|
Hangverseny
Nem kis meglepetéssel értesültem a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR májusi koncertjeinek műsorfüzetéből, hogy a program legterjedelmesebb darabja, Csajkovszkij 5. szimfóniája korábban még sohasem szerepelt az együttes műsorán. Különösen annak fényében volt ez meglepő, hogy a jó két évvel ezelőtti Csajkovszkij-maraton általában véve bizonyította a zenekarnak és vezetőjének az orosz mester iránti érdeklődését, s mert az a koncertsorozat konkrétan a 4. szimfónia valószerűtlenül perfekt és szuggesztív előadásával végződött. Persze könnyen lehet, hogy a két hangverseny karmestere, FISCHER IVÁN osztja Csajkovszkij véleményét, amely a két mű közül a korábbinak kedvez; azt azonban látatlanban elfogadhattuk, hogy azért az Ötödikkel is érdemes kísérletezni. Amikor a szimfóniával kapcsolatban a „legterjedelmesebb" jelzőt leírtam, akkor haboztam, hogy ne a „legnagyobb súlyú" szerkezetet használjam-e. Bár bizonyos értelemben valószínűleg ezt is jogosnak lehetne tekinteni, mégis más szót választottam, hiszen a hangverseny nyitószáma Bartók Táncszvitje volt, s ez kisebb terjedelmével és karcsúbb karakterével együtt is legalább olyan súlyú, klasszikus darabja a repertoárnak, mint a Csajkovszkij-szimfónia. Ha pedig mindehhez hozáávesszük, hogy sokan éppen a harmadik -illetve sorrendben a második -műsorszámot várták a legnagyobb izgalommal, s hogy ez a szám Paganini első, Esz-dúr hegedűversenye volt LENDVAY JÓZSEF szólójával, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy ez a hangverseny stílus tekintetében milyen szokatlanul széles ívet feszített ki, s hogy a három műsorszám egyike sem jelentett „lazítást", s hogy a maga módján mindegyikük központi szerepet töltött be a műsorban.
Lendvay József - Pető Zsuzsa felvétele A három darab interpretálása egyaránt jelentékenynek és hatásosnak bizonyult, mégpedig mindegyikük a maga módján. A Táncszvit előadása elsősorban hamvas frissességével és üdeségével szerzett meglepetést -a ritornell első ízben varázslatosan idilli hangon szólalt meg; s bármennyire helyükön voltak is a súlyok és az akcentusok, alapélményünk mégis a színek kavalkádját megjelenítő hangzás áttetsző és világos minősége volt. Mindehhez járult a ritmika különösen életteli és pregnáns jellege -mindez pedig rendkívül sokat árult el arról, hogy Bartókot öntudatlanul is mennyire befolyásolta Stravinsky művészete. Paganini Esz-dúr hegedűversenye ezen az estén sem bizonyult többnek rutinosan és gördülékenyen megírt bravúrdarabnál. Ám ahogy az igazán jó előadói zenék esetén lenni szokott, az adekvát előadás életet lehelt ebbe a darabba is, és mihelyt valóban jelen volt az a virtuozitás és előadói kisugárzás, amelynek bemutatására a mű született, a produkció annyira izgalmassá vált, hogy még fanyalgásra sem maradt időnk és energiánk. A találkozás egyébiránt, azt hiszem, kölcsönös volt: nem csupán a hegedűversenynek volt szüksége egy Lendvay Józsefre ahhoz, hogy elnyerje értelmét, de Lendvay számára is ideális zene volt ez ahhoz, hogy a maga egészében mutathassa meg rendkívüli adottságait. A szürreális Paganini-féle technikai követelmények észvesztően könnyed teljesítése tulajdonképpen csak a felszíne, jóllehet roppant imponáló felszíne a Lendvay-jelenségnek. Jobban odafigyelve világossá válik a hang hihetetlen gazdagsága, a zenei nüanszok, például a hanglezárások gondos és igen érzékeny kontrollálása, és a jobb kéz, a bal kéz és az egész test, az egész zenélés fenomenális lazasága; ahogy egy amatőr hegedűs barátom kifejezte, a játékos és hangszer tökéletes eggyé válása. A szünetet követően a zenekar csak igen korlátozott értelemben tért vissza ugyanabba az 1900 körüli szimfonikus világba; Csajkovszkij világfájdalmát, túlcsorduló szláv érzelmeit mégiscsak egy világ választja el Bartók csípős és fanyar természetzenéjétől. Tudtuk persze, hogy a Fesztiválzenekar mindkét világban otthon van, s ezért bizonyára nem sokan lepődtek meg azon, hogy előadásukban anyanyelvi természetességgel jelent meg Csajkovszkij szeretnivaló szentimentalizmusa, a hangzás ehhez illő, mély zengésű, telt, gömbölyded és érzéki karaktere; a szívmelengető vonós színek, a sóvárgó oboahang, és a többi. Az első tétel infernális rézfúvós akkorddal történő lezárása után a második tétel infernális vonósakkordokkal indult, s az érzelmi kitörések, a fájdalom már-már kéjes felsajgásai, a szenvedély tetőpontjai az adott pillanatban éppúgy teljesen őszinték és magával ragadóak voltak, mint a harmadik tételben a párducléptű klarinétok, vagy éppen a zárótétel egyszerre cirkuszi zenét idéző és mégis valóságosan mámoros pillanatai. A Sorsnak eme rendkívül egyéni portréja ugyancsak szuggesztíven kelt életre Fischer és a Fesztiválzenekar tolmácsolásában. (Május 15. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar) MALINA JÁNOS Pertis Jenő idén lenne hetvenkét éves. Az Óbudai Társaskör -a születésnaphoz (április 23.) közeli időpontban -teltházas koncerttel emlékezett a zeneszerzőre, a művek között Hollós Máté konferált. A hangverseny egy Pertis-darabtól kölcsönözte a Félbemaradt mesék címet. Ha arra gondolunk, hogy egy hetvenes évei elején alkotó zeneszerző még mennyi meglepetéssel rukkolhatna elő (sorolhatnánk a példákat), akkor a félbemaradtságra (befejezetlenségre, megtörésre) utaló cím nem indokolatlan. Ám egy, a sors akaratából lezárult életmű esetében minden ilyen utalás értelemszerűen hipotetikus: Pertis Jenő életművét csak zárt, kerek és hiánytalan egésznek láthatjuk. Természetesen mindezt a májusi koncert meghallgatása nélkül is el lehetne mondani, az alábbi recenzióban elsősorban arról lesz szó, hogy a koncertélmény miként erősítette meg bennem a Pertis-hagyaték hiánytalanságának érzetét. Nemcsak a legutóbbi koncert, hanem korábban hallott darabok alapján is úgy tetszik, hogy bár írhatott volna még Pertis nagyszerű darabokat, bizonyos értelemben kiteljesíthette volna életművét, meglepetéssel azonban valószínűleg már nem szolgált volna. Mindez pusztán annyit jelent, hogy Pertis feltérképezte önmaga számára azt a világot, melyben otthon érzi és kiismeri magát. Ezt a világot -most úgy látom -nem pályájának utolsó évtizedében, nem is az 1990-es években, hanem már az 1980-as évek első felében megtalálta. Nem karakteres, személyes hangot, nem egy sajátjaként felismert és kikristályosodott nyelvet munkált ki ekkorra (mindezek amúgy is csak felszíni jelenségek), hanem - maradjunk a nyelvi hasonlatnál - egy jellegzetes grammatikát és hanghordozást. És hagyta, hogy nyelvezetének szókészlete (azaz felszíne) kisebb-nagyobb változásokon, stílusmódosulásokon essen át. Pertis érdesebb, disszonanciakezelésében merészebb, avantgárdista művei lényegüket tekintve alig különböznek a harmóniát kereső utolsó korszak műveitől. A stílus Pertisnél mindössze az életkorhoz kötődő dialektus szinonimája, ebben az értelemben Pertisre nem is igaz a közhelymondás, miszerint a stílus maga az ember. Az ember a stílus mögött, a stílus alatt van. A koncert alkalmi gyerekdarabokkal kezdődött, a gyermekzenekarra (és kisiskolások keze alá való) Három népdalátirattal (1965) valamint egy nem sokkal nagyobb igényű kórussal (Két József Attila-vers gyermekkarra, 1967). A kompozíciók keletkezésének időrendjében haladva a zongorára, fuvolára és gordonkára írt Capriccio, a szaxofonkvartettet foglalkoztató Öt közjáték és a címadó marimba-vibrafon-darab, a Félbemaradt mesék képviselte a nyolcvanas évek termését. A Capriccióból és az Öt közjátékból világosan kirajzolódott, hogy Pertis számára mennyire lényegi, hogy a zenei anyag hierarchikusan legyen elrendezve, a fontos szólamokat rendre kiemeli és hallhatóvá teszi. Disszonanciakezelése feltűnően pedáns, az érdesebb hangzásokat szinte kivétel nélkül (igen) tág fekvésben rakja fel, még arra is ügyel, hogy például egy tritonusz vagy egy nagyszeptim ott szólaljon meg, ahol már a természetes felhangok között is előfordul, tehát ott, ahol szinte már nem is hat disszonanciaként. S ami a szólamhierarchia kérdését, a többszólamú letét felrakásának rajzos karakterét illeti: úgy tűnik, hogy ez Pertis alkati vonása, éppúgy jellemzi az 1980-as évek, mint a 2000-es esztendők termését.
