|
Hangverseny
Egy operaház évadnyitó előadásának
programján rendszerint valamely zenés színpadi mű szerepel.
Az már ritkább, ha ugyanezen alkalomból a zenekar az árok helyett a
színpadon foglal helyet, az énekesek és a kórus tagjai jelmezüket
estélyi ruhára cserélik, s a közönség dalmű helyett szimfóniát hallgat
meg;igaz, esetünkben olyat, amely -mint szerzőjének legtöbb hasonló
műfajú alkotása - világdrámaként is értelmezhető, s az operaházakban
nélkülözhetetlen énekhang élményével is szolgál. A Sugár úti palota
2010/ 2011-es évadját koncerttel kezdte: az OPERAHÁZ ÉNEK- ÉS ZENEKARA Gustav Mahler 2. szimfóniáját
adta elő RÁCZ RITA és GÁL ERIKA szólójával, FISCHER ÁDÁM vezényletével.
A közönség magától értődő természetességgel fogadta az eseményt, hiszen
az idei esztendő Mahler-év
Rácz Rita és Gál Erika - Éder Vera felvétele Fischer Ádámot világkarrierjének alakulása a legutóbbi évek nagy sikereivel sokak számára talán elsősorban Wagner-, illetve Haydn-Mozart-karmesternek mutatta, de bizonyára velem együtt sokan akadnak, akik számon tartják feltűnő affinitással vezényelt Mahler-produkcióit. Fokozott várakozással tekintettem ezért a 2. szimfónia operaházi produkciójának elébe, remélve, hogy ünnepi színvonalú tolmácsolást hallok majd. Nem így történt. Minden tekintetben meggyőző, magával ragadó zenélés helyett inkább sajátos kettősség jellemezte az öt tétel megszólaltatását. Egyfelől adekvát tempóvételek, életteli karakterek, markáns ritmusok, értelmező hangsúlyok szolgálták a sikert -másfelől a kivitelezést számtalan pontatlanság szeplőzte. Utóbbiak aztán az idő előrehaladtával elszaporodtak, és menthetetlenül rátelepedtek az összhatásra. Így hiába emlékszem jó szívvel a Kräftig. Entscheiden indítás robusztus-energikus vonósbasszusára, a hegedűk drámaian kifeszített dallamára, a fúvósok panaszos megszólalására, majd a felszárnyaló dúr hegedűdallamra; hiába kezdődött lágyan és puhán a Tempo di Menuetto, s hiába hangsúlyozta sikerrel a fischeri olvasat a 3. tétel (Comodo. Scherzando. Ohne Hast) tempójában és ritmikájában a mozgékonyságot, zenei jelrendszerében a groteszk elemet -lassan a befogadóban is eluralkodott a sok esetlegesség sugallta fásult lelkiállapot, s így annál feltűnőbb volt az Urlicht-tétel altszólójának ihletszegény bátortalansága. Persze a Feltámadás-ódának, mint lényegében az összes nagy Mahler-finálénak, van bizonyos önjáró funkciója, azaz a dramaturgia és a hangok tömege itt még közepes előadásban is, úgyszólván magától kitermel bizonyos „katarzis-minimumot", ami ezúttal is menetrendszerűen megtörtént -de ez hangsúlyozottan a mű katarzisa volt, s nem az előadásé. (Szeptember 5. - Magyar Állami Operaház. Rendező: Magyar Állami Operaház) CSENGERY KRISTÓF Szép, harmonikus programmal nyitotta új budapesti évadját a pécsi PANNON FILHARMONIKUS ZENEKAR: a műsort a bűvös hármas szám (mint sorszám és az ünnepélyes Esz-dúr hangnem előjegyzése), illetve a különféle forrásokból (vallásosság, hősiesség, bensőségesség) táplálkozó emelkedettség határozta meg. Számomra legalábbis egyértelműnek tűnt, hogy így kerülhetett egymás mellé Schoenberg átirata Bach Esz-dúr, „Szentháromság"-fúgájából, Bartók 3. zongoraversenye és Beethoven Esz-dúr, 3. szimfóniája, de hozzá kell tennem, hogy a programismertető -nyilván beavatott -szerzője egyetlen szót sem ejtett effajta koncepcióról, pedig igyekezett a művek kapcsolatára rámutatni. Ő az említettnél sokkal prózaibb magyarázattal szolgált: szerinte a Bach-átiratot és a Bartók-zongoraversenyt elsősorban az a tény kapcsolja össze, hogy mindkettő létrejöttében a komponistán kívül valaki más is közreműködött (utóbbi esetében az utolsó ütemek hangszerelését pótló Serly Tiborra gondolt), illetve hogy „mindkét mű az adott műfajban szerzője egyik legjelentősebb és legnépszerűbb alkotása". A koncert kezdetén alaposan elbizonytalanított a tüneményes műsor ilyen boszszantóan semmitmondó indoklása - de bár ez lett volna a legnagyobb csalódás az estén. Hogy csupán az évad kezdete volt-e az oka, nem tudhatjuk, de tény, a pécsiek a szokottnál lényegesen halványabb teljesítményt nyújtottak, s érzésem szerint egyáltalán nem tudták közvetíteni a program sugárzását. A zenekar őszinte szimpatizánsaként is megdöbbentőnek találtam, hogy e feledhető produkcióra ráadásul a rendkívül sikeres nemzetközi karriert maga mögött tudó, tapasztalt új zeneigazgató, PESKÓ ZOLTÁN pálcája alatt került sor. A Pannon Filharmonikusok hűséges budapesti bérletesei nevében remélem: mire e sorok megjelennek, az újabb előadások már el is feledtették a megmagyarázhatatlan módon rosszízű évadkezdést. Schoenberg Bach-olvasata ugyan igen érdekesnek -olykor szinte bizarr hangzásúnak, mégis megrázóan mélynek -tűnt, ám bizonyos pontok mintha nemcsak a hallgatóságnak, de még a zenészeknek is meglepetésként hatottak volna: úgy tűnt, az alapos anyagismeret hiányában ők maguk se tudják pontosan, mi és miért következik a mű folyamatában. Erről árulkodott legalábbis az általános bátortalanság, a sok baki, az intonációs zavarok; de még a jobban sikerült részeket (mint például az első fúga indulását) is beárnyékolta a merev, szinte iskolás frazeálás. A pécsiek szerencsétlenségére a Bartók-zongoraverseny szólistája, VÁRJON DÉNES sem a legjobb formáját hozta ezen az estén; játéka, billentése eleinte nem volt igazán körvonalazott. Persze az, hogy az első tétel komoly hibákkal indult az együttjáték tekintetében, nem Várjon felelőssége. Neki köszönhető azonban, hogy a továbbiakban jelentősen emelni tudott az előadás általános színvonalán: kezei alatt az Adagio religioso témája például igazán megindítóan csendült fel, s az emelkedettséghez ezúttal a zenekar is érzékenyen társulni tudott. A fináléban Várjon már elemében volt, ami az est talán legszebb perceit hozta. A koncert második felében felcsendülő Eroica-szimfónia előadását érezhetően alapos felkészülés előzte meg, s