A B¥F (a betűsor ez esetben nem a  szarvasmarha francia nevének dán    vagy norvég helyesírással lejegyzett alakja, hanem a Budapesti Őszi Fesztivál márkajele) vállalta magára azt a rendkívüli feladatot, hogy az Új Zenei Stúdió fennállásának 40 évére emlékező koncertfo- lyamot rendez. Az eseményre október 15-én a Millenáris Teátrumban került sor, ahogy mondani szokás, méltó külsőségek között -ami ebben az esetben elsősorban két dolgot jelentett: az egyik a nyolc szerző harminc, rendkívül különböző és bonyolult technikai igényt képviselő, és nagyszámú előadót foglalkoztató darabját felsorakoztató impozáns mustrának a mintaszerűen zökkenőmentes lebonyolítását délután 5 és éjjeli 1 között (még a büfé kínálata is kitartott); másrészt azt, hogy az eseményen, az egészen vagy legalább egy részén, megjelent a zenei élet apraja-nagyja. Magam mindvégig ott voltam, nem csupán krónikási feladatom okán, hanem azért is, mert képtelen lettem volna eldönteni, mi lenne az, amit viszonylag könnyebb szívvel kihagyhatok; így hát inkább nem hagytam ki semmit. S azt kell mondanom, utólag csak mosolyogni tudtam az állóképességemmel kapcsolatos előzetes félelmeimen: az egymást követő négy hangverseny olyan változatos és olyan gyönyörködtető volt (ha úgy tetszik: egyetlen hosszú divertissement), hogy tulajdonképpen bele se fáradtam a koncertmaratonba, legfeljebb éjfél után egy kicsit.

Az este (szerkesztő neve sehol sem volt olvasható, az nyilván maga az Új Zenei Stúdió volt) az 1970 óta eltelt évtizedek, tehát időrend szerint tagolódott négy koncertre, itt-ott lazán értelmezve a korszakhatárokat: érdekességként bekerült például egy kamaszkori Eötvös-kompozíció. Az első hangverseny nagyszerűen megválasztott nyitódarabja az ÚZS legkorábbi korszakából származó, 1972-es Vidovszky-darab, az Autokoncert volt, tehát egy olyan mű, amely egy Varèse, egy Cage módjára feszegeti-fürkészi a zene határait szinte láthatatlan, vékony szálakkal mozgásra és hangzásra bírt hangszerekkel és szerkezetek látszólagos életre keltésével. Ez a darab nem nélkülözi a humoros elemeket sem, ellentétben Vidovszky ugyanezen az első részkoncerten megszólaltatott klasszikusával, a Schroeder halálával (1975).

Tegyük hozzá mindjárt, hogy a dolgok természete szerint az első hangverseny bővelkedett leginkább az emblematikus súlyú darabokban; mindenképpen ide tartozik még Dukay alapműve, a Rondino, amely a szívhez szól, de nyugodtan idesorolhatjuk a 22 éves Csapó Gyula kitörését jelentő Kézfogás lövés utánt (1977) is.

Már ezekből a művekből is világosan kirajzolódik az Új Zenei Stúdió történeti visszatekintésben csak egyre növekvő jelentősége, látókörének szélessége és kérdésfelvetéseinek megalkuvásnélkülisége. Ezek a hegyek, ahogy távolodunk tőlük, egyre impozánsabban magasodnak a látóhatár fölé, mert kikerülnek a környező buckák részleges takarásából. A történet azonban még nem vált végérvényesen a múlt részévé, az összes szerző neve után egyetlen évszám áll csak, s a Schroeder halála előadása során némi nosztalgiával emlékezhettünk három és fél évtizeddel fiatalabb önmagunkra, amint a zongora körül ugyanazt a négy zenészt, Kocsis Zoltánt, Jeney Zoltánt, Sáry Lászlót és Vidovszky Lászlót figyeltük a Zeneakadémia pódiumán, akik most is előadták a darabot. S ez a jelenet még valamit kézzelfoghatóvá tesz, amire talán senki sem gondolt akkortájt. A Stúdió tagjainak többsége jelentős pozíciókat töltött vagy tölt be a magyar vagy nemzetközi zenei életben, a felsőfokú zeneoktatásban (míg mások keleties sztoicizmussal tartották mindig távol magukat a világi hatalomtól -de nem a tanítástól). Nehéz azonban elképzelni kevésbé kompetitív együttműködést, mint amilyen az Új Zenei Stúdió tagjaié mind a mai napig. S talán ugyancsak példa nélkülinek mondható együttműködésüknek az a szakmai tisztasága -a zenetörténet összes Ötökjével és Hatokjával szemben -, amely abban áll, hogy ezek a rendkívül jelentős és önálló stílusú, gondolkodású alkotók nem érvényesülésük megkönnyebbítésére szövetkeztek, de még csak nem is a puszta (szakmai) barátság tartotta őket együtt: ők tisztán azért hozták létre műhelyüket, hogy zenei természetű kérdésekre keressenek választ, zenei jellegű problémákat oldjanak meg együtt. (Jegyezzük meg mindjárt, hogy a rájuk jellemző megalkuvásnéküliséghez abban az időben, amikor egy Satie-mű előadását meg lehetett tiltani, még bizonyos fokú bátorságra is szükség volt.) Mivel tehát az érvényesülés puszta gondolata is távol állt a Stúdióban való együttműködésüktől, a négy meglett korú, nagyhírű művész ugyanolyan magától értetődő módon áll ki együtt a pódiumra, közülük három teljesen alárendelve önmagát a negyedik darabjának, mint ha most is húszas éveikben, harmincas éveik első felében járnának. S ugyanazzal az odaadással és elképesztő precizitással játszanak-preparálnak most is, mint akkor.