A Budapest Szaxofonkvartett - Felvégi Andrea felvétele Igen szép előadásban hallhattuk a Családi zene sorozat harmadik részét, a Hat darab hegedűre és mélyhegedűre című munkát. Az aforisztikusság, a mesélőkedv és az ötletek agyongyötrésétől, kizsigerelésétől való ösztönös irtózás a pertisi zene alapvonása, melyet nemcsak ebben a 2001-ben született műben figyelhettünk meg, hanem a két évtizeddel korábbi Félbemaradt mesékben is. Érdekességként hangzott még el egy 1990-es kórusmű, az Altötting harangjai, valamint John Marlow Rhys De Profundis című, Pertis Jenő emlékének dedikált, zongorára, hárfára és ütőkre írt darabja 2007-ből. A fellépők közül emlékezetes produkciót nyújtott MÉREY ANNA (hegedű) és BÁRSONY PÉTER (brácsa) a duókban, a BUDAPEST SZAXOFONKVARTETT, a SONUS ÜTŐHANGSZERES EGYÜTTES és a SOMOS CSABA vezetésével fellépő VASS LAJOS KAMARAKÓRUS. (Május 16. -Óbudai Társaskör. Rendező: Óbudai Társaskör) MOLNÁR SZABOLCS A Bécsben nevelkedett, s azóta is Európában élő MITSUKO UCHIDA körülrajongott sztár. Bouleztől Colin Davisig a legmárkásabb karmesterek kísérik; ha énekessel lép fel, akkor az legalábbis Ian Bostridge, ha pedig vonósnégyessel, akkor az a Hagen Kvartett -elég rákattintani a japán zongoraművésznő honlapján az idei fellépések naptárára. Patinás koncerttermek, lelkes interjúk, magasztaló kritikák. És ha valaki azt hinné, ez csak a 63 éves művész jelene, téved: Uchida már 14 évesen szólóesten hódította meg Bécset, aztán olyan mesterek nevelték, mint Wilhelm Kempff vagy Stefan Askenase. Tenyerén hordozta az élet, tenyerén hordozza a közönség és a sajtó. A kritikus azonban a saját fülével hall és a maga fejével gondolkozik. Az én hallásom és ízlésem Uchidát mindig is középszerű zongoristának és érdektelen muzsikusnak mutatta. Pár éve itt járt, Mozart-zongoraversenyt játszott (elismert Mozart-specialista!), éppen az említett Colin Davis kíséretével, és steril produkciót nyújtott. Most ismét hallhattuk, ezúttal szólóesten. Schubert három utolsó szonátáját adta elő egy estén -merész műsor, ilyesmire valóban csak a legnagyobbak vállalkoznak.
Mitsuko Uchida - Pető Zsuzsa felvétele Az első részben megszólaltatott két mű, a c-moll (D. 958) és az A-dúr szonáta (D. 959) élményét akár összefoglalóan is jellemezhetem. Kulturált, kiegyenlített muzsikálás, a legcsekélyebb túlzás és ízlésficam nélkül, hibátlan arányokkal és jól megcsinált apró lassításokkal, lélegeztetésekkel, amelyek az „egyéniség" jelenlétét hivatottak jelezni. Ezekből a személyesnek szánt mozzanatokból azonban hiányzott a spontaneitás, valamennyit a feladatszerű végrehajtás karaktere jellemezte, mint ahogyan a zongorahangban sem volt jelen az a jellegzetes, kristályos csengés, amelytől a hangzás egyszerre válik érzékien varázsossá és megejtően közvetlenné, mintha a billentés pillanatában minden egyes hang gyengéden megérintené a hallgatót, enyhe bizsergést okozva a bőrfelületen. A spontaneitásnak és az egyes szám első személyű átélésnek e jegyeit Mitsuko Uchida játéka sajnos nélkülözte: a két kivételes költőiségű lassú ezúttal nem rendített meg, és a c-moll szonáta fináléjának halálgaloppjából is hiányzott a torokszorító sorsszerűség érzése. Mindez azonban a művésznő produkciójának csak az egyik hiányossága volt. A másikról szólva sokkal köznapibb területre ér a kritikus: a hangszeres kivitelezés területére. Mitsuko Uchida zongorázása nemcsak hogy nem volt makulátlan (bár ezt egy ilyen nemzetközi presztízsű, s még nem idős művésztől joggal elvárhatnánk), de kifejezetten gondozatlan benyomást keltett. Valahányszor a művekben egy-egy gyorsabb szakasz vagy tétel, apró ritmusértékekben mozgó részlet következett, a technikában menetrendszerűen megjelentek a pontatlanságok: melléütések, elnagyolt, összekent futamok, skálák és figurációk formájában. A koncerten semmi sem mutatott arra, hogy ez egyszeri indiszpozíció következménye volna, a jelek sokkal inkább arra engedtek következtetni, hogy Mitsuko Uchidánál pályája jelen szakaszában ez a normál üzemmenet. Mondanom sem kell, hogy ilyen tálalásban -ha tehát mind a kivételes zenei ihletettség, mind az igényes hangszeres megmunkálás hiányzik -elvész az utolsó Schubert-szonáták földöntúli varázsa. Mi következett ezután? Furcsa meglepetés. A második részt kitöltő B-dúr szonáta (D. 960) első három tétele maga volt a csoda: költői, átszellemült, közvetlen, megérintő zenélés, távlattal és mélységgel, a transzcendencia megrendítő pillanataival. És ebben a három tételben a hangszeres teljesítmény is mentes volt a szeplőktől (igaz, tegyük hozzá a hitelesség kedvéért, hogy a B-dúr szonáta első három tétele technikai szempontból nem különösebben nehéz, még a gyors harmadik tétel, a Scherzo sem az). Aztán következett a finálé, amelyet viszont Uchida asszony zongorázás szempontjából gyengébben adott elő, mint korábban bármi mást a koncerten -lényegében nem tudta rendesen lejátszani, ujjai egymásba gabalyodtak, egy helyen még bele is zavarodott a kottaszövegbe, nem pontosan azt szólaltatva meg, ami le van írva. És persze, mondani sem kell, a hangszerrel való áldatlan bajlódás atmoszférájában a zenei ihletettség is úgy foszlott semmivé, mintha korábban nem uralta volna az előző három tételt. Hozzátehetem, hogy mindezek után a ráadásnak játszott Bach-tétel ismét csak bámulatba ejtően szép volt. Most légy okos, kritikus! Mit mondasz erre? Nem szeretnék a hallottakból határozott következtetést levonva „okos" lenni. Inkább tárgyilagosan rögzítem: hallottam kilenc érdektelen és négy gyönyörű tételt. Egyik sem teszi meg nem történtté a másikat. (Május 16. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Jakobi Koncert Kft.) CSENGERY KRISTÓF Ismét büszkék lehetünk. Ha igaz, hogy a NEW YORK-I FILHARMONIKUSOK május 12. és 24. között lezajlott európai turnéja összesen kilenc várost érintett (Basel, Baden-Baden, München, Bécs, Budapest, Berlin, Drezda, Lipcse, Prága), akkor ez megint csak annak bizonyítéka, hogy a Művészetek Palotája jóvoltából a magyar főváros az utóbbi években fölkerült Európa koncertéletének térképére, számon tartják, s a nagy zenekarok, szólisták immár fontosnak érzik, hogy fellépjenek itt, a szép és új Duna-parti koncertteremben. A New York-iak legutóbb 2007. májusában jártak a Müpa falai között, akkor még Lorin Maazel társaságában. Most új zeneigazgatójuk, a 44 éves ALAN GILBERT vezényletével játszottak: róla tudjuk, hogy úgyszólván „a zenekarban nőtt fel", hiszen édesapja 2001-ig a hegedűszólam tagja volt, édesanyja, Yoko Takabe pedig jelenleg is az (játszott az európai turnén is), ráadásul bármily hihetetlen, Gilbert az 1842-ben alapított NYPO 169 éves történetének első New York-i születésű főzeneigazgatója. Ellentétben a három évvel ezelőtti budapesti vendégszerepléssel, a zenekar idén két koncert helyett csak egyet adott. Biztató viszont a fellépések sűrűsödése: a 2007-es budapesti hangversenyeket megelőzőn az együttes 15 éven át nem járt Magyarországon -jó, hogy most már nem másfél évtizedet, csak négy esztendőt kellett várni az újabb légyottra. Ahogy 2007-ben, most is szerepelt a New York-i Filharmonikusok műsorán Bartók-mű: Maazel vezényletével akkor a Concerto hangzott el, most pedig a grúz származású, de Münchenben élő LISA BATIASHVILI (1979) adta elő a Hegedűversenyt (a turné egyéb állomásai közül egyedül Prágában játszotta még Bartók művét, a többi helyszínen rendre Sibelius koncertjével lépett pódiumra -nem csoda, hiszen 1995-ben éppen a Sibelius Versenyen aratott győzelemmel kezdődött nemzetközi pályája). A harminckét éves művésznő nagyszerűen hegedül: dús, salaktalan hang, kristálytiszta intonáció, makulátlan technika alkotja hangszeres vértezetének főbb elemeit. Eleinte azt hittem, jól nevelt és lekerekített, „nemzetközi Bartókot" fog elénk tálalni, csillapított szenvedéllyel, de aztán kiderült, hogy temperamentuma is bőven van, és a mű stílusának magyar rétegét is érti-érzi. Igaz, ezt sem adagolja túl, mint ahogyan semmit sem, de a New York-iak társaságában nem is lehet túlzásokba esni: ez a zenekar annyira professzionista, produkcióit, bárki álljon a pulpituson, olyan kötelességszerűen határozza meg a hibátlan arányérzék és a művészi fegyelem, hogy aki hatásra akar vadászni, vagy az alkotóelemek arányának megbontásával kísérletezne, annak ezt más együttes koncertjén kell megtennie. Batiashvili tehát szép és igaz Bartók-hegedűversenyt játszott; olyant, amelyben a kifogástalan hangszeres játék átélt, értő előadás szolgálatában áll.