a darab e tekintetben „rendben" volt. Feszes ritmikáját, átgondolt frazeálását, a Gyászinduló kényes együttmozgásainak kidolgozottságát, természetesen tiszta intonációját tekintve jóval felülmúlta a korábban hallottakat. Összességében mégsem bizonyult lelkesítőnek az előadás. Különösen a monumentális kerettételekben volt hiányérzetem: lehengerlő erőt hiába vártunk ettől a Beethoven-interpretációtól. A pécsiek tónusára persze mindig jellemző volt egyfajta fojtottság, puhaság, de hasonló zenék esetében ez máskor nem hiányérzetet eredményezett a hallgatóban, hanem élményt nyújtott (emlékszem például egy Wagner Mesterdalnokok-nyitányra, melynek fojtott hangú interpretációja szinte ironikus távolságtartásként hatott). A szimfónia legsikerültebb tételének a lassút találtam, mely kidolgozott és néhány pillanatban kellően határozott is tudott lenni. A produkciót eleinte közepes tetszésnyilvánítás követte, amely később lelkesebbé vált, mindazonáltal alig hiszem, hogy csak én hagytam el csalódottan a termet. (Szeptember 17. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Pannon Filharmonikusok) KUSZ VERONIKA A CONCERTO BUDAPEST évadnyitó hangversenyén KELLER ANDRÁS Brahms B-dúr zongoraversenyét és Mahler 1. szimfóniáját vezényelte -két olyan fontos kompozíciót, amelynek annak idején Budapesten volt a bemutatója, időben egymástól nem is olyan távol. A hangversenynek mindenképpen a második részben játszott Mahler-szimfónia -annak is elsősorban a zárótétele - volt a legemlékezetesebb része: Keller és zenekara teljesítménye méltó volt az immár a kánon megkérdőjelezhetetlen részévé vált szimfónia monumentális gazdagságához. Már az első szám, a RÁNKI DEZSŐ közreműködésével megszólaltatott Brahms-zongoraverseny is szép és érzékeny, bár a szimfóniánál egy árnyalattal talán halványabb előadásban szólalt meg. Az első tétel súlyos és nagyszabású volt anélkül, hogy vonszolódó-vontatott lett volna, a karakterek olyan tág terét nyitotta meg, amely a férfias komolyságtól a könnyeden tündéri hangütésig terjedt; s feltűnt az előadás precizitása, világossága és beszédszerűsége a zongoraszólamban és a zenekarban egyaránt. Nyugtalanság és nem lankadó lendület jellemezte a Scherzót, a 3. tételt pedig a zongora szépséges és puha, pasztellszínekben játszó belépése határozta meg -ez a zenekart is festői megnyilvánulásokra késztette, például a két klarinét kitartott hangjainál. Hajlékony, napsugaras és táncos volt a zárótétel, érzékeny és gazdag Ránki játéka, nagyszerűek a fafúvósok. Ha a zenekar nem játszott is teljesen hibátlanul a hangverseny első felében, ha a hegedűk hangzásának tömörsége nem felelt is meg teljesen a mély vonósok és mindenekelőtt a kitűnő fafúvósok színvonalának, azért már itt is az volt a véleményünk, hogy kifejezetten biztató évadkezdésnek lehetünk tanúi. Ez a benyomásunk azután a hangverseny második felében meggyőződéssé vált. Mahler 1. szimfóniáját Keller András hallatlanul magas hőfokon és a részletek iránti rendkívüli érzékenységgel, igényesen és nyilvánvalóan intenzív részletmunkára alapozva vezényelte. Amennyire vissza tudok emlékezni, számomra egyértelműen ez az este volt a karmester Keller András legnagyszerűbb teljesítménye. A színek festői gazdagsága, az agogikai hajlékonyság és a gondos egyensúlykeresés volt ennek az interpretációnak a fő jellemzője, továbbá a telibe talált karakterek (például a „kicsit ázottan" a 2. tételben), és a már-már gesztikussá váló expresszivitás. A zenekar fokozatosan fel tudott nőni karmesteréhez, a 3. tételben már nemcsak a fúvósok (elsősorban az első oboa és a trombiták) nyújtottak klasszis teljesítményt, hanem a vonóskar is megejtően szép hangzásokat produkált. A negyedik tétel pedig minden tekintetben mesteri előadásban hangzott fel, Keller felkavaró erővel és valódi költőiséggel tolmácsolta a tétel nemes pátoszát, a misztikusan lebegő pillanatoktól a kitörő égzengésig, a trombiták lobogásától a vonósszínek érzékiségéig. Ebben a tételben mámor és eksztázis találkozott a legmagasabb rendű művészi fegyelemmel és technikai hidegfejűséggel, s talán a zenekar számára is egy új, jelentős magaslat meghódítását jelezte.
Keller András és Ránki Dezső A megérdemelt, meleg tetszésnyilvánítást az előadók a Mahler-Ötödik Adagiettójának előadásával köszönte meg. A varázslatos tétel makulátlan szépségű előadása újabb karakterrel és további színekkel járult hozzá az est nyújtotta élmény teljességéhez. (Szeptember 23. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Concerto Budapest) MALINA JÁNOS Mendelssohn-kompozíciók álltak a LISZT FERENC KAMARAZENEKAR évadnyitó hangversenyének tengelyében, melynek során -a tavaly megkezdett gyakorlatot folytatva -egymást váltották a hegedűsök a koncertmester helyén. A koncerten BARÁTI KRISTÓF lépett fel vendégművészként. A műsor a rövid h-moll vonósszimfóniával kezdődött, s már itt feltűnt az együttes „harmadik generációs", rajzos, világos, de magvas, áttetsző hangzása, a szólamok homogeneitása és az együttjátszás fegyelme. Az ifjú- vagy inkább gyerekkori, vonószenekarral kísért d-moll hegedűverseny virtuóz szólórészeinek bizonyos monotóniája a roppant korán beérő Mendelssohn pályáján belül is a tanuló szakaszra utal; Baráti azonban hatalmas empátiával, bájjal és nyugalommal, s nem utolsósorban hangi és zenei szempontból egyaránt makulátlan tisztasággal játszotta szólamát, s ennek nyomán a darab mégis teljes értékű alkotásként hatott. A szólista kristályos, vibratót csak mértékkel alkalmazó, akár barokkosnak is mondható hangja rendkívül harmonikusan olvadt össze a zenekari hegedűk hangzásával, velük inkább egyetlen míves szövetet alkotva, semmint szemben állva. Baráti finom, mégis erőteljes zenei eszközeit példázza a lassú tételt záró, semmibe vesző hangjának varázsos tisztasága és kontrolláltsága, vagy a zárótétel kristályszerűen szervezett, mégis érzéki hangú, ragyogó kadenciája.
