Immár a harmadik szegedi operaversenyen vagyunk túl. Azért fogalmazok  ilyen óvatosan, mert maga a név és a fesztivál is változott. Három éve Mezzo Operaversenynek és ‑fesztiválnak nevezték, a következő évben a kulturális televízió már hátrébb lépett, de azért maradt, a név viszont megváltozott. Idén viszont az Arte kulturális tévécsatorna lett a fő partner.

A lényeg azonban változatlan: öt operaházban mutatnak be öt operát, a főszerepekben fiatal énekesekkel, általában izgalmas rendezőkkel. Ezeket a produkciókat aztán novemberben elhozzák Szegedre, két-két előadást tartanak belőlük, egynapos átállási szünetekkel (2010. november 3-17.). Igen jelentős ez a város és egész Magyarország operakultúrája szempontjából, de még jelentősebb, hogy minden előadásról tévéfelvétel készül, s azokat a Duna Televízión, valamint az Artén, sőt még a Mezzón is leadják, ráadásul a tévék internetes oldalán még hosszú ideig bárki megnézheti őket. Többségében kortárs, de legalábbis nem a klasszikus repertoárhoz tartozó művek kerülnek színre, amelyek általában hiányoztak a magyar operaszínpadokról. Britten remekműve, a Lucretia meggyalázása, Tutino pompás Vitája, vagy Ward színvonalas darabja A salemi boszorkányokból ugyanúgy fontos volt, mint a közhelyes Egy halálraítélt utolsó napja, az élménytelenül nyomasztó Emmeline, vagy a Raoul Wallenbergről írt gyöngécske mű.

Az idei fesztivál egységesebb képet mutatott. Ezúttal csak jó alkotásokat hallhattunk, s a fesztiválnak volt íve, húzása.

A kortárs KNUT VAAGE operája, a Veslefrikk norvég népmesén alapul. Nem tudom, mennyire dolgozta át a szöveget a librettistával, de a szüzsé ebben a formában zavarosnak tűnik. Az opera egy varrodában játszódik, ahol a címszereplő kislány -három társával -babákat varr. A varroda tulajdonosa Don O'Day, a jellegzetes kőszívű kapitalista. Van még a színpadon három varjú, akiket vad motorosoknak ábrázolnak. A főnök sameszainak vélnénk őket, de aztán ők is beállnak varrni. Veslefrikk föllázad az elnyomás ellen, le is győzi Don O'Dayt, a harc közben egyszer kisfiúvá is változik, de végül megint lány lesz belőle.

Vaage időnként szép dallamokat komponál, különösen a címszereplő keserűségét ábrázolja bensőségesen. Máskor viszont különféle zajokat alkalmaz: a motorok bőgetésén túl különféle robbanások, pukkanások ingerlik hallószervünket. A címszereplő, a román Iulia Vacaru voltaképpen szoprán, de hangja jó kitölti ezt mezzóra írt szólamot, alkatilag pedig tökéletesen megfelel a kislány-kisfiú szerepre. Alekszander Polkovnyikov Mefisztó tekintetű atléta, akinek megjelenése nyomban légkört teremt. Basszbaritonja viszont jellegtelen, magas hangjai beszűkülnek, az orgánum nem hagy bennünk mély nyomot. A bergeni norvég színház, a Den Nye Opera előadását Alföldi Róbert rendezte. Munkájában az tetszik a legjobban, hogy éppen annyi eszközt használ, amennyit a zene jellege megkíván. Egy kis kivetítős kézikamera, a hátérben némi árnyjáték. Ugyanakkor az éjszakai mocsárvilágot szép világítási effektusokkal idézi meg.