Lisa Batiashvili - Pető Zsuzsa felvétele
Alan Gilbert - Pető Zsuzsa felvétele Alan Gilbert a jelek szerint nem tartozik az úgynevezett „egyéniségek" sorába (pedig a NYPO élén az elmúlt évtizedekben megfordult néhány), viszont sokoldalúan képzett, felkészült muzsikus, kifogástalan ütéstechnikával, pontosságra és részletességre törekvő vezénylési stílussal. Felfogásában, úgy tetszik, fontos szerephez jut a mű és a szerző „előreengedésének" gesztusa: ő nem az az előadó, aki ráerőlteti szubjektumát a kompozícióra. Ami engem illet, ezt az anyai ágon érvényesülő japán tradícióval magyarázom. Sokszor megfigyelhettük már távol-keleti muzsikusoknál azt a tapintatot, amely az individuum önkorlátozásához vezet. Persze vannak ennek a magatartásformának nagy európai képviselői is. Hogy csak két nevet említsek: ilyen volt Richter (aki nemcsak interpretációiban valósította meg, de hangoztatta is ezt az elvet), és ilyen Boulez. Korántsem kell tehát ezt a szemléletet lesajnálnunk: Alan Gilbert a maga mérsékelten személyes vezénylési stílusával „jó társaságban" van. Keze alatt Beethoven 3. szimfóniája nem hordozta az előadói hagyomány súlyos terhét, a hős, aki a műből elénk lépett, a szokottnál kevésbé volt indulatos és patetikus, viszont a két saroktételben a szokottnál könnyedebb és játékosabb, a gyászindulóban mozgékonyabb, a scherzóban virtuózabb volt. Kimunkált hangzásarányok, remek hangsúlyok, dús, de nem forszírozott vonóstónus, választékosan formált fúvós szólók (micsoda kürtöket hallottunk a scherzóban!): a zenekar tudása legjavával szolgálta karmesterének szerény és rokonszenvesen zeneközpontú elképzelését. S hogy milyen komoly, lényegre törő, és minden olcsó show-elemtől mentes volt ez a fellépés, mutatja, hogy az Eroica után nem a megszokott és szinte megjósolható 5. magyar tánc következett Brahmstól, hanem Beethovennél maradtunk: az Egmont-nyitány tömör, dinamikus tolmácsolása zárta az estét. Talán tudták a New York-iak, hogy bizonyos értelemben ez a mű is „a magyaroké"? (Május 18. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája) CSENGERY KRISTÓF A magyar származású svájci hegedűművész, a néhai Varga Tibor fia, GILBERT VARGA évről évre visszatérő karmestervendég a NEMZETI FILHARMONIKUSOK élén. Koncertjeiről már többször beszámoltam a Muzsika hasábjain, mindig értékelve a művész muzsikusi erényeit, de úgy emlékszem, egyetlen fellépése sem győzött meg olyan egyértelműen a tetszetősen, elegánsan vezénylő karmester-charmeur muzsikusi és zenekarvezetői erényeiről, mint a legutóbbi. Különös menüt kínált ez a hangverseny; a koncertprogramoknak ama fajtáját, melyet magánhasználatra „amerikai típusú" műsornak nevezek, mivel magam eddig legtöbbször tengeren túli zenekarok estjein találkoztam azzal a nonchalance-szal, amely ilyen magától értődően szépnek találja „a varrógép és az esernyő véletlen találkozásá"-t. Ezúttal Ligeti György 1961-es zenekari darabja, az Atmosphères vállalta a bevezető funkcióját, majd Johann Nepomuk Hummel E-dúr trombitaversenye következett. A szünet után előbb Samuel Barber híres slágerdarabját, az Adagiót hallottuk (1938), amely ráadásul eredeti változatában nem is zenekari mű, hanem a szerző egyetlen vonósnégyesének lassúja, végül Richard Strauss profetikus fiatalkori víziója, a Halál és megdicsőülés (op. 24, 1890) tette fel az i-re a pontot.
Boldoczki Gábor és Gilbert Varga - Felvégi Andrea felvétele Rosszmájú kritikus akár azt is mondhatná: ez a műsor összefüggéstelen -hiszen egyetlen száma sem kommunikál a többivel, sem stilárisan, sem gondolatvilágában. Ezúttal azonban akadt tényező, amely megteremtette a kohéziót, és ez Gilbert Varga rátermettsége volt: az a koncentráció, tárgyszerűség, pontosság és ugyanakkor szuggesztivitás, amely megmozdulásait jellemez- te. Ebben a megvilágításban már inkább sokszínűnek tűnt, ami a műsorlap olvasásakor, előzetesen még csapongás benyomását keltette. Végeredményben tehát a szeszélyes válogatás szolgálatot tett -segítségével képet alkothattunk Gilbert Varga sokoldalúságáról. Az Atmosphères-ben keze alatt jól érvényesült a kaleidoszkópszerű apró belső mozgások alkotta zene felhő- vagy foltjellege - az NFZ a partitúrát hitelesen játszotta a karmester irányításával. Hummel E-dúr trombitaversenyét a nemzetközi sikereket arató, kiváló szólista, BOLDOCZKI GÁBOR most is azzal a könnyedséggel, természetességgel és kifinomult visszafogottsággal (aranyló fényű hang, éneklő dallamformálás, sok piano) játszotta, amely mindig is jellemzi produkcióit. Barber Adagiójáról egyrészt a felesleges pátosz és szentimentalizmus cukormázát távolította el Varga, másrészt érvényesítette a tétel vonóshangzás-tanulmány jellegét, sűrű, sötét, magvas tónust csalva ki muzsikusaiból. Végül a Tod und Verklärung a mű hajlamaihoz híven késő romantikus színgazdagsággal, hangsúlyokban, fokozásokban és tetőpontokban bővelkedve szólalt meg, teljes hitellel képviselve a képeket elénk vetítő, látomásos straussi szimfonikus költemény ideálját. Tartalmas, sokszínű, élvezetes koncert volt a Nemzeti Filharmonikusok estje: a muzsikusok érezhető kedvvel zenéltek, Gilbert Varga pedig a darabokkal mélyen azonosulva, a zenével mindvégig együtt lélegezve irányította a zenekart. (Május 19. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok) CSENGERY KRISTÓF „CSALOG
GÁBOR a magyar zenei élet formabontó egyénisége" -ezt olvastam a PANNON
FILHARMONIKUSOK május 20-i koncertjének műsorlapján. 15-20 évvel
ezelőtt e megállapítás még érvényes is lehetett volna, ma azonban már
sokkal helyénvalóbb lenne Csalog Gáborról, a magyar zenei élet
formateremtő egyéniségéről beszélni. Hiszen a szóló- és kamaraestek
alternatív formáinak keresése és egyáltalán: a hangverseny műfajának
újragondolása Mindenesetre az a koncert, melyről most beszámolok, a tradicionális vonalvezetésű szimfonikus estek közé tartozott, mára klasszikusnak számító helyszínen, és mára ugyancsak minden ízében kanonikusnak tekinthető programmal. A zongoraművész közreműködését Kurtág György 1987-88-ban keletkezett ...quasi una fantasia... (op. 27 [No. 1]) című darabjának előadása igényelte. A „zongorára és hangszercsoportokra" írt négytételes mű egyik meghatározó jellegzetessége a hangzás térbeliségének kiaknázása. Kurtág a hangszeresek koncerttermi elhelyezését mind vertikálisan, mind horizontálisan meghatározza, és a pódiumon kívüli posztok segítségével a közönséget mintegy körülveszi a hangzás élő forrásaival. Amint azt Ligeti György 1996-ban éppen a Muzsika hasábjain fejtette ki (39/2. szám), a reális térhatáshoz a darabban a hangzás „illuzionisztikus" térszerűsége társul, amelyet a hangszerelés, pontosabban a hangszínek tudatos használata kelt fel. Ligeti ehhez nagyon hasonló kettős -tényleges és képzetes -térhatásról, illetve azok kölcsönhatásáról beszél Mahler zenéjét, többek között a hangversenyen ugyancsak elhangzó 1. szimfóniát elemezve. Élő előadás még sosem nyújtotta nekem a ...quasi una fantasia...megszólalása során a hangzó térnek azt a komplexitását, mint amit ezen a koncerten átélhettem. Ebben volt némi szerepe annak, hogy a Kurtág-mű szempontjából ideális helyen ültem (a földszint második sorának közepén), de ez sem csorbíthatja annak jelentőségét, hogy a Pannon Filharmonikusok muzsikusai VASS ANDRÁS precíz vezénylete mellett (s nyilván a vele végzett alapos felkészülésnek is köszönhetően) igen-igen koncentráltan játszottak. „Önarckép pesti muzsikustársakkal, a háttérben Beethoven és Schumann" - jellemezte Ligeti a Kocsis Zoltánnak és Eötvös Péternek ajánlott darabot, pontosabban annak első tételét. Csalog beszédes zongorázásában most az emlékezés, az eltávolodás, a búcsú gesztusai tűntek a legmeghatározóbbnak.
Vass András és Csalog Gábor - Pető Zsuzsa felvétele Ha
nézőtéri pozícióm a Kurtág-mű meghallgatásához ideálisnak bizonyult is,
ugyanez a legkevésbé sem állítható a koncerten elhangzó másik két darab
esetében. Haydn- és Mahler-szimfóniák előadását ilyen közelségből
hallgatni legalább olyan sajátos élmény, mint távolról kisimultnak tűnő
arcvonásokon testközelből fedezni fel az alapozó, a korrektor és a púder
archeológiai rétegeit. A Pannon Filharmonikusok e tekintetben is igazán
jól állták a próbát. PÉTERI LÓRÁNT A PURCELL KÓRUS és az ORFEO ZENEKAR évadzáró hangversenye méltónak bizonyult a mögötte álló igen sikeres szezonhoz. Händel Messiásának
előadása az interpretáció szempontjából nagyszabásúnak bizonyult annak
ellenére, hogy modellje a mű eredeti, 1742-es dublini verziója volt, és
VASHEGYI GYÖRGY koncepciója kifejezetten hangsúlyozta és aláhúzta azt,
hogy az első változathoz viszonylag milyen szerény létszámú és
hangszerelésű együttes állt Händel rendelkezésére. Ezt a változatot,
amelyben a zenekart csupán vonósok, a continuo-szekció, két trombita és
az üstdobok alkotják, s amelyet az Orfeo Zenekar mindössze 16 vonóssal
adott elő, manapság ritkán hallani, pedig tanulságosan és izgalmasan
gazdagítja a kompozícióról alkotható képet a későbbi, Mozart-féle és
további áthangszerelések, az egyre növekvő előadó-apparátusok
kontrasztjával szemben. Kiderül, hogy a mű tele van finom és bensőséges
pillanatokkal, hogy kecsesebb és differenciáltabb ebben az eredeti
formában. A Messiásnak erre az oldalára világított rá a rendkívül
kiegyensúlyozott énekes szólókvartett (ZÁDORI MÁRIA, BÁRÁNY PÉTER,
JEFFREY THOMPSON és KOVÁCS ISTVÁN) is, akik közül ezen az estén
elsősorban a két felső szólam megszólaltatója remekelt a színek és a
bensőséges érzések különlegesen finom és érzékeny megjelenítőjeként. Vashegyiék sorra-rendre megtalálták a kulcsát a zeneileg-műfailag nagyon is gazdagon differenciált, gyakran összefüggő sorozatokat alkotó tételeknek: az előadás legnagyobb értékét talán éppen a nem lankadó érdekesség, a hallgató új meg új élményekkel való bombázása, az üresjáratok hiánya jelentette -ami mindennapi értelemben vett cselekmény hiányában, egy meglehetősen merev és papírízű háromrészes formáláson alapuló mű esetén különösen figyelemreméltó. Charles Jennens librettója mindenesetre alkalmat ad egy sor intim és szenvedélyes érzés kifejezésére, és merevségeit első soron persze már magának Händelnek sikerült ragyogóan ellensúlyoznia. Ez a hibátlan ívű és koncentrált előadás mindenesetre rá tudott mutatni azoknak a zenei pillanatoknak hosszú sorára, amelyek magyarázzák a darab -különösen angol nyelvterületen uralkodó - példátlan népszerűségét, sőt kultikus jellegét. Ezek közé tartozott például a nagyszerű formában éneklő Bárány Péter úgyszólván összes áriája; a hangi telítettségen és kiegyensúlyozottságon túl a szenvedély ereje, a zenei ívek hibátlan kohéziója, a díszítések és a cadenzák plasztikus formálása. Az alt szólista több duettben is részt vesz, s közülük az első, az első rész vége felé felhangzó He shall feed His flock mindjárt át is vezet az est talán legszebb élményéhez, Zádori Mária énekléséhez. Megannyi, jelentős művészre valló pillanata mellett ezen az estén Zádori elsősorban lényének és éneklésének kisugárzásával, a romlatlanság és az odaadás végtelenül egyszerű, de annál őszintébb kifejezésével váltotta ki csodálatunkat, többek között a mű utolsó, szívbemarkoló áriájában - If god be for us -, amelyben a szó szoros értelmében megállt a levegő. Remekül állt helyt Jeffrey Thompson is, többek között a Thou shalt break them ária rendkívüli képszerűségével, szenvedélyének átütő erejével. Kovács István az előadás tartóoszlopa volt, hangja tökéletesen kiegyenlített és koncentrált, személyiségének, zenei formálásának ereje pedig lenyűgöző volt.