Baráti Kristóf és Rolla János Felvégi Andrea felvételei A műsorban első pillantásra kakukktojásnak, a szólista jutalomdarabjának tetszett Sarasate op. 25-ös Carmen-fantáziája. Lehet, hogy a műsorba így került, ám a zenei összkép semmivel sem volt alacsonyabb rendű itt sem. Részben azért, mert Sarasate, noha hegedűsnek való bravúrdarabot írt, e művében nagy beleérzéssel mentette át az opera-remekmű színeit és ízeit, részben pedig a szólista jóvoltából: Baráti Kristóf a magától értetődően ható, magasrendű virtuozitáson túl azt a bravúrt hajtotta végre, hogy ezt a zenét a lehető legtisztább eszközökkel, mindenfajta porhintés és hatásvadászat nélkül, lenyűgöző, természetes egyszerűséggel játszotta. (Persze a darab kvalitásait dicséri, hogy így is elő lehet adni.) Tfirst Péter, Puskás Rodrigo és Hutás Gergely után a hangverseny második felében a kamarazenekar művészeti vezetője, ROLLA JÁNOS foglalta el a koncertmester székét, Míg ebben a darabban meg kellett állapítanunk, hogy a tágas Olasz Intézet akusztikája nem ideális, egy csöppet fénytelen egy ilyen finom, kamarazenei hangzáshoz -bizonyára összefüggött ezzel, hogy a Scherzót ezúttal erőtlenebbnek éreztük -, csodálattal adózhattunk az első tételben Kertész Ottó szépen formált szólójának, Horváth Bence bőgőzésének és a finom eszközökkel megformált, de valóságos eksztázisnak; az Andante rövid viharos szakaszában a kifejezés erejének, s talán legesleginkább a Presto nagyszerű, fiatalos lendületének és ruganyosságának, Rolla János és a nagyrészt fiatalokból álló zenekar együttes teljesítményének. (Szeptember 24. -Olasz Kultúrintézet. Rendező: Liszt Ferenc Kamarazenekar Alapítvány) MALINA JÁNOS A
magyar hangversenyéletben szeptember 25. hagyományosan Bartók jegyében
telik, a zeneszerző halálának évfordulójáról emlékezünk meg ezen a
napon. Sok ötlet illeszkedhet egy efféle alkalomhoz: lehet körültekintő
pedagógiával az életmű valamely kevéssé ismert fejezetére terelni a
figyelmet, de lehet fordítva is gondolkodni: a legnagyobb, leginkább
elismert opuszok közül választani. Gyökeresen újat már csak a számok
törvénye miatt sem kínálhat az Mindez közhely, mondhatja joggal bárki. A kánonban elfoglalt helyet, a „klasszikus alapmű" státusát azért indokolt mégis épp e hangverseny kapcsán nyomatékkal említeni, mert a KOCSIS ZOLTÁN vezényelte est szólistája, az Itáliában (s azon belül is hol másutt? Cremonában!) élő orosz hegedűs fenomén, SZERGEJ KRILOV előadása jól hallhatóan ezt a klasszikus művet állította elénk. Olvasata rokonszenvesen mellőzött mindenfajta műmagyar temperamentumot, inkább nagyvonalúan az európai hagyományba illesztette Bartók Hegedűversenyét -ezt mutatták a friss értelmezés újra és újra meglepetést szerző rubatói és agogikái, melyek, ha csak csekély mértékben is, másképp lélegeztették a magánszólamot, mint ahogyan megszoktuk. Ezen, kivált, ha ilyen érzékenyen és muzikálisan történik, nem felhördülni kell, hanem örülni a jelenségnek, mert az elfogulatlan interpretációs közelítésmód vérátömlesztés a mű számára. Krilov tolmácsolásáról szólva az eddigiekhez még két mozzanatot érdemes hozzátenni: egyrészt fölényes tökéletességgel, makulátlan virtuozitással hegedült, de soha nem fitogtatva a hangszeres bravúrt, inkább szerényen és magától értődőn uralva a nehézségeket, másrészt hallatlanul világos, transzparens összképet rajzolt -ehhez persze hozzájárult a Kocsis vezette zenekar egyszerre dinamikus és letisztult játéka is. Szergej Krilov - Pető Zsuzsa felvétele
Kocsis Zoltán és Szergej Krilov - Felvégi Andrea felvételei Bartók ünneplése után egy másik nagy magyar humanista, Liszt zenéje töltötte ki a koncert további részét. Ha a 20. századi szerzőtől nem a kevéssé ismert művek közül válogatott Kocsis, ezt azért is tehette, hogy a 19. századi komponista hagyatékából annál bátrabb felfedező gesztussal emeljen ki két elhanyagolt művet. Szerencsés választással került egymás mellé két kompozíció: A strasbourg-i katedrális harangjai és a 13. zsoltár. Mindkettő a mélyen vallásos Liszt őszinte tanúságtétele, s mindkettő jelentős szerepet szán a szimfonikus zenekar által megtámogatott kórusnak. A Strasbourg-i harangok címen is ismert mű afféle oratorikus drámai jelenet, jelentős baritonszólóra és csupán jelzésszerűen megszólaló szopránra, mely Longfellow angol szövegét megzenésítve az ördög ellen harcoló angyalok küzdelmét vetíti elénk romantikus vízióban. MASSÁNYI VIKTOR magabiztos karakterizálással, telt hangon, jelentős vivőerővel ábrázolta az acsarkodó, ám végül elbukó Gonoszt, a kórus tagjai sorából LEHŐCZ ANDREA vállalkozott sikerrel a női szólam megformálására. A 13. zsoltárban a tenorszólót előadó HORVÁTH ISTVÁN a panasz, a kétely és a szenvedés lelki tartalmait jelentős beleérzéssel tolmácsolva, intonációsan azonban súlyos bizonytalansággal küzdve énekelt. A NEMZETI ÉNEKKAR közreműködését (karigazgató: ANTAL MÁTYÁS) gazdag zengésű, sűrű vokális szövet jellemezte, s a zenekar és kórus munkájának egésze joggal érzékeltette a két műben bizonyos nyerseség, vázlatszerűség jelenlétét -ez ezúttal nem negatívum, in- kább annak tárgyilagos megállapítása, hogy Liszt Ferenc, ez a párját ritkítóan ellentmondásos művész, amellett, hogy megírta körülrajongott virtuóz zongoraműveit, egyszersmind elvont, modern kísérletező is volt -olyan, aki vállalja a laboratóriumi munkával együtt járó kockázatokat. (Szeptember 25. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar) CSENGERY KRISTÓF Néhány évvel ezelőtt SZERGEJ KRI LOV budapesti bemutatkozásáról kissé csalódott beszámoló jelent meg a Muzsika hasábjain (2004. február): a kritikus úgy vélte, az előadott mű (Sibelius Hegedűversenye) nem volt igazán alkalmas arra, hogy Krilov megmutathassa tudását a magyar közönségnek -vagy legföljebb csak a hasonló kaliberű művésztől elvárható, fölényes technikai felkészültségét. E hiányosságot végül csak az idei évad, azon belül a Filharmónia Bérlet első előadása pótolta, viszont annál alaposabban. A budapesti hallgatóságnak ezúttal ugyanis bőven lehetett módja megtapasztalni Krilov játékának minden ízét a műsorra tűzött három Beethoven-szonáta és a nem kevésbé inspiráló kamarapartner, KOCSIS ZOLTÁN révén. Az est első felében az op. 30/3-as G-dúr, majd az op. 12/2-es A-dúr hegedű-zongora-szonáta csendült fel színes, spontán, de talán nem egészen kiegyenlített színvonalú interpretációban. Krilov játéka egyfelől olyan, mint színpadi megjelenése: kedves szerénységgel lépett színpadra, s egészen szorosan állt a zongora mellé, szinte csüggött