Művészetek Palotája, Fesztivál Színház

Élő közvetítés a New York‑i Metropolitanből

2010. október 9.

Wagner

A Rajna kincse

Wotan                    Bryn Terfel

Fricka                    Stephanie Blythe

Erda                       Patricia Bardon

Freia                       Wendy Bryn Harmer

Loge                       Richard Croft

Froh                       Adam Diegel

Donner                  Dwayne Croft

Alberich                 Eric Owens

Mime                      Gerhard Siegel

Fasolt                     Franz-Josef Selig

Fafner                    Hans-Peter König

Woglinde               Lisette Oropesa

Wellgunde             Tamara Mumford

Flosshilde              Jennifer Johnson

Karmester             James Levine

Díszlet                    Carl Fillion

Jelmez                    François St-Aubin

Világítás                  Étienne Boucher

Rendező                 Robert Lepage

Művészetek Palotája, Előadóterem

Élő közvetítés a New York‑i Metropolitanből

2010. október 23.

Muszorgszkij

Borisz Godunov

Borisz Godunov    René Pape

Grigorij/Ál-Dmitrij     Aleksandrs Antonenko

Marina                   Jekatyerina Szemencsuk

Pimen                     Mihail Petrenko

Sujszkij                 Oleg Balasov

Varlaam                Vlagyimir Ognovenko

Rangoni                 Jevgenyij Nyikityin

Fjodor                    Jonathan A. Makepeace

Kszenyija               Jennifer Zetlan

Bolond                   Andrej Popov

Karmester             Valerij Gergijev

Díszlet                    Ferdinand Wögerbauer

Jelmez                    Moidele Bickel

Koreográfus          Apostolia Tsolaki

Világítás                Duane Schuler

Rendező                 Stephen Wadsworth

Nem kezdődött jól az új Met-évad közvetítéssorozata: a Robert Lepage kezébe adott Ring-ciklus előestéje, A Rajna kincse monumentális, mondhatni, Wagner-méretű csalódás. A folytatás A walkürrel az élő adások szezonzárásaként következik májusban, csak nehogy Hamletnak legyen igaza, aki azt mondja (Arany Jánossal), hogy „rossz kezdetnek rosszabb lesz vége majd".

Pedig a kanadai sztárrendező kivételes művész, aki részint a virtualitás nagymestere (technikai káprázatokat produkál), részint a köznapi intimitások humánus varázslója (briliáns mesélő), és a színpadi monumentalitás sem áll távol tőle. Mindez együtt volt jelen a kilencórás Lipsynchben, aminél barátságosabbat, emberibbet, meghatóbbat, ironikusabbat és élvezetesebbet el sem lehet képzelni. „Még órákig el tudtam volna nézni", mondta a szünetekkel bőven megspékelt, szórakoztató előadás számos nézője. Nosza, adjuk neki a Ringet, gondolhatta joggal a Met-direkció, itt egy terjengős mese, naiv és szenvedélyes, színes és érzelmes, nagy forma és kaleidoszkópszerű tartalom, a kisszerűen banálistól a fantasztikusan hősiesig terjedő skálán. És rögtön A Rajna kincse a legblikfangosabb, a leginkább neki való. Ha azon túlvan, onnan már csak annyit kell mondani: „Carry on, Robert!"

Csak két dologra nem számított a Met. Az egyik, hogy Lepage-t nem érdekli Wagner.
A másik, hogy az opera sem érdekli.

A Faust elkárhozásában (Met HD élő, 2008. november 22.) már látszott, hogy a kivételes látványspecialista a teret rendezi, nem a művet, de hát Berlioz opusza nem opera, szcenírozni lehet, értelmezve megjeleníteni nem, mert arra dramaturgiailag alkalmatlan. A kötélmászó hókuszpókuszok ott látványosak és irrelevánsak voltak, szórakoztató képekkel festették alá az oratorikus áriákat éneklő szereplőket. Ugyanez A Rajna kincse esetében kissé kínos. A sodronyköteleken nehézkesen himbálózó és bukfencező sellők (internetes szokás szerint megmutatták, milyen kiábrándítóan vannak a pikkelyeik alatt fölhevederezve), a lejtőn hegymászókötél végén rükvercben lépegető Loge egy gyerekszínházi marionett szereplői. Ha mindez ironikus lenne, a misztikus isteni bábjáték mesei leleplezését szolgálná, még el is menne, Peter Hall bayreuthi Ringje a nyolcvanas években egy az egyben gyermekmese volt, káprázott a szemünk, ahogy a teljes színpadnyílást betöltő medence a víz alatt úszkáló sellőkkel az átkötő zene alatt zöld dombbá változott. Lepage csak módjával illuzionista, például amikor Wotan és Loge súlytalanul szökell a Nibelheimbe vezető óriási csigalépcsőn, mert a kamera távolról mutatja őket, nem látszik a zsinór. Nem tudom megítélni, milyen lehetett a látvány a helyszínen, a közvetítésben mindenesetre csak a billenő pallók rendszere mutatott valamennyire, ahogy Loge tűzszerészei használták csúszdának, de amikor a deszkák virtuózan szerteszét ágaskodtak (ezt a bonyolult, embert és gépet próbáló működést is megmutatták nagy büszkén), bizony elég statikus teret képeztek, és még az istenek bevonulása a szivárványos Walhallába is unalmas volt. (Függőlegesen húzták fel őket, vagy csak a kamerát állították olyan szögbe, ki tudja?) A neccszatyorban aranyat vivő Alberich, ugyanő mint a színpad két oldalán két darabban beóvatoskodó „Süsü, a sárkány", a függőágyban fekvő Freia, akinek nem hogy a szeme, de mindene kilátszik az arany gyanánt rárakott papundekli vértek közül -csupa esetlen, végiggondolatlan ötlet. Lepage-nak nincs mondanivalója a darabról, ami nagyobb luxus, mint a produkcióba fektetett tetemes pénz.