Kovács István, Jeffrey Thompson, Bárány Péter és Zádori Mária - Felvégi Andrea felvétele Ha van főszereplője a Messiásnak, akkor az természetesen a kórus, amely nemegyszer komplex, szólókkal összefonódó vagy váltakozó tételsorokat szólaltat meg, ami ebben az „ős-változatban" egyértelműen kamarazenei erényeket kíván. Ezek sohasem álltak távol a képzett zenészekből álló együttestől. Ám ugyanők szinte monumentális erővel, mégis áttetszően és arányos hangzással énekelték el a Hallelujah tételt; a legmegkapóbb élményt azonban minden bizonnyal a harmadik rész gyönyörűséges, purcelli sötét mélységeket felidéző kórusa, a Since by man came death jelentette. Klasszikusan letisztult és erőteljes előadás volt. (Május 21. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Orfeo Zenei Alapítvány) MALINA JÁNOS Kié a Háry János? Természetesen a miénk, magyaroké. Kodály Zoltán daljátéka (négy kalandban, elő- és utójátékkal) olyannyira a magyar nép nekiveselkedéseit és kudarcait, vágyait és frusztrációit énekli meg, kompenzálja (bemutató hat évvel Trianon után, 1926-ban), s helyezi (szerencsére) önironikus megvilágításba, hogy igazi megértéséhez, a képzelet síkján igazságot tevő tartalmainak azonosuló átérzéséhez magyarnak kell lenni, ez nem vitás. De kié lesz a Háry harminc-negyven év múlva? Jó kérdés: hát a gyerekeinké. Biztos ez? Gyerekeink persze lesznek, de kell-e majd nekik a Háry? Ha ma nem teszünk érte, hogy holnapután kelljen, akkor ne bízzunk benne, hogy kelleni fog. Majd megnézik a melldöngetően primitív István, a királyt -abban aztán szemernyi irónia sincs (egyéb -zenei és szövegi - kvalitáskülönbségekről most ne is beszéljünk). A Háryt tehát a mai gyerekeknek kell megszeretniük, hogy a holnaputáni felnőttek a sajátjukként gondoljanak rá. Szép feladata minden kor magyar zenés színpadi rendezőinek, hogy kitalálják, hogyan lehet e fontos művet bogárként hatéves fülekbe ültetni.
A Háry János bábjai - Pető Zsuzsa felvétele De vajon sokat kell-e gondolkodni a hogyanon? Végtére is mi a gyerekek színházi fantáziájának legautentikusabb közege? A bábszínház, ahol saját legjobb barátaik, a minden hús-vér színésznél igazibb bábok lépnek fel. Hány és hányféle előadói problémája van a „felnőtt" teátrumban megjelenítendő Hárynak, amely a bábelőadáson csettintésre tűnik el! Mert a Háryban -ne féljünk ezt bevallani, a tény nem lefokozó tartalmú -ott a bábadaptáció lehetősége, bátrabban fogalmazva: a mű potenciális bábjáték. Mennyivel könnyebb a mű néhány döntő fontosságú alkotóelemét: a már említett iróniát, a magyar folklórzamatot, a fantasztikumot, a szereplők típus- és a zeneszámok zsánerszerűségét kezelni és a helyükre tenni a bábszínházban, mint az Operában! Mert a bábszínpad a maga ősrégi eszközeivel tálcán kínálja a megoldásokat. Egy műfaj, amelyben minden csak jelzés, minden idézőjeles; amelyben az „úgy teszünk, mintha" összekacsintása magától értődő - úgy kell ez a műfaji közeg a Hárynak, mint éhezőnek a falat kenyér.
Megyesi Schwartz Lúcia, Szegedi Csaba és Szívós Károly Nem
tanulmányoztam behatóan a mű interpretációtörténetét, anynyit azonban
tudok, a Háry Jánosnak korábban is voltak bábadaptációi. NOVÁK JÁNOS
rendező tehát nem a spanyolviaszt találta fel, csak egy már élő
hagyományhoz csatlakozott, mikor egy májusi vasárnapon, egy délelőtti és
egy kora délutáni előadáson gyermekközönség elé vitte a daljátékot a
Müpa Fesztivál Színházában. Tegyük hozzá, nem vegytiszta bábelőadást
kreált, hanem hibrid műfajú produkciót: a frakkos-estélyis
koncertelőadás és a gördü- CSENGERY KRISTÓF Nem mindennapi élményt jelentett az UMZE KAMARAEGYÜTTES hagyományos évadzáró Ligeti-hangversenye a Müpában. A RÁCZ ZOLTÁN által összeállított és vezényelt hangverseny gondosan megkomponált és revelatív programja, illetve a ragyogó előadógárda együttesen keltette a hallgatóban azt a határozott érzést, hogy exkluzív, talán soha vissza nem térő eseménynek volt tanúja. Az elmúlt évekre viszszagondolva nehéz továbbá elismerés nélkül regisztrálni azt a tényt, hogy az UMZE-együttes Ligeti-estjei egytől-egyig sajátos arculattal bíró alkotások -jóllehet világos, hogy ezt Ligeti kevesek által megközelített felfedező kedve és korlátokat nem ismerő szelleme teszi egyáltalán lehetővé. Az idei hangverseny kétféle kompozíciós irányt követett nyomon: az egyik a billentyűs szólódaraboké, a másik pedig a kvázi-színpadi, vokális jeleneteké -tulajdonképpen kantátákról beszélhetnénk, ha a szó nem idézne olyan asszociációkat, amelyektől e műveiben Ligeti igen messzire eltávolodott. Különösen átfogó képet adott a hangverseny a billentyűs kompozíciókról: nyolc, zongorára, orgonára, illetve csembalóra írt mű hangzott fel, az életműből csaknem három évtizedet átfogva; köztük a teljes korai, korszakalkotó Musica ricercata sorozattal. Az orgona-, illetve a csembalóművek pedig teljes egészükben megszólaltak. Mindezek közül az orgonaműveknek volt a legnagyobb ritkaságértékük, ámde SZATHMÁRY ZSIGMOND megrázóan szuggesztív előadásában a két Orgonaetűd, az 1951-es, Frescobaldi előtt hódoló Ricercare és a Volumina elsősorban óriási, primér zenei élményt jelentett; hogy utóbbi teljes, félelmetes szépségében hangzott fel, abban Szathmáryn kívül a remekül vizsgázó Nemzeti Hangversenyteremnek és orgonájának is fontos része van. Az pedig, hogy az orgonadarabok a csembaló- és zongoraművek szomszédságában szólaltak meg, hallhatóvá és átélhetővé tett olyan párhuzamokat és összefüggéseket, például a csembalóra írott Continuum és a Coulée című orgonaetűd között, amelyekről egyébként csak a kotta alapján vagy elemzéseket olvasva szerezhetünk tudomást. A zongora-oeuvre-t képviselő Musica ricercata előadója CSALOG GÁBOR volt; végsőkig impulzív, fegyelmezett és differenciált előadásának hallatán intenzíven élhettük át annak a szinte megmagyarázhatatlan ténynek a jelentőségét, hogy 1950-53 táján, a teljes szellemi beszűkülés és Bartók részleges megbélyegzése korában élt egy fiatal zeneszerző Budapesten, aki intakt módon meg tudta őrizni autonómiáját, és bámulatos következetességgel lépett saját, igen jelentősnek bizonyuló útjára. A három csembalóművet -Continuum, Passacaglia ungherese, Hungarian Rock -SPÁNYI MIKLÓS játszotta abszolút magától értetődő stilisztikai biztonsággal, mondhatni anyanyelvi szinten; Ligeti zsarnoki technikai igényeinek kielégítéséhez mindenesetre igen jól jött egy olyan előadó, aki mindig is félelmetesen tudott csembalózni. Itt jegyzem meg, hogy a hangverseny hat (három billentyűs, három vokális) szólistája közül Spányival együtt három számít a historikus zenélés világának ismert alakjai közé; bár a két terület, a régi és a kortárs zene képviselőinek sokszor rokon gondolkodásmódja, a személyes átfedések nem számítanak újdonságnak, mégis megelégedéssel nyugtázhattuk ennek az egészséges tendenciának a kiszélesedését, mindkét izolációra hajlamos terület nyitottságának növekedését.