A verseny legcsúnyább hangja (ki nem írt)    díjra az angol Peter Furlong pályázhatna. Ő MARCO TUTINO darabjában, A lakájban alakította Tonyt, az elkényeztetett, életunt arisztokratát. A szerző magas lírai tenort képzelt el a szólamra, ilyent azonban a selejtezők során nem találtak, maradt hát ez a színtelen karakterhang, amely azonban váratlanul jól illik a figurához. Ez is fura, drámaiatlan történet. Tony, a gazdag fiatalember fölveszi inasnak Barrettet. A lakáj rátelepszik az életére, elmarja mellőle Sallyt, a szerelmét. Szobalánynak odahozza Verát, akit unokahúgaként mutat be. Tonynak megtetszik a lány, nyomban el is csábítja. Később kiderül, hogy nem rokon, hanem menyasszony, de vőlegényét nem zavarja, hogy gazdája is kapcsolatot tart fönn vele. Barrett fölmond, de Tony visszacsábítja, jön egy másik lány, Mabel (őt is ugyanaz az énekesnő énekli), és boldogan élnek édes hármasban, némi homoszexuális utalásokkal. A fináléban Sally a színpad elején elsiratja szerelmüket, ők hárman viszont boldogan bújnak össze hátul a franciaágyban.

Az énekeseket mindössze héttagú zenekar kíséri (két hegedű, brácsa, cselló, nagybőgő, zongora és egy ütős). A plzenˇi Josef Kajetán Tyl Színház rendezője, a cseh Ludeˇk Golat föl is telepítette őket a színpad jobb oldalára. Nincsenek felvonások, a cselekmény hét képben fejlődik ki. A darab eleje társalgási opera, csupa recitativo, a dallamok a zenekarban szólalnak meg. Ahogy azonban halad előre a cselekmény és fejlődnek az érzelmek, egyre kifejezőbbek, dallamosabbak, áriaszerűbbek lesznek a szólamok. A zeneszerző által írt angol szöveget kitűnően lehet énekelni, jól illeszkedik az olasz dallamvonalakhoz.

Furlong Tonyja megteremti a saját igazságát, bár a darab viszonyrendszere megváltozna, ha egy szép hangú tenor énekelné a szólamot, akit jobban sajnálunk, akinek lezüllése több együttérzést kelt. Alekszej Bogdancsikov (Barrett, a lakáj) egészséges bariton hangon szólalt meg, amely a történet kétharmadánál természetesen vált fenyegetővé. Kezdetben alázatosan hajlongott, gesztusai fokozatosan váltak előbb otthonossá, lazává, majd uralkodóvá. A francia Camille Dereux (Vera és Mabel) csinos arcocskája és szép szopránja viszont valahogy nem vált színpadi erővé, a két lányalak nem kapott testet, karaktert.

Bármennyire elfogultak vagyunk is a fesztivál harmadik előadásán színre vitt Traviatával meg Verdivel, annyit azért megkockáztatunk: mintha a kortárs művek alkotói nem tartanák elsőrendűen fontosnak a világos történetvezetést meg az erős drámai sodrást. Aminek egyenes következménye, hogy hatásos, katartikus finálék sem jönnek létre. S így nehéz őket megőrizni emlékezetünkben.

A két új darabbal lehetetlen összemérni   Verdi Traviatáját, annyiszor hallottuk, láttuk már. A szegedi Nemzeti Színház előadását Juronics Tamás kilencven százalékban nagyon jól megrendezte. Az eseménysor érthető és pergő, fiatal énekesei kerülik a sztereotip mozgásokat, s persze a báli jelenet táncai nemcsak szépek, de humorosak, szórakoztatóak is. A történet mai korba helyezése nem ront semmit a helyzeten, igaz, nem is javít. Kentaur mutatós luxuslakása a középfajú díszletek közé sorolható. Akadálytalanul el lehet benne játszani a darabot, de nem tesz hozzá: a tér szerkezete nem teremt „gólhelyzeteket", nem involvál színpadi érdekességet. A látványos lépcsősor -noha a díszlet logikájából következik -nem praktikus, és a rendező rosszul használja. Egy tüdőbeteg nő valószínűleg másféle házat választana magának. Violetta jellemével ellenkezik, hogy saját maga nagyméretű fotóját teszi a falra, mint ahogy az is, hogy kokettáljon Alfréddal vagy bármelyik férfival. A probléma csak az, hogy Verdi azért a másik tíz százalékért írta meg a Traviatát.