Ami a zenét illeti, feltételezem, hogy Levine és a Met zenekara most is kiválóan működött, de a hangerő ezúttal (legalábbis a Fesztivál Színházban) oly kiábrándítóan csekély volt, hogy rám semmilyen hatást nem tett. A Wagner-hangzás mint egy családi gyufásdobozba zárt kisegér cincogása: nem az igazi. Az énekes teljesítményeket megpróbáltam magamban felsrófolni erről a dinamikai szintről, de a kvalitásukról nem bírtam meggyőződni. Bryn Terfel, ez a kiváló művész olyan volt Wotanként, mint egy duzzogó, turcsi gyerkőc, akinek az anyukája a szemébe fésülte a haját, grimaszokat vágott, és aranyosan csücsörítve énekelt. Egy nagy mamlasz, nem az ereje teljében levő atyaisten, aki mohón és családja iránt részvétlenül veti rá magát a világhatalomra. Terfel hangja is túl puha a szerephez, mélységben pedig gyakran elfakul. A másik hatalmi terrorista, a gonosz törpe Alberich -tévedésből az Aida Amonasrójának öltöztetve -Eric Owens megformálásában jellegtelen és jelentéktelen figura, hiányzik belőle a sötét és groteszk vágy bármire, a minden emberiről való lemondás és a minden emberfeletti birtoklása közötti küzdelem démonisága; vokálisan is csak az énekszólamot eminensen teljesítő jó tanuló. Még ennél is elkeserítőbb, hogy a darab legjobb szerepét, az istenek fennhéjázását az outsiderek megvetésével néző és ügyüket reflexív gúnnyal, cinikusan segítő félisten Logét - a közelmúlt szenzációs Logéi, Heinz Zednik, Graham Clark vagy éppen Jerusalem után - az ezúttal inkompetens Richard Croft énekelte, láthatóan rosszul érezve magát a szerepben, minimális elmésség, könnyedség és intellektuális ambivalencia nélkül, állandóan a nadrágját húzogatva és a karmesterre pislogva. A két óriás mint két tétlen, szakállas ősember, a terebélyes ténsasszony Fricka (ne csodálkozzék, ha ura nők után koslat) és a többiek úgy tébláboltak, gondolat, kapcsolat és értelmezés nélkül, mint akik nem tudják, hogy kerültek ide. Mindennek az ellentéte volt a Borisz  Godunov, váratlan és kellemes meglepetés, különösen azok után, hogy a meghirdetett Peter Stein, korunk legnagyobbjainak egyike, alighanem az utolsó pillanatban lemondta a rendezést. A díszletek és a jelmezek már elkészültek, általuk nyilván adva volt a dramaturgiai alapkoncepció, amit a beugró Stephen Wadsworthnek valóra kellett váltania, nem papíron, hanem manuálisan, és ez lényeges különbség. Wadsworth munkája éppen a humanisztikus részletekben, az emberi kapcsolatok és a hatalmi viszonyok kidolgozásában mutatkozott a legerősebbnek, abban a szférában, amelyben csak a kivételes operarendezők mozognak biztonságosan, ha egyáltalán eljutnak odáig, hogy gondolkodjanak és elemezzenek. Ami a formátumot illeti -Muszorgszkij operája nem kevésbé monumentális és nem kevésbé a hatalomba kapaszkodók drámája, mint a Wagneré, s míg amaz egyéni dráma, emez népdráma -, Ferdinand Wögerbauer díszlete nagy és nyílt tér, amelybe hókuszpókusz nélkül érkeznek a szűkítő térelemek, általában egy-egy panel, inkább jelzés, mint realisztikus kulissza, a kocsma csak egy falrészlet, a Vaszilij Blazsennij-székesegyház is sémákra csupaszított architektúramodell. Fontosabbak a tárgyi jelképek, a térbe helyezett trón -a kolostorjelenet alatt is ott áll hátul, rajta Borisszal -, és a földön fekvő, többméteres krónika, amelyet Pimen ír a szemünk láttára, de amely végig a színen marad, a szereplők hatalmi aspirációiknak megfelelően fölhágnak rá vagy taposnak rajta, a Bolond a lapjaival takarózik, mint a hajléktalanok (fejfedőnek használt lábosa kilóg alóla, mint a koldusoké), a „forradalmi jelenetnek" csúfolt, lincseléssel egybekötött csürhejárás alatt pedig a tömeg lapozgatja kíváncsian. (Vidnyánszky Attila ennél tovább ment, többet tud Kelet-Európáról, az ő debreceni rendezésében „végképp eltörlik a múltat", azaz átírják a történelmet: kitépik az új hatalmat zavaró lapot a hasonlóan óriás méretű krónikából.)