Barbara Hannigan, Károlyi Katalin és Paul-Alexandre Dubois - Csibi Szilvia felvétele A vokális darabok közül a hangverseny első felében az Aventures és a Nouvelles Aventures, záródarabként a Ligeti-opera egyik részlete nyomán íródott Mysteries of the Macabre szólalt meg a kamaraegyüttes előadásában, az utóbbi kivételével Rácz Zoltán nagyszerű irányításával. Előbbiekben az énekszólókat -vagy énekes szerepeket -BARBARA HANNIGAN, KÁROLYI KATALIN és PAUL-ALEXANDRE DUBOIS adta elő; a Mysteries-ben pedig ismét Hannigan nyújtott a darab vezénylését is magába foglaló, lenyűgöző teljesítményt-alakítást. S bármilyen monotonnak tetszhetik is ez a beszámoló, azt kell mondanom, hogy a koncert vokális része is ugyanazt a kivételes, sőt ünnepi élményt, a mű és az ideális előadó katartikus hatású találkozását hozta, mint az eddig tárgyaltak. Az énekes trió három tagja egymást múlta fölül a két Aventures három tételének ellenállhatatlan humorú, pokolian komoly, vérbeli színészerényekkel gazdagított, valószínűtlenül precízen kidolgozott és egymással és a hangszerekkel makulátlanul összehangolt előadásában. Barbara Hannigannak a zárószámban nyújtott teljesítményéhez pedig ezenfelül a latex-fétisjelmezben történő virtuóz csetlés-botlás, a valószínűtlen koloratúrbravúrok sora, és ráadásul még a hangszeresek felkészült elvezénylése is hozzátartozott - a megérdemelt, frenetikus siker nem is maradt el. Ligeti szelleme erre az estére beköltözött a Müpába. (Május 23. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája) MALINA JÁNOS A Liszt-év fontos eseménye volt LisztSzent Erzsébet legendája című oratóriumának megszólaltatása a NEMZETI FILHARMONIKUSOK előadásában, KOCSIS ZOLTÁN vezényletével. A hangversenyen BÁTORI ÉVA énekelte címszerepet, s az Antal Mátyás által vezetett NEMZETI ÉNEKKAR és A MAGYAR RÁDIÓ Thész Gabriella igazgatta GYERMEKKÓRUSA működött közre. Az előadás sikerrel vitte véghez azt a feladatot, hogy jól felépített, szerves folyamatban foglalta össze ezt a terjedelmes, nem mindenütt koncentrált, néha töredezetten formált oratóriumot, s ezzel méltó keretben tudta felmutatni a mű rokonszenves vonásait: a mögötte rejlő őszinte és odaadó hazaszeretetet, és a különösen a második részben sűrűsödő átszellemült és mesteri zenei pillanatokat. Kocsis gyakorolta megszokott erényét, azt, hogy következetesen megkeresi -és meg is találja -a fontos összefüggéseket, mindent, ami sajátos jelentéssel bír, ami nem rutinszerű, ami fölött az előadónak nem szabad elsiklania. Partnerül rendelkezésre állt számára egy igen összecsiszolt és precízen játszó, a részletekre ebben a nagy létszámban is fogékony zenekar, egy kitűnő kórus és jó gyerekkórus, és egy nagy értékekkel bíró, de az előbbieknél kevésbé kiegyensúlyozott szólistaegyüttes. Az előadás két legnagyobb értéke kétségtelenül a két női szólista: Bátori Éva, és -csaknem ugyanolyan kiemelkedő teljesítménnyel -a Zsófia őrgrófnét éneklő ULBRICH ANDREA volt. A különbség inkább csak szerepeik súlyában mutatkozott meg. Bátori fizikai erővel és intenzitással is fölényesen győzte az egymást követő négy jeleneten végigívelő, roppant hangulati és drámai szélsőségeket felölelő szólamát. Hangja, talán néhány élesebb pillanattól eltekintve, robusztus erejét meghazudtoló hajlékonysággal, változékonysággal és gömbölydedséggel cseng, intonációja mintaszerű, s minden színészileg, intellektuálisan, nyelvileg is meggyőző és kontrollált. Ulbrich Andrea a gonosz anyós szerepében ugyan csak egyetlen jelenetben jut szóhoz, az azonban a darab talán legoperaibb pillanata, és mindenesetre egyik csúcspontja. A hangilag ugyancsak érzéki szépségű és őserejű Ulbrich Andrea tévedhetetlenül „hozza" a figura keménységét és embertelenségét, mégis a stilizálás olyan fokán, hogy a két nő duettjében szinte fürödhetünk a két hang hibátlan összecsengésében és kristálytiszta intonációjában.
Bátori Éva, Nagy Zoltán, Kocsis Zoltán és Kálmándi Mihály - Felvégi Andrea felvétele A darab harmadik főszerepe a két jelenetben fellépő Lajos őrgrófé, Erzsébet hitveséé. KÁLMÁNDI MIHÁLY hangképzésében némi „mache", öblögetés jelenlétét érzem, a hang végső soron mégis zengő, megfelelő hordozója egy férfias, mégis differenciált és gyengédségre is képes figurának, s biztos zenei formálása révén határozottan felnő kitűnő partnere mellé mind a rózsacsoda, mind pedig a hadba vonulás jelenetében. Kevésbé elégített ki CSER KRISZTIÁN Hermann őrgróf szerepében; sajnos nem először hallottunk tőle forszírozott, szorított hangokat, és nem először éreztük intonációját ha nem is hamisnak, de hozzávetőlegesnek. A kisebb szerepekben KELEMEN ZOLTÁN jó technikával, tisztán, ám hangilag és zeneileg is kissé jelentéktelenül énekelt; LISZTES ZOLTÁN kulturált karakterbaritonként mutatkozott be. A mű jelenetei közül a másodikban, a rózsacsodában varázslatos, Wagner palettájára méltó zenekari színeket varázsolt elénk az együttes, és elíziumi hangzatokat csodálhattunk meg a kórus részéről. A következő jelenetben épp a férfikar ércessége vált kifejezővé, és itt érte el tetőpontját Bátori Éva interpretációjában Erzsébet drámai szenvedélyessége. A Zsófia-jelenet koncentrált légköréről már esett szó; a haláljelenet megint Bátori sokoldalúságát, ezúttal álomszerű pianóit dicsérte, s a kórus és a zenekar is élményszerűen azonosult a megtisztulás és a gyász karakterével. A formálisabb, ünnepélyesebb, tömbszerűbb zárójelenet, illetve az azt lezáró diadalmas hang pedig a hatalmas együttes harmonikus eggyéolvadásával vált emlékezetessé. (Május 24. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok) MALINA JÁNOS Egy
kitűnő angol karmester és egy hasonlóképpen kitűnő amerikai
zongoraművész magas színvonalú közreműködése adta meg a rangját a
BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR évadzáró koncertjének. Nyitódarabnak ritkaságot választott, hazája előző századfordulós terméséből. Nem tudom, Edward Elgar itáliai élmények által ihletett koncertnyitánya, a Délen (Alassio) (op. 50, 1904) elhangzott-e korábban valaha is magyar koncertteremben, ám ha igen, akkor sem hallhatta sokszor a közönség -magam legalábbis még soha nem találkoztam hangversenyen e művel. Kicsit más, mint amit a borongós Elgartól megszoktunk -hangosabb és temperamentumosabb. Mindjárt a kezdetet wagneri rézfúvós tobzódás uralja, majd délceg, feszes ritmika és széles ívű vonós melódiák jellemzik a később is németes inspirációról árulkodó darabot. Telt, nagy hangzás, igazi romantikus emóciók, erős hangsúlyok, és a zene jellegzetes „áradása" - ezek az alapélményeink. Elder egyfelől rokonszenvesen részletező alapossággal vezényelte a Délent, másfelől már ebből a produkcióból is kiviláglott, hogy ő az „animáló" típusú karmesterek közé tartozik: szüntelenül ösztönzi, lelkesíti, buzdítja zenészeit, és bár nagyon határozottan irányít és jelöli ki az akcentusokat, mégsem vezényli túl a művet, teret hagy partnereinek, engedi kibontakozni a zenekart. A 31 éves JONATHAN BISS seregnyi sztárkarmesterrel dolgozott már Barenboimtól Dutoit-ig és Levine-től Maazelig. Ha meghallgatjuk játékát, meg is értjük, miért. Mozart A-dúr zongoraversenye (K. 414) pianisztikusan és zeneileg egyaránt szinte tökéle- tesnek mutatta felkészültségét: csengő hang, kifinomult dinamikai árnyalatok, kifogástalan arányérzékkel elhelyezett hangsúlyok, lélegző frazeálás. Elegánsan csevegő volt a nyitótétel, szellemes a záró rondó, s a kettő között a költői beszédesség perceivel ajándékozott meg az Andante. Vagyis szép élmény, örömteli tapasztalat volt Biss Mozart-játéka. A nagyság érzete, a jelentős egyéniség atmoszférája azonban hiányzott belőle. Utóbbit persze nehéz körülírni, mégis eltéveszthetetlen. Ha megáll a levegő, ha azt érezzük, hogy angyalok szólnak hozzánk -akkor jelen van. Például Anda Géza valamennyi Mozart-zongoraverseny-tolmácsolásában. Vagy Schiff, Perahia Mozartjában. Itt és most nem volt jelen -de ettől persze még nagyon is élvezetes, és főként kulturált volt ez a muzsikálás. Ráadásként szintén Mozartot hallottunk: a C-dúr szonáta (K. 545, Sonata facile) Andante tételét.