Logikus a nyitány alatt eljátszatni, hogy Violetta és a báró a hálóban már túl vannak egy szeretkezésen, s a lány a fürdőben öklendezik. (Vajon betegsége fokozódik, vagy csak undorodik magától?) Élesen jelzi a rendezés, hogy kivel is állunk szemben. Csakhogy a zenekarban egészen más szól: Violetta temetése. És a visszaemlékezés egy nagy szerelemre. Ez nem érdekli Juronicsot, vagy nem kezd vele semmit. A Traviatában az van megkomponálva, hogy Violetta merőben más kapcsolattal találja szemben magát. Neki minden férfi a lába előtt hever, azzal fizetteti ki aktuális számláit, akivel csak akarja. Érzelmileg nagyon intelligens nő, nyomban megérzi, hogy a fiú merőben mást vár tőle, mint a többi férfi, ezért aztán elképzelhetetlen, hogy ugyanabba a szobába csalogassa be, hol kitartóival szokott enyelegni.

Zavarban a van a rendező Germont-nal kapcsolatban. Se fölháborodásának, se forró apai szeretetének nem talál színészi kifejezési formát. A II. felvonás eleje, Alfréd nagy, kétrészes áriája viszont a szerelmi évődés ezer apró jelével gazdagon kerül elénk. Nagy kár, hogy teljesen Willy Decker megkerülhetetlen salzburgi rendezéséből van átvéve. Akárcsak az első felvonás férfinak öltözött női. Érthetetlen, hogy egy tehetséges, öntudatos alkotó, mint Juronics, miért enged meg magának ilyen ostoba plágiumot. Az a Traviata kultuszelőadás, minden operarajongó ismeri Szegeden az Arte televízióból.

A remekmű egyfelől rendkívüli lehetőségeket rejt, másfelől rendkívüli terheket ró az előadókra. Ennek értelmében az operaverseny jól sikerült Traviata-előadásának profi közreműködői: Pál Tamás, az általa vezényelt zenekar, a kórus és néhány mellékszereplő. Traviatát választani az operaversenyre értelmetlen kockázat. A címszerep hangfenomént és érett művészt kíván. Kicsi volt az esély, hogy jön egy Maria Pahar, egy gyönyörű drámai szoprán, aki hajlékonyan, érzékenyen formál, a koloratúrákat fölényesen győzi, és még nagyon csinos is. Pahar az első előadáson láthatóan izgult, s néhányszor magasan intonált, és az első ária kritikus, háromvonalas eszje sem sikerült neki jól. De nagyszerű Violetta-ígéret. Csak valahogy az érettség, a elmélyülés hiányzik még -az alakítás egészéből. A furcsa az, hogy hangban már megvan mindez. Ha becsukom a szememet, a nő mély tragédiáját hallom, a maga teljes komolyságában és bonyolultságában. Ugyanez a hiányossága Balczó Péter kitűnő Alfrédjának. Fiatalos lendület, fényes tenorhang, otthonos színpadi mozgás, a cabaletta végén egy könnyed magas c. Mintha minden együtt volna, de belőle is az átélés torokszorító mélysége, a poézis hiányzik. Egyelőre. S nála a szememet is hiába csukom be. Mindkét nagytehetségű énekes igen jól teljesített szólamában -ám a remekmű egyelőre kifogott rajtuk.

Ennek ellenére Balczó megérdemelten kapta meg az egyik második díjat. A férfiaknál a nemzetközi zsűri győztest nem hirdetett, két ezüstöt és egy bronzot ítélt oda. A zsűrielnök a gálán maga vallotta be, hogy élőben csak egyetlen előadást láttak, a többit csak fölvételről. Ami nem feltétlen ördögtől való vétek, hiszen a fesztivált televíziós operaversenyként hirdetik. Ám méltányosabb volna, ha a bírálókat ki is tiltanánk a színházból. Vagy ketté kellene osztani a zsűrit, és külön adni a díjakat az előadások, illetve a fölvételek alapján.

Mindenesetre az egész magyar operakultúra számára fontos, hogy ez a különleges verseny folytatódjon. Merthogy nincs másik ilyen a világon. (A debreceni Csokonai Színház Prokofjev A tüzes angyal című operájával vett részt a versenyben. Kritikánk a 14. oldalon. - A szerk.)

Iulia Vacaru a Veslefrikk címszerepében

 Jana Tetourová és Peter Furlong (Marco Tutino: A lakáj)

Camille Dereux és Alekszej Bogdancsikov (Marco Tutino: A lakáj)

Maria Pahar (Violetta és Balczó Péter (Alfréd)

- Veréb Simon felvételei