Kocsis jelzésein. Másfelől ennél jóval határozottabb, igazán lebilincselő személyiségű művészről van szó: kristálytiszta formai és frazeálási logika, következetesen érvényesített dramaturgiai érzék, sokoldalúság, és alapvető szerénysége-komolysága ellenére is rengeteg játékosság jellemző tolmácsolására, melyet a homogén műsor ellenére egyetlen percig sem éreztem fáradtnak vagy fárasztónak. Hegedűhangja elsőre hibátlannak hatott: erőteljesnek, karcsúnak, sallangmentesnek érzékeltem, s nagyon gyorsan feltűnt az is, mennyi árnyalatra képes. Emlékezetes maradt például, hogy a G-dúr szonáta lassújában szinte mélyvonós színnel játszott, cseppet sem modorosan. Később olykor azért hiányérzetem is támadt, mivel a magas regiszterekben kissé élesnek tűnt a hangzás, a piano árnyalatok pedig néhány esetben elmosódottnak mutatkoztak. Nem volt teljesen ideális az összjáték sem: a G-dúr szonáta nyitótételében Kocsis szinte lesöpörte partnerét, a finálé pezsgésével pedig mintha Krilov nem lett volna elégedett, s szinte húzta maga után a zongoristát. Összhatásában a koncert első felét tekintve talán az A-dúr szonáta nyitótétele bizonyult a leginkább letisztultnak. Alig egy hónappal korábban Kocsis egy másik kiváló hegedűssel, mégpedig a napjaink egyik legnépszerűbb előadójának számító Joshua Bell-lel játszotta a Kreutzer-szonátát a magyar közönségnek a Kaposvári Kamarazenei Fesztiválon. Az ottani tapasztalatok szerint az interpretáció -melynek különös ismertetőjegye az volt, hogy a déli harangszó idejére meg kellett szakítani -egyike volt a fesztivál legkiemelkedőbb pillanatainak. Óhatatlanul adódik tehát az összehasonlítás, még ha az sosem lehet teljesen igazságos. Hogy egyáltalán mégis felmerülhet, annak köszönhető: a Krilov-Kocsis-féle Kreutzer-szonáta ugyanolyan, vagy közel ugyanolyan minőségű élményt jelentett, mint a Bell-Kocsis duó előadása. Nem tudom, hogy a pillanatnyi diszpozíció, esetleg más tényezők befolyásolták-e, de Kocsis mintha kevésbé érezte volna jól magát Krilovval - bár igaz, a zenei produkciót ez nem gyengítette. Krilov a Kreutzer-szonátában is elsősorban befelé muzsikált, vagy legalábbis a belsőt tárta szinte szemérmesen a külvilág elé. Joshua Bell interpretációja sokkal színpadiasabb emlékként rögzült - a szó pozitív értelmében -, míg Krilov produkciója mintha a zenén belülről szólalt volna meg, ebből adódóan bizonyos határokkal, több kétellyel, kevesebb fölényességgel. Jól érzékelteti közelítésmódját a szonáta bevezető szólójának interpretációja: a sok tolmácsolásban már az első pillanatban érzelmileg túlfeszített szakasz Krilov értelmezésében nem annyira szenvedélyesnek, inkább átütően szomorúnak és magányosnak tűnt. Ez a mérsékelt kiindulópont egyúttal lehetőséget adott számára arra is, hogy fokról fokra építse fel az 1. tétel drámai ívét, s új feszültségeket tudjon előhívni még a repríz utolsó pillanataiban is. Krilov hegedűhangja talán nem olyan reprezentatív, mint Bellé, mely a 2. tétel variációit emlékezetesebbé tudta tenni, így az orosz hegedűs tolmácsolásából az 1. mellett a 3. tétel tűnt igazán sugárzónak. A meleg fogadtatásban részesített művészek ráadásként a Beethoven-szonáták után szinte komikusan üresnek tűnő, de ezzel együtt is érdekes Kreisler-darabokkal szórakoztatták az egybegyűlteket. (Szeptember 26. - Uránia Nemzeti Filmszínház. Rendező: Filharmónia Budapest Kft.) KUSZ VERONIKA Aki szereti Brahmsot (sokan vagyunk ilyenek), és rendszeresen jár hangversenyre Budapesten, nyilván számon tartja, hogy a szívének oly kedves zeneszerző zongoraműveit a hangszer nagy magyar játékosai közül ki mikor szólaltatja meg. Listát nem vezetek, de tény: feltűnően kevesen, feltűnően ritkán. A három monumentális fiatalkori szonáta lényegében teljesen hiányzik a magyar koncertéletből, hasonlóképpen kiaknázatlan a különféle opuszokba rendezett kései capricciók, intermezzók, románcok, rapszódiák kincsesbányája, és a helyzet a zongoraversenyek frontján sem kedvezőbb. Az ok érthető: miközben hangszeres felkészültség terén sokat követel, Brahms nem „mutatós", ráadásul különlegesen elmélyült muzsikusnak kell lennie annak, aki értőn közeledhet zenéjéhez. Még a legnagyobbak triásza, Kocsis, Ránki, Schiff is ritkán fordul Brahms felé. Ezért aztán e sorok írója számára ünnep, ha hármuk közül valaki a nyilvánosság előtt a nagy hamburgi művei közül eljátszik valamit. Szeptember két ilyen kivételes ünnepet is ígért. Fájdalmamra, bár lelkesen készültem rá, nem lehettem jelen a Ránki előadta B-dúr zongoraverseny megszólalásakor (Malina János számol be róla e hasábokon), így annál izgatottabban vártam a napot, amikor a d-moll koncertet (op. 15) Schiff András szólójával, a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR kíséretével hallhatom. A nézőtéren tudtam meg, hogy a zongoraművész betegség miatt lemondani kényszerült a Fesztiválzenekarral tervezett három budapesti fellépését éppúgy, mint az ezek után esedékes bécsi vendégszereplést. A zenekar menedzsmentjének sikerült beugrót találnia a Budapesten kevéssé ismert, fiatal horvát zongoraművész, DEJAN LAZIC´ személyében, így a közönség az eredetileg meghirdetett műsort hallhatta. De legyünk őszinték: ha az ember Schiffre készült, nem eleve a csalódottság érzésével hallgat bárkit is, aki vállalja a beteg művész helyettesítését? A kritikusnak persze kötelessége elfogulatlanul, nyitottan fogadni az élményt, akármilyen legyen is. Nos, Dejan Lazic´ zongorázása és muzsikálása nem volt „akármilyen". A d-moll koncert hosszú mű, de már az első néhány percben kiderült, hogy a fiatal muzsikus formátumos egyéniség, makulátlanul tiszta, minden engedménytől mentes ízléssel, és hangszeres felkészültsége is van olyan biztos, hogy képes állni a rendkívül nehéz szólam pianisztikus megpróbáltatásait. Érzékeny, színgazdag hangon, számtalan dinamikai árnyalattal zongorázott, legfeljebb azt vetettem magamban a szemére, hogy a nyitótételben több lírát engedett érvényesülni az ideálisnál. Így a hatalmas első formatömb némiképp lágyabb, képlékenyebb lett a szokottnál -de erre aztán illő választ adott a rondófinálé ereje, szilaj temperamentuma és irama. Mégis úgy tetszett, Dejan Lazic´, ez a kiváló fiatal zongorista a d-moll koncertben mindenekelőtt a kontempláció művészének bizonyult, s ezért a leginkább megindító percekkel a bensőséges vallomásként tolmácsolt Adagióban szolgált. A beugrás tehát nagyon jól sikerült: Schiff Andrást fájdalmasan hiányoltuk, de aki helyette fellépett, méltónak mutatkozott a feladatra, és nem okozott csalódást.