Jonathan Biss - Pető Zsuzsa felvétele
Mark Elder és a Budapesti Fesztiválzenekar - Pető Zsuza felvétele Mark Elder műsorán a második részben Richard Strauss szimfonikus költeménye, a Hősi élet szerepelt (op. 40). Meg kell vallanom, hogy bár sok és sokféle tolmácsolásban, nagy karmesterektől is hallottam már ezt a művet, és gazdagsága is sokszor elkápráztatott már, egyvalamivel mindeddig adósom maradt: az áttekinthető formával. Elder most ennek élményével ajándékozott meg -s az ajándékot hálásan fogadtam, azzal az örömmel, amikor egy műről az ember azt érzi: most végre az enyém. A hős életének különböző fejezeteit bemutató hat nagy formarész olyan plasztikusan és olyan tisztán elváló karakterekkel követte egymást Mark Elder pálcája alatt, hogy bár az egybekomponált szerkesztésmód éppen a nagyforma határpontjait igyekszik elmosni, ezek mégis megmutatkoztak, anélkül, hogy az előadás a művet széttagolta volna. Elder keze alatt egyébként fürödhettünk a straussi nagyzenekari hangzásban, de a karmester az egyéni teljesítmények terén is a maximumot hozta ki a BFZ zenészeiből -Eckhardt Violetta, a koncertmester például remekelt a Hős társnőjét bemutató nagyszabású hegedűszólóban. És emlékezzünk meg a karmester ama képességéről, amellyel felszínre segítette a Heldenleben heroizmusa mellett mindvégig jelenlévő, s a romantikus-patetikus összhatást jótékonyan ellenpontozó iróniát. (Május 27. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar) CSENGERY KRISTÓF A jubileumi év derekán járva valószínűleg senkit nem ért meglepetésként, hogy két májusi, budapesti koncertjének egyikét ROST ANDREA is Lisztnek szentelte. A Liszt! Minden tekintetben című hangversenysorozat részeként megrendezett esten SIMON IZABELLA kísérte zongorán az énekesnőt -bár a „kísérte" szó ez esetben talán nem a legmegfelelőbb. Nem azért, mert Simon Izabella önállóan, pontosabban duóban is fellépett: négykezes és kétzongorás Debussy-műveket játszott állandó partnerével, VÁRJON DÉNES-sel. Inkább azért hangsúlyozom, hogy zongorakísérő helyett kamarapartnere, egyenrangú előadótársa volt az énekesnek, mert előkelő játéka jelentősen hozzájárult ahhoz a nagyszerű élményhez, amelyet a koncert nyújtott. Rost Andrea barátságos válogatást kínált a komponista dal-œuvre-jéből: néhány, a repertoár ismertebb részébe tartozó Liszt-dal mellett jóformán soha nem hallott művekkel találkozhatott a hallgatóság. Néhány közülük más zeneszerző által is feldolgozott, ezáltal a vokális műfajok kedvelői számára jól ismert szövegre készült (például az Es war ein König in Thule vagy a Mignons Lied), amit nagyon szerencsés döntésnek éreztem, hiszen rögtön egy újabb dimenziót, az öszszehasonlítás lehetőségét adta a közönségnek. Persze aki zenetörténeti érdeklődéssel is közeledett a koncerthez, annak némiképp csalódnia kellett, mert a különféle műalakok, átdolgozások problematikájának útvesztőjében a rövid ismertetőszöveg nem tudott kielégítő segítséget nyújtani -ennek alapján csak sejtéseink lehettek arról, hogy az éppen felcsendülő dal (illetve annak első változata) pontosan mely alkotói korszak(ok)hoz köthető. (Távol álljon tőlem, hogy bárkin számon kérjem a Liszt-filológiában való, ilyen mértékű jártasságot, annál is inkább, mert nem tőlem, hanem a téma szakértőjétől származik a következő kiegészítő információ: a dalok mindegyike az 1860-ban kiadott, weimari változatban hangzott el.) Rost Andrea tolmácsolásában persze nem is annyira a stílusrétegek különbözősége, mint a repertoár egysége tűnt fel, hiszen előadásával valamiképpen „közös nevezőre hozta" a műveket. A dalsorozat kisimítása, egyetlen folyamattá formálása azonban egyáltalán nem negatívumként értékelendő, sőt ez adta a hangverseny sajátos varázsát. Különös módon homogén anyagként hatott így a Die Loreley sejtelmes balladai világa a Die drei Zigeuner zongorán imitált cigányprímásainak képével, a Freudvoll und leidvoll érzelmes melankóliájával vagy a különös Vergiftet sind meine Lieder drámai felcsapásaival. Az énekesnő rendkívül kifinomultan bánt az anyaggal: minden egyes dal aprólékosan kidolgozott ötvösmunkára emlékeztetett. Csak annyiban nem helytálló ékszerhez hasonlítani a tolmácsolást, hogy Rost Andrea és Simon Izabella nagyon is tartózkodóan bánt a díszítéssel, a látványelemekkel. Az énekesnő olykor szinte régizenei előadásokból ismerős, egyenes-édes hangot választott, de még a legtestesebb tónust is viszonylag kevés, szűken mért vibratóval hozta létre. E két véglet közt pedig számtalan árnyalatot valósított meg, s mindezt természetesnek ható egyszerűséggel. Csodálatos hangszín, könnyedén összefogott ívek, finom akcentusok, visszafogott, de mégis világosan érthető kifejezés -ez foglalta tehát egységbe a produkciót, melyet hallgatva szinte még az idő múlását sem lehetett észlelni. Hasonló tónusban és minőségben szólaltak meg a zongoraművek is, e tekintetben maradéktalanul illeszkedtek a koncert egészének koncepciójához. Ha mégis maradt kérdésünk, az inkább a műsorválasztáshoz kapcsolódik: miért éppen Debussy? A szervezők persze magyarázatot adtak a társításra, mondván, a kései Liszt talán közelebb állt az impresszionizmushoz, mint Debussyék bármely más előképe. Nem is vitatjuk ezt -de az itt megszólalt művek erről valójában nem győztek meg, más dalok e szempontból talán jobban megvilágították volna a kapcsolatot. Ettől eltekintve egyáltalán nem kifogásolnám a műsorválasztást, hiszen a Simon-Várjon duó csodálatosan vezette elő az En blanc et noir kétzongorás darabot és a négykezes Kis szvitet. Simon még jobban kinyílt Várjon jelenlétében, s a két pianista elképesztő összhangról tett tanúbizonyságot: nemcsak precizitásuk miatt, hanem a nüansznyi frazeálásokban, az apró dinamikai-tempóbeli előrelendülésekben, s általában a hangszín puha egységét tekintve. (Május 28. -Müpa Fesztivál Színház. Rendező: Művészetek Palotája) KUSZ VERONIKA A Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat javára adott, szokásos születésnapi jótékonysági koncertjén KOCSIS ZOLTÁN ezúttal ROST ANDREÁ-t választotta partnerének: osztrák, német és magyar szerzők dalaiból összeállított műsort adtak elő a Müpát zsúfolásig megtöltő közönség előtt.
Rost Andrea és Kocsis Zoltán - Felvégi Andrea felvétele A tavalyi, emlékezetes és kiemelkedő szonátaesttel, amelyet Kocsis Kelemen Barnabással adott, az idei dalest bizony nem vetekedhetett. Az operaénekesként rendre-másra nagyszerű és rokonszenves teljesít- ményekkel előrukkoló Rost Andrea ebben a szituációban, ebben a „felbontásban" hallgatva bizony nem nyújtott kifogástalan teljesítményt; megkockáztatom: lehet, hogy a daléneklés nem igazán neki való terület. A program két súlypontját Mozart és Schubert hat-hat dalából álló sorozatok alkották; ezt követően Richard Strauss, illetve Kodály Zoltán két-két dala következett, köztük Bartók 8 nagyar népdalával. (Az egyik Mozart-„dal" az 1789-es Figaro-produkcióhoz komponált új ária zongorakíséretes átirata volt, a másik meg nem is Mozart műve, de a fenti számban ezek is szerepelnek.) Mindenesetre elsősorban a Mozart-dalok voltak azok, amelyeknek előadását megviselték Rost Andrea operaénekesi beidegződései. Legfőképp az az énekes stratégia, amely a dallamot nem annyira a szöveggel mélyen összefonódó, érzékeny organizmusnak tartja, hanem alkalomnak arra, hogy egyes hangjait -kontextusuktól és helyzetüktől függetlenül -„birtokba vegye", mintegy kitűzze rajta a zászlaját, aránytalanul ráerősítsen, aránytalan vibratóval súlyosbítsa, és megmutassa rajta orgánumának - nem egyszer fémes - csengését. Emellett a daléneklés körülményei között egy olyan probléma is világosan érzékelhetővé vált, ami zenekari kíséret mellett, kiváltképpen a színpadon, alig vehető észre, és ez Rost Andrea kissé elnagyolt szövegmondása általában, és konkrétan a német kiejtés alapvető sajátosságainak (szó végi zöngétlenedés, a szóhatáron át nem hatoló hasonulás stb. stb.) figyelmen kívül hagyása. Mindennek köszönhetően a daloknak - ismétlem, elsősorban a Mozart-daloknak - mind a zenei, mind pedig a nyelvi érthetősége permanens módon csorbát szenvedett, s az előadás fárasztóvá, néha idegesítővé vált. Ezzel sajátos, de előnytelen kontrasztot alkotva Kocsis zongorázása viszont maga volt a világosság, s koncentráltsága és a külsőséges eszközök használatának teljes hiánya révén már-már aszketikusnak hatott Rost Andrea éneklésmódja mellett, amely Verdi esetében nagyjából működik, Mozart vagy Schubert dalainak esetében viszont csak elidegenít. Ez azt jelenti, hogy a Verdi -és Wagner -utáni szerzők esetében, tehát úgy a koncert kétharmadától, a patthelyzet kezdett feloldódni, s a két, 1890 körül komponált Richard Strauss-dal esetében már adekvát művészi megformálással találkoztunk, még ha a szövegmondás minősége nem változott is; közülük különösen a Morgen című dal - a Kocsis által hallatlan érzékenységgel játszott, költői zongora-előjátékkal - fogott meg. Még inkább figyelemreméltó volt a Kodály- és Bartók-dalok előadása, egyfelől az anyanyelvi szöveg miatt, másrészt meg azért, mert a magyar szerzők a 20. század első felében eleve a 19. századi operán edzett operaénekesek számára koncipiálták műveiket. A Bartók-ciklus több dala is hitelesen és szívhez szólóan csendült fel, s Rost Andrea itt időnként az egyszerűség luxusát is megengedte magának. Szép és tartásos előadásban szólalt meg Kodály első népdalfeldolgozása, A csitári hegyek alatt, s ízesen-színesen, a két előadó vérbő humorú összjátékában a Kitrákotty-mese. A koncert műsorfüzete előzékeny módon közölte az összes énekelt szöveget eredeti nyelven és magyar fordításban -olyan gesztus ez, amely sajnos egyre inkább kezd kimenni a divatból. Mégsem hagyhatjuk említetlenül, hogy a kiadvány ezer sebből vérzett -így például Mozart-műként igyekezett eladni Myslive≈ek Ridente la calma című canzonettáját (illetve Myslive≈ek áriájának talán Mozarttól származó zongorakíséretes változatát), hibásan közli Mozart egyik legutolsó - és legismertebb - dalának címét, és nem fedi fel a Schubert Der Hirt auf dem Felsen című dalában közreműködő ragyogó klarinétos, PUSKÁS LEVENTE kilétét. Ki tudja, miért nem. (Május 30. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat) MALINA JÁNOS Sokan szerettük és becsültük a kiváló hangversenyrendezőt, Strém Kálmánt (1934-2005), sokan emlékezünk híressé vált vitairata, a Hol vannak a magyar vonósok? (1977) fontosságára, a Földvári Napokra, az Eszterházán megrendezett fesztiválokra, a remek zongorabérletekre, bennük többek közt Grigorij Szokolov koncertjeivel, és mindenekfelett Schiff András önálló sorozataira -hogy csak néhányat említsünk a munkák közül, melyeknek köszönhetően Strém fogalommá vált a magyar zeneéletben, s amelyek pótolhatatlanná tették. Személyisége maga volt a szakszerűség, áldozatvállalás és korrektség. Nem felejtette el őt a Magyar Hangversenyrendezők Egyesülete sem: ezt jelezte az a koncert, amelyet Strém Kálmán emlékére az egyesület rendezett nemrég a Bartók Emlékházban. VÁRJON DÉNES vállalta, hogy egykori barátja tiszteletére zongorázik -az a művész, akinek egyik kitűnő koncertsorozata, az előző századforduló műveiből válogató A tegnap világa 2005 őszén Strém Kálmán utolsó hangversenyrendezői munkája volt. Vannak kritikusi sztereotípiák, amelyekben néha több, néha kevesebb igazság rejlik. Magam mindig úgy éreztem, Várjon Dénes játéka a szelíd zenélés prototípusa: lágy, kontemplatív, intellektuális és lírai alkatának előadói magatartásformáját az intimitás jellemzi, ezért is olyan otthonos terület számára a kamarazene. Úgy gondoltam, nem tévedek, amikor ilyennek hallom produkcióit, de persze ott munkált bennem a kétely is: nem túlzott egyszerűsítés-e mindez? Nos, ezúttal Várjon paradox módon éppen egy viszonylag csekély létszámú közönség előtt adott szólóesten, ha úgy tetszik, „családias" körülmények között mutatta meg, hogy bizony tud ő szilaj, szenvedélyes és nagyformátumú is lenni.