A tehetségnek és az idealizmusnak ez a remek -és persze elsősorban Simon Albert inspirálta -kombinációja, azt hiszem, mindenkiben: potenciális külső vetélytársban, sőt magában a hatalomban is tiszteletet ébresztett. Bár Jeney egyik előadott műve, a Majd ha leírjátok, eljövök (1990) alapanyagát játékos módon éppen egy jelentős kortársuk furcsa elhatárolódó gesztusából merítette, a Schroeder halálát végül nem tiltották be, és öröm volt látni azt is, hogy az időközben jócskán elváló szekértáborok szinte mindegyikének képviselői jelen voltak, ha tetszik, együtt ünnepeltek a mostani évfordulós koncerten is. Ez így volt rendjén; kevesen szolgáltak rá annyira, mint az ÚZS.

Negyven év harminc jelentős kompozíciójáról nem lehet tételesen beszámolni; vagy ha mégis, abban nem volna köszönet. Hadd soroljam fel itt csupán a darabok szerzőinek és előadóinak neveit, s számoljak be azután a nyolcórás koncertfolyamnak csupán a legemlékezetesebb vagy legjellemzőbbnek gondolt pillanatairól.

A műsoron a már említett CSAPÓ GYULA, DUKAY BARNABÁS, EÖTVÖS PÉTER, JENEY ZOLTÁN, SÁRY LÁSZLÓ és VIDOVSZKY LÁSZLÓ mellett KOCSIS ZOLTÁN és SEREI ZSOLT kompozíciói szerepeltek, a következő művészek előadásában: Jeney Zoltán (zongorapreparálás, próza), Jónás Krisztina, Meláth Andrea és Palya Bea (ének, Palya tekerőn is játszott), Birtalan Zsolt, Csalog Gábor, Klukon Edit, Kocsis Zoltán és Ránki Dezső (zongora), Sáry László és Vidovszky László (zongorapreparálás), Szalai András (cimbalom), Schlanger Tamás, Szabó Mátyás és Tóth Lajos (ütőhangszerek), Ittzés Gergely (fuvola), Szakács Domonkos és Szűcs Péter (klarinét), Mérey Anna és Winkler Orsolya (hegedű), Bársony Péter (mélyhegedű), Szabó Judit (gordonka), az Amadinda Ütőegyüttes, a Schola Cantorum Budapestiensis Bubnó Tamás vezetésével, végül pedig az UMZE Kamaraegyüttes Rácz Zoltán, illetve Serei Zsolt vezényletével (nem sorolva fel az állandó együttesekben játszó, illetve éneklő jeles művészeket).