Dejan Lazi_ A meghirdetett nyitószám a Brahms-zongoraverseny volt, az est mégsem ezzel kezdődött. FISCHER IVÁN bevezetőül megemlékezett az egy héttel korábban elhunyt Polgár Lászlóról, s a közönség meghallgatta a basszista és a BFZ egy hajdani Mozart-produkciójának részletét, Sarastro F-dúr áriáját A varázsfuvolából (O Isis und Osiris). Halálon túli kézfogásként megindítóan hatott, hogy Fischer vezényletével a zenekar sotto voce, élőben is rájátszotta a kíséretet a felvételen hallhatóra. A muzsikusok már a zongoraversenyt is ihletetten és kedvvel, számtalan vonós és fúvós részletszépséget felszínre segítve kísérték, a szünet után következő két Bartók-darabban azonban még saját megszokott magas színvonalukhoz képest is egészen parádés produkcióval örvendeztették meg hallgatóikat. Az 1. román tánc zenekarra hangszerelt változatában mindenekelőtt örömmel nyugtáztam Fischer Iván határozottan élénk tempóvételét (a zeneszerző is kifejezetten gyorsan játssza a darabot a fennmaradt hangfelvételen) s a mű földközeli nyerseségét izgalmasan ellenpontozó színgazdagságot, amely kétségkívül a mű érdekes karakterbeli kettősségének kifejezője: az 1. román tánc egyfelől ősi-barbár energiákat szabadít fel, s mint ilyen, kultikus atmoszférájú, másfelől „szórakoztató" mű. Ami pedig a műsor szimfonikus főfogását, a Concertót illeti, Fischer keze alatt páratlan tökéletességgel kelt hangzó életre a bartóki partitúra. Jelen volt a tolmácsolásban az összefoglaló, Nagy Mű méltósága és gazdagsága, formájának nyugodt terebélyessége -de nem hiányzott belőle a játékosság, a dráma és a tragikum iránti érzékenység, a feszesség, az energia és a szikrázó virtuozitás sem. Mindez tökéletes ízléssel, egyensúlyérzékkel, a legcsekélyebb túlzás nélkül végiggondolva és kidolgozva. Rendkívüli karmesteri teljesítmény, kivételes zenekari munka. (Szeptember 26. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar) CSENGERY KRISTÓF STEPHEN D'AGOSTINO kedveli a kihívásokat. Koncertprogjamjait senki sem vádolhatja közhelyességgel, s a jelentős súlyú, nagy kompozíciók mellett lazításként sem igen szokott üresjáratú, csillogó sikerdarabokat bevetni a közönség meghódítására. Még az MR SZIMFONIKUSOK idei őszön rendezett Klasszikusok könnyedén sorozatában is úgyszólván csupa remekművet játszik a zenekar; a Mesterbérlet nyitóhangversenyén pedig minden sallang mellőzésével csendült fel két halhatatlan remekmű (illetve az egyikük remekmű-részlet), amely ugyancsak gondolatébresztően hatott így, egymás szomszédságában. A Lohengrin III. felvonásának első két jelenetéről, illetve A kékszakállú herceg váráról van szó, két mélyen tragikus művészi megnyilatkozásról, amely a felszínen a férfi-titokról, a titkolt név vagy múlt napvilágra kerülésének katasztrofális következményeiről szól, lényeg szerint általában a magányról, a magány feloldásának, az intim kapcsolatban való teljes feltárulkozásnak a lehetőségéről, jobban mondva lehetetlenségéről. D'Agostino ennek a teljes egészében vokális műsornak az előadásához -a Rádióénekkar-on kívül -négy elsőrangú énekest választott közreműködőül, s ha mindkét párból egyiküket éreztem különösen megygyőzőnek, ez semmiképp nem csökkenti partnereik kiválóságát. A Wagner-részben SZABÓKI TÜNDÉ-t hallottuk Elza, és FEKETE ATTILÁ-t Lohengrin szerepében. Közülük Fekete Attila teljesítménye volt egészen elsőrangú és emlékezetes. Tökéletes hangi diszpozíciója, dallamainak szárnyaló íve, nagyszerű szövegmondása, emberi-színészi hitelessége egyaránt magával ragadta a hallgatót. Szabóki Tünde Elzájáról lényegében ugyanezt mondhatjuk el, azzal az apró fenntartással, hogy színekben ugyancsak igen gazdag, a zenei folyamatokra érzékenyen reagáló hangja helyenként elveszti gömbölyűségét, kissé élesé válik. A bevezetés funkcióját betöltő első, nászindulós jelenetben igen jól vizsgázott a közepes létszámú kórus, annak is különösen a női részlege, beleértve a nyolc női hang szólóegyüttesét. Amivel nem voltam, nem lehettem kibékülve, az a két főszereplőnek a zenekar kellős közepén, pontosabban hátsó kétharmadában, a fúvósok mögött történő (persze emelt térszinten való) elhelyezése. Igaz, hogy a zenekar színpadi körülmények között is az énekesek innenső oldalán helyezkedik el, de az abszolút el nem hanyagolható körülmény, hogy mélyen a színpad, az énekesek szintje alá süllyesztve. Mindenesetre ez az elhelyezés ebben a formában semmiképp sem szolgálta a kielégítő egyensúly megteremtését. Ez azért is kár, mert nem csupán az énekesek: a zenekar is kiváló teljesítményt nyújtott, mind a teljes hangzáskép, mind a szólóteljesítmények tekintetében. Stephen D'Agostino pedig imponáló precizitással, ugyanakkor rokonszenves egyszerűséggel vezényelte a fél felvonást, egyszersmind teljes plaszticitással rajzolva fel a zene által leírt drámai folyamatot.