Várjon Dénes Schumann-Liszt-műsort állított össze, első számként egy ritkaságot, a fiatalkori Abegg-variációkat (op. 1, 1830) szólaltatva meg. Itt játéka még mindenekelőtt köny-nyedségével hatott: az a fény, az a világos színvilág, az a csilingelés és villódzás vált elegáns és dekoratív zongorázásának meghatározó mozzanatává, amely magát a művet is jellemzi, némiképp ki is emelve ezt a kompozíciót az oeuvre-ből, s a (mellesleg nem létező) schumanni „szalonhang" képviselőjeként mutatva fel a sorozatot. De már itt, az Abegg-változatokban is észre kellett venni egy jellegzetességet, amely viszont a második szám, a Karnevál (op. 9, 1835) tolmácsolásában vált meghatározóvá. Ez a zenélés sodrása volt: az a tűz és szenvedély, amely különleges erővel fűtötte a húsz rövid tétel előadását, és amely egyetlen nagy ívet alkotva sajátos, rögtönzésszerű jelleggel ruházta fel a tételsort: mintha a portrék, táncok, karakter- és zsánerképek ott, helyben, a fülünk hallatára formálódtak volna. A pianisztikus kidolgozás is a mű csapongó elemeit hangsúlyozta: a meglepetésszerű tempóváltásokat, éles dinamikai kontrasztokat, hirtelen hangsúlyokat. Perzselő indulatú zongorázás volt ez, amely, megkockáztatom, alighanem a zeneszerzőnek is tetszett volna. Liszt h-moll szonátájának köztudottan van egy intellektuális olvasata, amely a „zenei alkímia" mozzanataira érzékeny, a művet a fausti gondolatvilág újrafogalmazásának tekinti, s értelemszerűen a filozofikus atmoszféra megteremtését tűzi ki célul. Ez a közelítésmód szinte automatikusan igényli a szárazabb zongorahangzást, az éles rajzolatú dallamformálást, szikárabb ritmust -egészében véve egy olyan előadói ideált, amely „modern műként" értelmezi a h-moll szonátát (1853). Van azonban egy másik koncepció, amely mintegy a romantikus zongoratermés nagy vonulatába illesztve próbálja elénk állítani a művet, megmutatva, mi az benne, ami szervesen következik az előzményekből s a kompozíció tágabb, 19. századi zenei környezetéből. Ha antennáim hitelesen vették az adást, Várjon Bartók Emlékház-beli h-moll szonátája ez utóbbi csoport felé gravitált. Mintha csak Schumannt folytatta volna szervesen ez a muzsikálás -azt a Schumannt, akinek Liszt a h-moll szonátát ajánlotta (viszonzásul a C-dúr fantázia dedikációjáért). Hatalmas lendület és indulat jellemezte Várjon játékát - igazi szimfonikus zongorázás volt ez, sok zenekari hatású részlettel. Technikai kivitelezés szempontjából nem volt teljesen makulátlan, mint ahogyan a Carnaval megszólaltatása sem, de az előadásba becsúszott néhány apróbb pontatlanságért bőségesen kárpótolt a hőfok és az atmoszféra, a tolmácsolások emlékezetesen sűrű légköre. (Június 1. - Bartók Béla Emlékház. Rendező: Magyar Hangversenyrendezők Egyesülete, Bartók Béla Emlékház) CSESNGERY KRISTÓF Rendkívül izgalmas, szép és elgondolkoztató, legfőképpen pedig alig-alig hozzáférhető zenei anyag szólalt meg a BUBNÓ TAMÁS vezette SZENT EFRÉM FÉRFIKAR legújabb óbudai hangversenyén, amely, hogy az egyházi és a világi kompozíciók is megfelelő környezetben szólalhassanak meg, a szünetben helyszínt cserélt: a művészek és hallgatóságuk átsétáltak az óbudai főplébánia-templomból a közeli Óbudai Társaskörbe, hogy ott folytatódjon a Liszt Ferencnek és a szláv zenével való kétoldalú kapcsolatának szentelt koncert.
Bubnó Tamás „Zsoltárok, motetták, dalok és férfikarok" -hirdette a szórólap a koncert összefoglaló tartalmát, de a kép talán még az ebből sejthetőnél is differenciáltabb volt, noha az egyik szereplő akadályoztatása miatt egy meghirdetett szerző, Chopin kényszerűen kimaradt a műsorból. Ami azonban maradt: egy korai és egy fantasztikus kései Liszt-motetta (Laudate Dominum, illetve De profundis, utóbbi RAJK JUDIT énekszólójával); a jó barát, Glinka varázslatos kerub-éneke (Heruvimszkaja) és két klasszikus nyugalmú Rahmanyinov-motetta, illetve a koncert világi részében egy egyszerre népdalszerűen bájos és szofisztikáltan moduláló Liszt-szerenád (Hüttelein, still und klein); a Schiller-évfordulóra írt Festlied; Glinka kései, női karból átírt Búcsúzó dala (Proscsalnaja pesznya); Liszt és orosz szerzők Rajk Judit által előadott öt dala így is egyik meglepetéssel szolgált a másik után. S még az elmaradó záró szám helyett is igazi csemege szólalt meg: annak a Les quatre élémens című, négy férfikarból álló sorozatnak az első két tétele, amelyhez képest íródott előjátéknak a Les préludes, s amelynek korábbi teljes elfeledettségét igazolja, hogy most hallott zongorakíséretes változata először 1993-ban hangzott el teljes egészében (zenekarkíséretes változata pedig mindmáig kiadatlan).
Rajk Judit és Bizják Dóra Ez a különlegesen változatos és szép műsor legnagyobb részben elsőrangú előadásban szólalt meg a két helyszínen. A Szent Efrém Férfikar már évekkel ezelőtt bebizonyította, és azóta is töretlen színvonalon bizonyítja, hogy a magyar kóruskultúra egyik „csúcsterméke", ideális és százhangú hangszer kitűnő karnagya, Bubnó Tamás értő és katartikus pillanatokig ragadó vezetése alatt. Csak elismeréssel szólhatok a koncertnek orgona- és zongorakísérőként is biztos alapját nyújtó BIZJÁK DÓRA sokszínű és érzékeny partneri közreműködéséről is. Rajk Judit imponáló hangon és zeneileg is meggyőzően működött közre két motettában, a jól összeválogatott dalciklusban pedig élvezetes és tanulságos ízelítőt adott a romantikus dalrepertoár eldugottabb kincseiből. ROZMÁN ÁDÁM fiúénekes valószínűtlenül magabiztos és tisztaságot sugárzó éneklése vitte sikerre azt a merész kísérletet, hogy a férfikarra és tenor szólistára írt Liszt-szerenádban a szólót a szöveg értelmével összhangban gyermekhanggal énekeltették -az eredmény egészen egyedülálló karakter és zenei élmény volt. Mint már utaltam rá, Glinka búcsúdalának esetében pedig eredetileg női karra írt művet szólaltattak meg férfihangokon, hallatlanul meggyőzően. A dalciklusból Liszt Goethe-dala, az Es war ein König in Thule ért el valódi drámai hatást, s a két Csajkovszkij-dal is nagyon meggyőző volt, Bizják elsőrangú kíséretével. A záró számban pedig meggyőződhettünk róla, hogy a Les préludes árnyékában tökéletesen elfeledett kórusok kifejezetten nagyszabásúak és nagyszerűek -különösen ilyen méltó előadásban. (Június 1. - Óbudai Szent Péter és Pál templom, Óbudai Társaskör. Rendező: Óbudai Társaskör) MALINA JÁNOS A zenetörténetírás hagyományosan hősök történeteit hivatott megírni. A száz éve (1911. december 27-én) született Szervánszky Endre alakja rendkívüli módon alkalmas egy efféle interpretációra: alkotói útja a negyvenes-ötvenes évek folklorisztikus nemzeti klasszicizmusából, az úgynevezett divertimento-stílusból indult ki, s miután az ötvenes évek közepének nagy csalódásait jelentős művekbe, például a József Attila Concertóba foglalta, elsőként ismerte fel a magyar hagyománnyal való szakítás szükségességét. Hírhedtté vált és bemutatójakor nagy vihart kavart 1959-es Hat zenekari darabja -amely mai füllel hallgatva inkább jelentős történeti dokumentumként, semmint kivételes műalkotásként hat -a dodekafon Anton Webern művészetének recepcióját dokumentálja. Szervánszky élettörténete mindazonáltal, a történelem kairoszának felismerése ellenére is, művészi szempontból tragikus élettörténet: egy diktatúrában élő, a baloldali és humánus eszmék iránt elkötelezett kelet-európai értelmiségi paradigmatikus útja ez, egy olyan alkotóé, aki egész életében a kifejezés kívülről rákényszerített korlátai, a szabadság iránti vágy és az alkotói kibontakozás lehetetlensége között hányódott. Minden bizonnyal az évek során felgyülemlett frusztrációk vezettek korai halálához is 1977-ben. Az Óbudai Társaskör rövid hangversenyen emlékezett meg e tragikus sorsú, ám a magyar zeneszerzői gondolkodásra máig kimutatható hatást gyakorolt zeneszerzőről. Nem a teljes életműből próbáltak ízelítőt adni különböző alkotói korszakokból származó kompozíciók összeválogatásával, hanem inkább a műfaji sokféleségre törekedtek. A zenekari repertoárt Szervánszky egyik legismertebb alkotása, az 1948-as Vonósszerenád képviselte. Ezt követően két, 1954-es Petőfi-kórust hallhattunk, majd a népszerű 1952-es Fuvola-szonatinát, és végül Szervánszky utolsó művét, az 1975-76 táján keletkezett Három vallásos éneket énekhangra, fuvolára és zongorára. A műsorválasztás tehát nem volt reprezentatívnak mondható -már ha reprezentativitás alatt a József