Adam Diegel, Dwayne Croft, Bryn Terfel és Stephanie Blythe

A dramaturgiai átkomponáltság -a zeneszerző kompozíciós technikájához híven -kiterjed az egyes képek átkötésére, vagyis nincs függöny, pillanatnyi lélegzetvétel nélkül, olykor feszült csönddel, olykor prózai kiáltások bevezetőjével tűnnek át egymásba a jelenetek. A folyamatosság kedvez az epikus sodrásnak és az előadás egyre sűrűsödő feszültségének. A produkció nem egyenletes, a tömegmozgatás kezdetben nehezen szabadul a „hemzsegés" hagyományától, Moidele Bickel (Stein kedvenc jelmeztervezője) dizájnos ruhákat tervezett a kórusnak, a zarándokok vezetőjének fényesre suvickolt borjúboksz cipője kikandikál a köntös alól (a közeli kamera átka), a kenyeret kolduló nép is túl van öltöztetve, viszont a szandomiri jelenet lengyeljeinek fehér ruhastilizációi, kórusának mozdulataffektációi és egyénekre szabott vonásai alternatív stílust képviselnek (Sujszkij néma megjelenése az „ellenségnél" felvillantotta a politikai játszmát), a végső, népfölkelésnek nevezett zavargás pedig operaszínpadon ritkán látható pontossággal és revelációval fedi föl a manipulált tömeg gyilkos ösztönét. Ahogy a lincshangulat sorozatos kivégzésbe torkollik, késsel hadonászó, fölgerjedt nők vezénylik az öldöklést, véres áldozatok - gazdag ember, jezsuita pap, vándorszerzetes bosszújának kiszolgáltatott katona - néznek reszketve gyilkosaik szemébe (a közeli kamera áldása), és az önmaga által kinevezett („Szamozvanyec") bitorlót, a diadalmas csalót istenítő nép randalírozása után ott marad a hullákkal dekorált üres tér, az különlegességszámba menne az európai Musiktheater valamely emblematikus színhelyén is, nemhogy a konvencionális hagyományokkal megszentelt Metropolitanben.

A rendező egy húron pendült a karmester Valerij Gergijevvel, aki nem kevésbé intenzíven fogalmazott a Muszorgszkij hangszerelte eredeti Borisz (nem a szandomiri jelenet nélküli „ősváltozat") zenedrámai anyagával. (A Müpa előadótermében szólt is rendesen.) Teljes szépségükben, de a Rimszkij-Korszakov fölpumpálta pompa és a rákent máz nélkül tündököltek a zenekari szólamok, homogén hangzással triumfált a kórus. A címszereplő René Pape meggyőzőbb volt, mint eddig bármikor, amikor hallottam, mind a vokalitást, mind a kifejezés expresszivitását tekintve, kiválóan érzékeltette a kezdettől fogva bizonytalan személyiséget, az öngyötrő, lelkifurdalásos államférfit, a gyöngéd apát, aki nem való despotának, a fantomjaival küzd, állandó önigazolást és vezeklést keres -mindezt a hangmatéria érvényesítése, az éneklés, az orosz deklamáció és a legteljesebb értelemben vett jelenlét kivételesen magas fokán. Ő volt az egyetlen nem szláv főszereplő a szereposztásban -de nem maradt le autenticitásban. A többiek is remekeltek, kivált Jekatyerina Szemencsuk mint a szexis nőördög Marina (erotikus kettőse Jevgenyij Nyikityin cinikus, kiélt Rangonijával, melynek egyik pillanatában nem lehetett tudni, hogy a nő ajka a pap nyakáról fölé hajló keresztet vagy a férfi száját fogja-e érni, ambivalens mozzanatok sorozata). Emlékezetes Aleksandrs Antonenko a gyengék erőszakosságával és macsóizmussal kevert Grigorija, Vlagyimir Ognovenko karcosan bősz Varlaamja és Andrej Popov a népiséget értelmiségi szofisztikáltsággal motiváló Bolondja. S hogy ne csak a von Haus aus hiteleseket dicsérjem: soha még ilyen bájosan bús, legörbült szájú csitri Kszenyiját, mint Jennifer Zetlan, nem beszélve a végre (alt helyett) igazi fiúszoprán Jonathan A. Makepeace-ről Fjodor cárevics szerepében. Borisz halála a rémülettől hol távolságot tartó, hol reszketve apjuk mellére bújó, szerencsétlenül elapátlanodott gyerekekkel - a hatalom áldozatainak kietlen családi tablója - egyik legszebb részlete a különös és a Metben külö- nösen jó előadásnak.

Andrej Popov, René Pape és Oleg Balasov

Fotó: Metropolitan Opera / Ken Howard