Fekete Attila és Szabóki Tünde A zenekari játék perfekciója, erőteljessége és gazdagsága a Bartók-operában valószínűleg még fölül is múlta a koncert első részében hallottakat. Telitalálatot jelentő hangfestmények egész sorát hallottuk a legpuhább, legéteribb pillanatoktól a fegyverkamra ütő-csörömpöléséig és klarinétvijjogásáig, vagy az ötödik kapu kivételes monumentalitásáig. Az előadás nagy erénye azonban összefogottságában és az egyensúlyok megtalálásában, a kifejezés lehetőségeinek gondos és értő kiaknázásában rejlett; imponáló volt az a magabiztos nyugalom, amellyel D'Agostino minden külsőséges eszköz mellőzésével és a legkomplexebb pillanatokban is világos dirigálással tudta a zenei folyamatot expresszív tetőpontokra juttatni, majd lenyugtatni. Imponáló, lényegretörő előadás volt, amelyre a két főszereplő tette fel a koronát. CSER KRISZTIÁN Kékszakállúja a még mindig meglehetősen fiatal énekes részéről meglepően érett és sokoldalú alakítás volt. Egy példa: a Kékszakállú „jobb lenne most vőlegényed kastélyában" szavai ritkán ilyen hitelesen életszerűek és maróak; Cser nem csupán énekelt, de mindvégig intenzíven játszott is, s erre többek közt éneklésének példamutató beszédszerűsége nyújtott lehetőséget. Cser éneklése igen sokszor hangilag is imponálónak bizonyult, teljesítménye azonban ebből a szempontból nem volt egészen kiegyenlített, a szép hang egyes pillanatokban elvesztette átütőerejét, az éneklés kissé lebegővé vált; különös módon a hang éppen a forte énekelt magas hangokon tetszett erőtlenebbnek. Mindez azonban keveset vont le Cser Krisztián sokoldalúan jelentős teljesítményéből.
Rálik Szilvia és Cser Krisztián A Kékszakállú, sőt az egész hangverseny igazi revelációja azonban RÁLIK SZILVIA Juditja volt. Itt a ragyogó hangi szépség, az énekhang kiegyenlítettsége és dús mélységei, a kristálytiszta hangképzés és intonáció, a ritkaságszámba menően plasztikus szövegmondás, a megszólalás ezer árnyalata, a tudatos kontroll és a személyiség erős kisugárzása úgyszólván szétválaszthatatlanul egységben, evidenciaként hatott a hallgatóra, azt sugallva, hogy az eszményi Judittal találkozik. Mindemellett Rálik Szilvia félelmetesen jó színész: a hetedik ajtót például a Kékszakállúnak ki kell nyitnia, mert ennek megfellebbezhetetlen szükségszerűsége egyszerűen benne van abban a hangban, amellyel Judit a kulcsot követeli. S egyáltalán: mindkét énekes egymásra érzékenyen reagáló páros színészi játéka rendkívüli bónuszt jelentett a tisztán zenei szempontból is emlékezetes produkció számára. (Szeptember 26. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Magyar Rádió Zrt.) MALINA JÁNOS Bár TAKÁCS-NAGY GÁBOR évek óta szívesen látott, 2008 óta meg éppenséggel első vendégkarmestere a MÁV SZIMFONIKUS ZENEKAR-nak, művészeti vezetőként és egyszersmind vezető karmesterként szeptember végén állt első ízben az együttes elé. A nevezetes eseményre a három nagy bécsi klasszikus mester egy-egy művéből válogatott kifejezetten derűs, ám rendkívül igényes műsort: az első félidőben Beethoven 4. szimfóniáját Mozart utolsó, B-dúr zongoraversenye (K. 595) követte, a szünetet követően pedig Haydn 101-es számú „Óra" szimfóniáját adták elő; az est szólistája JEREMY MENUHIN volt.
Takács-Nagy Gábor és Jeremy Menuhin - Felvégi Andrea felvételei Magától értetődően Takács-Nagynak ez az első „belsős" fellépése a zenekarral nem az ő zenekarépítő munkájáról ad számot, hanem kiinduló állapotot jelez. Ezentúl mindenesetre másféle elvárásokkal közelítünk majd fellépéseihez: önkéntelenül is az elmúlt évtizedek kiváló nevelő karmestereihez fogjuk mérni teljesítményét Fischer Ivántól Kocsis Zoltánon át egészen Keller Andrásig. Takács-Nagy született és elkötelezett tanár-egyéniség, nyilván kedvvel és tudatosan fogadta el a felkérést -ha sikeres lesz, amit a legőszintébben kívánunk és remélünk, akkor annak mind a zenekar, mind pedig mi magunk haszonélvezői leszünk. A hangverseny tanúsága szerint az említett kiinduló állapot, a számláló 0 helyzete, valljuk meg, budapesti viszonylatban nem jelent különösebben előkelő helyezést. A zenekar hangzása, technikai színvonala e pillanatfelvétel tanúsága szerint nem éri el az utóbbi két év legjobb koncertjein, például a múlt évad emlékezetes Müpa-beli hangversenyén hallottakat. Ebből a nehezen vitatható visszalépésből valamennyit nyilván az évadkezdet, illetve az Operettszínháznak a Müpáéval össze sem hasonlítható akusztikája rovására írhatunk. A következő hónapok hangversenyei fogják megmutatni, mennyi mindebben az eseti hendikepek szerepe, és hogy ezeken túlmenően elindulnak-e lényeges változások a zenekarban. A mostani hangversenyen a legfontosabb benyomásom az volt, hogy mennyire kevéssé emlékezetes benyomások értek. A Beethoven-szimfóniáról annyi pozitívumot mindenestre elmondhatunk, hogy a karmester jóvoltából a darab időbeli lefolyása: tempói, frazeálása, agogikái szervezettek és meglehetősen precízek voltak; a hangzás, a perfekció, az életteli dallamvezetés terén azonban a zenekar teljesítménye közepesnek volt mondható. Takács-Nagy megszokott módon intenzív, minden részletre szeretetteli figyelmet fordító és kifejező vezénylése legfeljebb időnként, így a lassú tétel tömör hangzású zárásakor, a scherzo feszes karakterében és szellemes