Attila Concerto és a Hat zenekari darab megszólaltatását értjük. Ugyanakkor a hangverseny mégis rendkívül informatív volt, hiszen éppúgy sokat elárult a korszakokról, amelyekben e művek születtek, mint alkotójuk zenei univerzumáról, illetve az adott korhoz fűződő viszonyáról. A vonószenekari Szerenád az úgynevezett folklorisztikus nemzeti klasszicizmus jellegzetes példája: négy, klasszikus formákra hivatkozó tételből épül fel, hangszerelése áttetsző, és -főként az első tételben -gyakran utal barokkos fordulatokra (például Bach Brandenburgi versenyeire), miközben népzenei allúziók is bőséggel jelennek meg benne: nemcsak népdalos fordulatok, de a hangszeres népzenéből leszűrt tapasztalatok is. A mű derűjét csak pillanatokra árnyékolják be sötétebb felhők, szinte mindig akkor, amikor - mint például a 4. tételben - Bartók Divertimentójának emlékei sejlenek fel. Ugyanez a stílus jelenik meg a fuvola- zongora-szonatinában, de itt sokkal több a játékosság. A kompozíció fiatal fuvolások számára készült, s a benne megszólaló gyermekjátékszerű formulák eleve a gyermekek világát idézik meg. A népdalhivatkozások, például a 2. tételben, itt is gyakoriak. A Szonatinában megnyilvánuló gondtalanság azonban csak látszat: épp az alkalmilag elsötétülő II. tétel jelzi leginkább, milyen hamar eltávolodott Szervánszky ifjúkora politikai-eszmei ideáljaitól. A két évvel később keletkezett Petőfi-kórusok -Kicsapott a folyó, A bilincs -sötét, disz- szonáns harmóniáikkal, a tonalitás kereteit szétfeszítő expresszív dallami fordulataikkal, búskomor, gyászinduló hangvételű zenéjükkel már a teljes reményvesztettség állapotát rögzítik. Ez a sötét hang rokonságban áll az egyidős József Attila Concerto kiáb- rándultságával és depresszív hangvételével, miközben egyértelműen utal a kodályi hagyományra is. Ugyanakkor a koncert végén felcsendült Három vallásos ének másfajta lelkiállapot közvetítője. Itt inkább egy, a világtól elforduló alkotó csendes rezignációja érhető tetten, a mű a beteg, befelé forduló ember fájdalmának dokumentuma. A stílus - összevetve az ötvenes évek termésével - természetesen sokkal modernebb-disszonánsabb, a dalokban még sincs semmi jele a dodekafóniának: a szabad tizenkétfokúsághoz egyrészt gregoriánt idéző dallamosság, másrészt - elsősorban a fuvola szólamában - a magyar hangszeres népzene formuláinak felidézése társul. E kompozíciójában Szervánszky feltűnő módon tartózkodik a konvencionális formai-dallami megoldásoktól, miközben korábbi művei tudatosan építenek formulákra. Szervánszky hattyúdalának lényegesen egyénibb, kísérletezőbb a hangja, mint ifjúkora alkotásainak.
Gyöngyössy Zoltán és Jónás krisztina A hangversenyen meglehetősen vegyes színvonalon szólaltak meg e ritkán hallható darabok. A VASAS MŰVÉSZEGYÜTTES ALAPÍTVÁNY VASS LAJOS KÓRUSÁ-nak -vezényelt FÜGEDI-BÁRD JUDIT -, úgy érzem, a két Petőfi-kórus meghaladta jelenlegi tudását és teljesítőképességét. S bár szövegmondásukat feltűnő igényesség jellemezte, az állandó disztonálás, lebegés, különösképp a Kicsapott a folyó interpre- tációjában, szinte élvezhetetlenné tette az előadást. A LISZT FERENC KAMARAZENEKAR viszont rendkívül gondos kidolgozásban, hajlékonyan és érzékenyen szólaltatta meg a Szerenádot, előadásukat hallgatva eszembe jutott, hogy sokkal gyakrabban is játszhatnák ezt a fül számára oly kedves művet. A mindig kiváló GYÖNGYÖSSY ZOLTÁN -TERMES RITA kíséretével - csodálatos egyszerűséggel, delikát módon szólaltatta meg a Szonatinát, amely ebben az előadásban jelentékeny műalkotásként tudott hatni. A műsort záró kései dalciklus pedig, amelyben Gyöngyössy Zoltán és Termes Rita mellé a kortárs zeneművek előadásában jártas JÓNÁS KRISZTINA társult, nagyfokú érzékenységgel, poétikusan, a három előadó egyenrangúságát hangsúlyozva szólalt meg. (Június 3. - Óbudai Társaskör. Rendező: Óbudai Társaskör) DALOS ANNA Alázat -önkéntelenül is ez a szó ötlött fel bennem újra és újra FARKAS GÁBOR Liszt-szólóestjének hallgatása közben, bár eleinte magam is tiltakoztam ellene, hiszen kevés elhasználtabb, sőt hamisabb kifejezés létezik ennél. Az ő esetében mégis igaznak és lényeginek éreztem: fellépésének minden mozzanatát ez jellemezte. A tisztelet közönség, hangszer, zeneszerző, és mindenekelőtt a játszott művek iránt.
Farkas Gábor - Felvégi Andrea felvételei A műsorra tűzött darabok által bejárt ív is szépen alakult, különösen abban a formában, ahogy a koncerten ténylegesen elhangzott. A fiatal zongorista az est első felében Itália által inspirált Liszt-műveket játszott, részben a Zarándokévek köteteiből, a szünet után pedig öt magyar rapszódia került sorra. Ez utóbbiak esetében is átgondoltságot éreztem: a 8., 3., 11., 5., 12. rapszódia egymásutánja Farkas interpretációjában úgy hatott, mintha egy-egy látványosabb darabra szándékosan egy-egy tartózkodóbb következne, hogy végül elképesztően virtuóz „fináléban" tobzódjon az összeállítás. Az itáliai kompozíciók sorozata még finomabb volt: a két, elvont szépségű nyitódarabot -Sposalizio, Il penseroso -némi fellélegzésként a Villa d'Este szökőkútjainak impresszionista színei követték, s végül a Velence és Nápoly három, a hallgató számára könnyebben megközelíthető darabja zárta a műcsoportot. Ezt az emelkedettségből „leereszkedő", s egyre inkább a látványos virtuozitás irányába tartó első részt koronázták meg a rapszódiák, melyek előadásához a zongorista még át is öltözött, kevésbé ünnepélyes-szertartásos ruhába. Egy ilyen apró gesztus akkor is sokat árul el a művész hozzáállásáról, ha az időjárásnak is volt hozzá némi köze, hiszen hozzátett a koncert két felének elkülönüléséhez, a - legalább - kétféle Liszt-portré körvonalazásához (persze le kell szögezni: a második rész közvetlenebb hangulata a színvonalon és koncentráción egyáltalán nem lazított). Nagyon jellemző volt Farkas Gábor koncepciójára végül az is, hogy a csillogó rapszódiainterpretációk mögé egy csupasz kései darabot választott ráadásképp, a Bölcsődalt. A Raffaello Santi Mária eljegyzése című festménye nyomán készült nyitó szám, ha nem is azonnal, de nagyon hamar be tudta vonni a hallgatóságot Farkas Gábor Liszt-világába. Már itt felfigyelhettünk a zongorista egyszerűségére és komolyságára. Farkas látszólag kevés színnel gazdálkodik, nem törekszik ezerféle árnyalatra, nem finomkodik, mégis nagyon kifejező és gazdag, ami megszületik kezei alatt. Jó döntés volt azonban, hogy a Michelangelo-szobor inspirálta Il Penserosót, amely az egész est legsú- lyosabb műve volt, csak másodikként játszotta el -szükség volt némi időre ahhoz, hogy a közönség be tudja fogadni a darab kopár mélységét, amelynek megjelenítése Farkas Gábor előadásában páratlanul szuggesztívre sikerült. Lehetetlen megmagyarázni, hogy pontosan miért voltak olyan kivételesek ezek a pillanatok: a zongorista pattanásig feszült figyelme tette; vagy a már említett alázat, hogy egyszerűen hagyta, hogy átjárja a mű; esetleg valami sokkal kézzelfoghatóbb -például szikár billentése. Mindenesetre még az ezt követő szám, a Villa d'Este szökőkútjai interpretációjára is hatással voltak az előzmények: a technikailag tökéletesen megoldott, mindvégig egyenletesen csillogó futamokkal felcsendülő darab a szokásosnál puritánabb tolmácsolásban szólt. A Velence és Nápoly attacca játszott három darabja hatalmas feszültség-ívet rajzolt le, s a Tarantella elképesztő virtuozitását hallva a közönség már alig bírta visszafojtani a tetszésnyilvánítást. (Egészen idáig ugyanis Farkas kissé ellenszegült a tapsnak, mintha nem akarta volna megszakítani a művek folyamatát.) Ahogy az Il penserosónak a Sposalizio, úgy a magyar rapszódiák világának a Tarantella „ágyazott meg". A rapszódiák remekül szóltak: testesen, izgalmasan, csillogóan, ugyanakkor még itt is jelen volt valamiféle komolyság Farkas tolmácsolásában. Tetszett, hogy nem hagyta lankadni a figyelmet, s dacára a közönség nyilvánvalóan egyre növekvő lelkesedésének, minden egyes rapszódiának úgy látott neki, mintha újra és újra keményen meg kellene dolgoznia a jelenlévők tetszéséért. Dicséret illeti végül teherbírását is: semmilyen jelét nem mutatta annak, hogy az emberpróbáló darabok és a kora nyári fülledt forróság hatással lettek volna odaadására, s ebben ismét csak a zene és a közönség iránti tiszteletet véltem felfedezni. (Június 5. -MTA Kongresszusi Terme. Rendező: Starlet Music Management) KUSZ VERONIKA |