Az énekesek közül emlékezetes volt két Sáry- és egy Dukay-műben Jónás Krisztina hangilag egy csöppet talán fénytelenebb, de technikailag és zeneileg bámulatosan kontrollált, művészileg, kifejezésben pedig minden részletre, expresszív lehetőségre rendkívül érzékeny éneklése. S ha már Sárynál tartunk: különösen szembetűnővé vált a hangverseny folyamán kifejezési tartományának hallatlan szélessége az Omphale rokkájának (1986) kivételesen telt eufóniájától a Tranquillity (1996) szinte weberni szigorúságáig, kemény hangzásáig. Persze Sáry ezzel nem áll egyedül: az Etűdök MIDI-zongorára (1990-2003) című darabjával is extremitásokat kereső, a határokat feszegető Vidovszky Lászlónak nagy örömmel hallottuk viszont apollóian derűs, elbűvölő frissességű énekkari darabját, a zárókórust a Nárcisz és Ekhó című, lassan három évtizedes kisoperából. Ezt a Schola Cantorum Budapestiensis együttese adta elő remekül, volt azonban egy még emlékezetesebb teljesítményük is, tudniillik Eötvös Péter Két madrigálkomédiájának (1963-1990!) előadása. Persze különlegesen hálás és briliáns, ám amolyan King's Singers-i szintű, fölényesen perfekt és jó humorú előadókra számító, emberfelettien nehéz darabokról van szó. Ezt a kimondatlan, ám elkerülhetetlen öszszehasonlítást azonban fényesen kiállták Bubnóék; még sohasem vált számomra ilyen kézzelfoghatóvá, hogy a Schola Hungarica, a Schola Cantorum Budapestiensis és a Zeneművészeti Egyetem egyházzenei tanszéke vidékén az utóbbi évtizedekben kineveltek egy olyan teljesítményekre képes énekes nemzedéket, amelynek színvonalát 20-25 éve leginkább csak angol együttesek képviselték. Az akkordok tisztasága és teltsége, a legnehezebb intonációs feladatok, glissandók könnyed megoldása, a teljes értékű szólók (két nevet feltétlenül meg kell említenem: Csapó Józsefét és Philipp Györgyét), a humor ellenállhatatlansága például a második madrigál rovarimitációiban -mindez együtt egyszerűen óriási volt.

Óriási és ugyancsak ellenállhatatlanul humoros volt továbbá Jeney Zoltán is saját művének előadójaként (tulajdonképpen egy prózamondóra komponált variációsorozatról van szó, melynek egyes darabjai permutációs játékok); megérdemelt, nagy sikert is aratott ebben a minőségében. Komponistaként azonban ezen az estén is tragikus tartalmú zenék szerzőjeként mutatta meg valódi jelentőségét. A gyönyörű Hérakleitoszi töredékek (1980-1997) mellett ezúttal a -később a Halotti szertartásba beemelt -Il silenzio dei morti (2003) volt a csúcspont, ez a kivételesen ihletett, túlvilági és tragikus darab, Meláth Andrea és az Amadinda Ütőegyüttes emlékezetes előadásában.

Az UMZE Kamaraegyüttes 

A jelentős Eötvös-darabok sorából hadd emeljem ki az egészen új, 2008-ban írt, Cadenza című szólódarabot fuvolára, ezt a bölcs és derűs, leszűrt „kései" művet, amelyet Ittzés Gergely hajlékonyan-érzékenyen, értően adott elő.

Az est végéhez közeledve egyre világosabban kialakult a hallgatóban az a meggyőződés, hogy az Új Zenei Stúdióban vannak ugyan egészen nagy nevek, másfelől viszont egyáltalán nincs benne gyengébb láncszem. Számomra ennek élményszerű bizonyítéka volt Serei 2001-es klasszikusa, a L'ombre sur les structures pliées -Hommage à Pierre Boulez című darab, amelyet a Rácz vezényelte UMZE-együttes, klarinéton pedig Szakács Domokos és Szűcs Péter adott elő. Serei poétikus, abszolút magabiztosan formált és szuggesztív, egyben finom és eredeti darabja az egész est egyik legemlékezetesebb élménye volt (és még nagyszerű klarinétozást is élvezhettünk). De Csapó Gyula művei közül is kiemelhetjük mondjuk a XPÓNOI (a programban többször is: „XPÓHOI", a szerkesztőnek eddig nyilván nem tűnt még fel, hogy a görögöt nem cirill betűkkel írják) című, vonósnégyesre komponált darabot (1989-1992), amelynek ez volt a magyarországi bemutatója, s amely előadónak-hallgatónak egyaránt nehéz, de igen erős, gazdag fantáziáról tanúskodó zene, elképesztő hangzásokkal -s az előadók, mindenekelőtt Winkler Orsolya nagyszerű teljesítményével.

Megtudtuk mindezeken túl, hogy Klukon Edit és Ránki Dezső valóságos Dukay-specialisták lettek; ebben a minőségükben ők ketten játszották az egész est (megint csak: kitűnően és jelentőségteljesen megválasztott) zárószámát, Dukay kétzongorás, kéttételes Hallomások a fényről és a szeretetről című, „kánonok és szimfóniák" műfaji megjelölésű darabját. A játékos I. tétel és varázslatos, lényegében finomabbnál finomabb akkordok labdajátékából álló II. valamiféle simogatóbb, puhább, számomra egészen új Dukay-hangot mutatott meg. Talán egészen konkrétan arra célozva, hogy az Új Zenei Stúdió történetében semmi nincs lezárva, és ma még senki nem tudja megmondani, hogy holnap milyen Új Zenével ajándékoznak meg bennünket.