befejezésében eredményezett igazán élvezetes pillanatokat; ráadásul a finálé tempóját, habár a kivitelezés precíz volt, hajszoltnak, kevésbé tagolhatónak éreztem. A Mozart-zongoraverseny esetében a zenekari hangzás problémái mellett teherként jelentkezett a zongorista, Jeremy Menuhin játéka. Az életrajzában olvasható kiváló referenciák ellenére Menuhinról nagyon kevés jót tudok elmondani. Játékának legnagyobb erénye a finom billentés, a legato hajlékonysága és folyamatossága. Ezen túlmenően azonban szürke bürokratára emlékeztető módon zenél, szinte önmagába zárkózva, tekintetét a billentyűkről fel nem emelve (adódtak is ebből szinkronitás-problémák a zenekarral), a dallami és érzelmi tetőpontok mellett szinte minden reagálás nélkül (puritán módon?) elmenve, és bizony itt-ott kilyukadó skálákkal, melléütésekkel, ilyen-olyan sietgetésekkel. Egy Mozart-zongoraverseny bizonyosan olyan előadót kíván, akinek több köze van a cantabile előadáshoz, egyáltalán az expresszivitáshoz. Nem jelentett igazi feloldozást a hangverseny záró számaként előadott Haydn-szimfónia sem. A szünet utáni első megszólalás megint a vonóskar, főként a hegedűszólam törékeny állapotáról tudósított, s ebben a darabban is azok voltak a jobb, önfeledtebb pillanatok a hallgató számára, amikor Takács-Nagy Gábor az akcentusok, az agogikák, a hatásszünetek nyelvén közvetíteni tudta a hozzá oly közel álló haydni szellemet a ritmikailag-artikulációban őt jobban követni tudó zenekar jóvoltából. A körvonalaiban meggyőző nyitótétel után egyébként a híres variációs tételben hozta ki a legtöbbet együtteséből, érzékelhető volt az Andante szofisztikált és polifóniára hajló komplexitása, szellemes volt a meglepetésszünet, finom a visszatérést előkészítő agogika. Kellemes volt a kissé szaladós menüett, bár feltűnt a duplanádas fafúvósok halvány teljesítménye. S a záró tételben is elsősorban a karmesterből áradó energiában gyönyörködhettünk. Ismétlem azonban: tekintsük mindezt csupán kezdetnek. (Szeptember 27. -Budapesti Operettszínház. Rendező: MÁV Szimfonikus Zenekar) MALINA JÁNOS Akik olvassák a Muzsika hangversenyrovatát, tapasztalhatták, hogy első budapesti vendégszereplése óta elismeréssel, de fenntartással írtam PIOTR ANDERSZEWSKI fellépéseiről, nem vitatva a lengyel-magyar származású zongoraművész hangszeres felkészültségét és muzikalitását, de azt is jelezve, hogy produkcióinak többségét köznapi színvonalúnak érzem -semmiképp sem olyan jelentős zenélésnek, amely megfelelne az idén 41 éves muzsikus rohamosan növekvő nemzetközi presztízsének. Még azt is megkockáztattam (bár talán nem pontosan e szavakkal), hogy sokakkal együtt Anderszewski is a sztáripar egyik kelendő terméke, akinek hírnevét a menedzserek és a sajtó képviselői (no meg az olyan lelkes filmkészítők, mint Bruno Monsaingeon) mesterségesen gerjesztik tovább és tovább. Egyszóval kételkedtem. Visz-szagondolva nem hiszem, hogy tévedtem volna: azokról a fellépésekről ma sem írnék nagyobb lelkesedéssel. Nemrég elérkezett egy újabb találkozás ideje. Anderszewski legutóbbi budapesti koncertjének műsora kizárólag Bachot és Schumannt ígért, érdekes összeállításban: a romantikus szerző két ritkán hallható művét, a Hat kánonikus etűdöt (op. 56) és a Gesänge der Frühe című ötrészes ciklust (op. 133) a barokk komponista két angol szvitjével -e-moll, BWV 810, d-moll, BWV 811-keretezve. Izgalmas műsor, amelyben a Hat kánonikus etűd még bizonyos kapcsolatot is felmutat a bachi stílus elemeivel. A nyitószám lehangolt. Az e-moll angol szvit Prelűdje szürkén, mechanikusan és tagolatlanul szólalt meg, az egyhangú előadás a kellő színbeli és dinamikai árnyalást is nélkülözte. Igaz, később emelkedett a színvonal, az Allemande-ot például álmodó hangvétellel, lélegző ritmikával, hajlékonyan játszotta Anderszewski, a Courante feszes volt és hangsúlygazdag, a Sarabande szép, egyszerű, befelé forduló zenélést hozott, s a pergő, feszes Passepied után sodró virtuozitással zárta a művet a Gigue. A kezdés közönyét mégsem tudtam elfelejteni: aki ilyen hivatalnoki stílusban, a kristályosan csengő zongorahang kommunikativitását ennyire nélkülözve játszik Bachot, az nem tartozhat a kiválasztottak közé - gondoltam.
Piotr Anderszewski - Pető Zsuzsa felvétele A Hat kánonikus etűdöt azonban mintha egy másik muzsikus kezdte volna játszani. És az est hátralévő részében már mindvégig ezt a másik zenészt hallhattuk. Ez a művész nemcsak választékosan és pontos kidolgozással zongorázott, de előadásai inspiráltságról, a zenével való mély azonosulásról, költőiségről és szuggesztivitásról tettek tanúságot. A Hat kánonikus etűdben felmutatta az egymást követő karakterdarabok varázslatos sokféleségét. Különösen vonzónak éreztem a nyitótételben hallott leggiero játékot, a 3. darab (Andantino) tempó- és dinamikai hullámzását, a Con intimo sentimento feliratú 4. etűd lírai noktürnjének chopines stílusjegyeket is felszínre hozó értelmezését, mindenekfelett azonban a záró Adagiót, amelyben Anderszewski tökéletesen eltalálta a schumanni mércével mérve is ritka ihletettségű der Dichter Spricht megszólalásmód vallomáshangját. Ez valóban olyan muzsikálás volt, amilyet az igazán nagyoktól szoktunk hallani. És
az est örömteli módon a szünet után is ezen a színvonalon folytatódott.
