virtuóz teljesítménnyel sem maradt adós, megérdemelt tetszésnyilvánítást aratva játékával.

         A fesztivál második fele Malcolm Bilson megszokott módon revelatív, ezúttal azonban szokatlanul „multimédiás" előadásával indult június 22-én este. „A kotta megszólaltatása" - leginkább így fordíthatnánk az előadás angol címét, s bármilyen általános volt a téma, Bilson ezúttal sem nyújtott kevesebbet annál, amennyit ígért - mégpedig egy e tárgyba vágó DVD-je részleteinek bemutatásával, szabad előadással, hangszeres demonstrációval, kérdezéssel és a hallgatóság aktivizálásával. A revelatív előadás és beszélgetés során számomra a legizgalmasabb mozzanat egy idézet volt, amely az 1829-ben született Anton Rubinsteintől származik; a korszak Liszt mellett bizonyára legnagyobb zongoristája ebben azt mondja ki, hogy minden korszak műveinek vannak olyan sajátosságai, amelyek elvesznek akkor, ha nem a szerzőjük által elképzelt hangszeren szólaltatják meg őket. Hogy a kópia-hangszerek használata nem öncél, azt tehát már a 19. században is tudták kellőképpen nyitott és tájékozott zenészek; pontosan ez adja az értelmét a soproniéhoz hasonló fesztiváloknak is.

         A második zenekari hangversenyt 23-án a Capella Savaria adta Kalló Zsolt vezetésével és hegedűszólójával, továbbá Bertalan Andrea közreműködésével. A szombathelyi zenekar tiszta Mozart-programot tűzött műsorára: a Serenata notturna (K. 239) és a fuvolára és zenekarra komponált C-dúr Andante (K. 315) mellett a legkorábbi hegedűversenyt, az 1773-ban komponált B-dúr koncertet, majd a szünetet követően a „nagy" g-moll szimfóniát (K. 550) adták elő. Könnyed és elbűvölő volt a Serenata notturna, s Bertalan Andrea érzékeny, finom fuvolázásával emlékezetes a románc jellegű második szám. Kevésbé volt kiemelkedő a hegedűverseny - részben valószínűleg a mű kvalitásaiból adódóan, bár ezúttal, kivételesen, időnként némi elnagyoltság is hallható volt a zenekar és Kalló játékában. Ha hiányoltunk is valamivel több agogikai aktivitást a mű első tételében, ha a fúvósokkal kiegészített zenekar hangzása kissé beszorult is a Liszt-terem beszögellésbe épített pódiumán, a g-moll szimfónia mindent összevéve gazdag és kifejező előadásban szólalt meg, különösen a lassú tétel beszédes basszusai, a menüett hasító disszonanciái és  a zárótétel felszabadultsága maradtak emlékezetesek.

         Sajnos, az utolsó „nagy koncert", Kolonits Klára (ő vezette az idei énekkurzust) és Dinyés Dániel dalestje hideg zuhanyt tartogatott a fesztivál látogatója számára. Egy alapvető határt átlépve, 26 éven át elképzelhetetlen módon a soproni Régi Zenei Napokon egy modern Yamaha zongora kíséretével adtak elő 18-19. századi dalokat, szinte évre pontosan háromnegyed évszázad termését. Különösen Bilson említett előadása után hatott ez abszurdnak, hiszen a koncert így nyíltan vette semmibe a fentebb kiemelt felismeréseket, illetve a fesztivál önazonosságát biztosító, 1985 óta kivétel nélkül tiszteletben tartott szerkesztési elveket. Külső megfigyelőként természetesen nem kérhetem számon a szerkesztőbizottság kiváló tagjainak döntését, csak regisztrálhatom a tényt: kívülről nézve ez a döntés zavarbaejtő és aggodalmat kelt.

         Mindezen túllépve: Kolonits Klára énekesi egyéniségétől némileg távolabb állónak érzem a Haydn- és Mozart-dalok bensőséges világát; időben előre lépve, Schubert, Mendelssohn, illetve Clara Schumann műveiben azonban egyre több affinitás volt tapasztalható a zenei anyag irányában. A kitűnő énekesnő azután a befejezésképpen előadott két Mozart-hangversenyáriában talált teljesen magára, és bizonyította kiválóságát. Kár, hogy a mozarti zenekart is ugyanaz a Yamaha helyettesítette; az ilyesmit Sopronban eddig korhű hangszereken játszó zenekar szólaltatta meg, s ha ezt elfogadhatónak tartjuk, akkor legközelebb már a János-passiót is kísérheti zongora. Befejezésképpen azonban hadd egészítsem ki mindezt azzal, amivel feltétlenül tartozom: Dinyés az utóbbi évtizedekben feltűnt legragyogóbb zongorás kamarazenészek közé tartozik.