Kiderült, hogy Anderszewski nemcsak az első rész két műsorszáma, az
e-moll angol szvit és a Hat kánonikus etűd között találja meg az
összekötő kapcsot, de a második részben is működik hasonló egységesítő
elem -ezúttal nem intellektuális, hanem hangulati. CSENGERY KRISTÓF Emlékezetesen szép hangversennyel kezdődött VASHEGYI GYÖRGY idei Bach-Kantátasorozata. A műsoron négy korai lipcsei kantáta, valamint -nyitószámként -az egyik legkorábbi ismert Bach-kantáta, a lélegzetelállító BWV 150-es számú kompozíció szerepelt. A hangversenyen a PURCELL-KÓRUS és az ORFEO-ZENEKAR mellett - az énekszólók előadójaként - ZÁDORI MÁRIA, PINTÉR ÁGNES, BÁRÁNY PÉTER, GAVODI ZOLTÁN, MEGYESI ZOLTÁN, KÁLMÁN LÁSZLÓ és CSIZMÁR DÁVID lépett fel. Nem túlzás azt állítani, hogy a 150-es számú, Nach dir, Herr, verlanget mich szövegkezdetű, talán már 1707 előtt elkészült kantáta az ifjú Bachot már teljes nagyságában, kiforrott zseniként mutatja meg. Az ismeretlen alkalomra készült mű szerény apparátusra íródott: vonóskara két hegedű- és basszusszólamból áll, viszont fontos obligát fagottszólamot tartalmaz, továbbá négy énekszólistát és négyszólamú kórust foglalkoztat. A mű gerincét expresszív kórustételek alkotják, köztük csak egy szopránária és egy szólótercett kap helyet. A 6. számú kórustétel „csevegő fagott"-szólama egészen egyéni, és úgyszólván frivol ötlet, melyet Feriencsik László játszott kissé elfogódottan, de hajlékonyan. A Ciaccona feliratú kórus-zárótétel korabarokk és hangszeres mintákra utal, s ez a típus hamarosan el is tűnik az egyházi kantáták zárótétel-típusainak sorából. A hitvalló szöveg megzenésítését azonban már az egészen fiatal Bach, s egy ilyen „világias" műformában is, az eksztázisig tudja emelni, a fokozás eszközei máris leleményesek és kimeríthetetlenek. A zenét és szöveget mélyen értő, nagyszerű kórus, s a szólisták közül különösen a sugárzó erejű Zádori Mária, no meg a lényegretörő egyszerűséggel, mégis szuggesztíven vezénylő Vashegyi jóvoltából már az első szám élményt jelentett. A BWV 135-ös Ach Herr, mich armen Sünder című kantáta előadói között nem szerepel szoprán szólista, viszont teljes vonóskart és oboákat alkalmaz; kiinduló- és végpontja a Máté-passióban oly fontos dramaturgiai funkciót betöltő, Hassler egy világi kompozíciójából átvett csodálatos koráldallam, az O Haupt voll Blut und Wunden. A dallam a nyitótételben szigorú polifon feldolgozásban, zárásként pedig korálletétként szólal meg; az utóbbi dallam Bachtól származó harmonizálásainak egyik legszívbemarkolóbbika, amelyet Vashegyi és kórusa kongeniálisan adott elő; nem ez volt azonban a koncerten az utolsó gyönyörűséges zárókorál. A két kórustétel között mindhárom szólista szóhoz jut: ezúttal, a kantátának az előzőével ellentétes, a bűntudattal és reménytelenséggel viaskodó tartalma révén drámai és tragikus színek festése a feladatuk. Hatalmas secco recitativójában Megyesi Zoltán a remek éneklésen túl a lángoló szenvedéllyel sem maradt adósunk; ezt követő áriája a kevesek egyike volt, ahol -az oboák jóvoltából -kisebb perfekciós problémák, aszinkronitások adódtak, Megyesi viszont itt is meggyőző volt. Azt altrecitativót Bárány Péter énekelte világosan és expresszíven, a basszusáriában pedig Csizmár Dávid remekelt mind a megformálás gondosságával, mind - főleg a középső és magasabb regiszterekben - megnyerő szépségű hanganyagával, mind pedig különlegesen gondos német szövegmondásával. De említenem kell itt a hegedűk homogén és virtuóz játékát, és a koncertmester, Paulik László nevét is. Az Ich bin vergnügt mit meinem Glücke kezdetű BWV 84-es kantáta megint pozitív és harmonikus tartalmat hordoz: a mű a jámborság különlegesen szép és szuggesztív dicsérete, ez esetben záró korállal megkoronázott szoprán szólókantáta formájában, egyetlen oboával bővített vonószenekarral kísérve. Zádori Mária az élményszerűen szép és intenzív éneklésen túl arra is képes volt, hogy négy tétel egymásutánjában egy áhítatos gondolatokkal telített lélek megkapó hitelességű állapotrajzát adja; a legélményszerűbb az obligát oboás nyitótétel megingathatatlan nyugalma és az utolsó recitativo imájának végső egyszerűsége volt, no meg a hihetetlenül puhán, mintegy altatóként induló, majd az egekig fokozódó záró korál szuggesztív előadása. A második rész a szoprán, tenor és basszus szólistára, és két oboával, illetve oboe da cacciával bővített zenekarra és kórusra komponált Siehe zu, daß deine Gottesfurcht kezdetű, a képmutatást ostorozó BWV 179-es kantátával kezdődött. A kórus szerepe itt is a felkorbácsoló erejű nyitótételre és a záró korálra szorítkozott. Jelentékeny recitativóját és olasz concerto-hanggal bevezetett áriáját csodálatos világossággal és vivőerővel énekelte Megyesi Zoltán; saját recitativóját ugyanazzal a plaszticitással adta elő Csizmár Dávid. A leggyönyörúbb azonban a hátralévő két tétel volt: a földöntúli hangzású, vonósok nélküli, két oboe da cacciával kísért szopránária, melyet Zádori Mária igazi nagy művészettel emelt a transzcendencia síkjára, majd a mélyen megérintő, irgalomért esdeklő korál, amely után úgy éreztem, ezen az estén nem is volna szabad több hangnak elhangzania. Ám következett még a BWV 138-as Warum betrübst du dich, mein Herz?, s ez után persze mégiscsak úgy éreztük, hogy ennek a végkicsengése jelenti a hangverseny ideális lezárását. A kantáta a csüggedéstől a vigaszig vezető utat járja be, s egy basszusárián kívül szinte csupa recitativóból áll, melyekbe Bach ismételten beleszövi a kórus által énekelt koráldallamot. Az izzó érzelmekkel telített recitativók közül megint Zádorié volt a legnagyszerűbb, ám utána Bárány Péter sem vallott szégyent. Az est folyamán legjobb teljesítményét nyújtotta Csizmár Dávid a táncos lüktetésű, az örömtől szinte megrészegedő hegedűszólammal kísért áriájának igen biztosan formált, imponáló előadásával. Ugyanebben a tételben vált közvetlenül nyilvánvalóvá az egész zenekar élményszerű ritmikai tartása is. Rövid alt recitativót követően a záró korál azután még lendületesebb, még táncszerűbb hármas lüktetéssel, a jubiláció erejével zárta le a kantátát és a nagyszerű hangversenyt. (Október 3. -Az MTA Díszterme. Rendező: Orfeo Zenei Alapítvány) MALINA JÁNOS |
