Az Építészet Hónapjának tiszteletére rendezett koncert szervezői szerencsére nem idézték a Goethének tulajdonított aforizmát („az építészet kővé vált zene"), így a hangversenyre várva az eleven, lélegző és mozgásban lévő struktúrák (zene) megdermedtsége (építészet) helyett a zene és az építészet rokonságának más természetű lehetőségeiről is töprenghettünk. Például a felszín (homlokzat) és a mélyszerkezet viszonyán, a fundamentum kérdésein, vagy épp a funkció és az esztétikum feszültségén. Az est háziasszonya, Rajk Judit néhány fontos információ mellett (a műsor egyetemi stúdiumaikat végző zeneszerzők kompozícióiból áll és nem előzte meg zsűrizés) egy másik, elsőre kifejezetten naivnak, ám utóbb lényeginek tetsző megfontolást ajánlott a hallgatóság figyelmébe. Elmondta, hogy olyan programzenei műveket vártak az ifjú zeneszerzőktől, melyeket egy-egy épület vagy építészeti gondolat inspirált. Bevallom, ritkán hallgatom kortársaink műveit programzenei elvárásokkal, s most is csak utólag lett világos, hogy a hangverseny értelmezésének vezérfonala ezúttal aligha lehet más, ugyanis mindegyik darab közös vonásaként fedezhettük fel az élményreprezentáció igényét. Az élmény pedig minden esetben -a szervezők kérésének megfelelően -az épített környezethez kapcsolódott. Sajnos a FUGA kiállítóterében nem találtam meg a zeneszerzők által hivatkozott épületek fotóit - lehet, hogy én voltam ügyetlen -, pedig néhány mű kifejezetten kíváncsivá tett.

Evidens tapasztalat, hogy egy-egy épület nem fogható fel a maga teljességében, egyszerre csak egy nézőpontot tudunk érvényesíteni, a befogadás pedig soha nem statikus, hanem dinamikus: az épületeket mindig mozgás közben (megközelítés, bejárás stb.) vesszük szemügyre, az élmény -a zenehallgatáshoz hasonlóan -az időben alakul ki. BALOGH MÁTÉ (Fiatal asszonyok éneke) a Nemzeti Színház parkjának sövénylabirintusából (illetve általában a labirintusból) kiindulva olyan vokális művet alkotott, melyet először szólóban (Terray Boglárka énekelt, recitált), majd (a koncert legvégén) további hat, visszhangszerű és térben elhelyezett szólammal kiegészítve hallgathattunk meg. Az egyes szólamok, a szerző szándéka szerint, a labirintus lehetséges útvonalait reprezentálták, magam az akusztikus és a célszerű irányok közötti feszültség koncerttermi reprodukciójának értelmeztem: labirintusban nincs értelme „erre, erre!" kiáltással hívogatni. A mű egyszólamú változata kissé talányos, a második változat hangzásképe pedig hamar érdektelenné válik. TORNYAI PÉTER művét (doubleaf) is két változatban hallgattuk meg. A vonósnégyest Perényi Tamás szimmetrikus részelemekből építkező, ám összhatásában mégis aszimmetrikus épülete (budafoki víztorony) ihlette, melyet a világhálón talált sok kép alapján magam is igen izgalmas munkának találok. Hogy a kompozíció miként illeszkedik pontosan a vasbeton-koncepcióhoz, egyelőre maradjon a szerző műhelytitka. Az első benyomás alapján a darab webernesen aforisztikus és néha bőbeszédűnek ható tételek füzérének tetszett. Másodszorra a hat tétel variálva és más sorrendben hangzott el. Sajátos módon e második változatot magam teljesen önálló, az első elhangzástól független alaknak hallottam. A sok figyelemre méltó és míves részlet dacára a művet ridegnek éreztem, monolitikusságában volt valami önző tapintatlanság. Ebben nagyon is hasonlított az egyéb- ként csodálni való budafoki víztoronyhoz.

A nagyon fiatal és még sok változás előtt álló CHELEMEN PAULA két dala (Az arany park, Ave Maria) meglehetősen általános hangulatokat idézett meg, az Átrium Park irodaház kertje idilli-nosztalgikus muzsikára, a békásmegyeri Evangélikus Szeretetotthon pedig Gounod- és Schubert-parafrázisra indította a szerzőt. A zenei invencióját egyelőre ismerős tájakon barangoltató Chelemen mindkét zongorakíséretes dalához obligát fúvósszólamot írt (oboát, illetve fagottot), helyenként figyelemreméltóan önállót és karaktereset.

Szűcs Péter, Horváth Márton Levente és Rohmann Ditta  -Felvégi Andrea felvétele

A mobil belsőépítészeti elemek segítségével alakítható akusztikai környezet (mint amilyen a Nemzeti Hangversenyterem kamrarendszere) pandanjaként tűnt fel BELLA MÁTÉ Manifestations című triója (két klarinét, fagott), melyben a szerző a hangszerek testének átépíthetőségét használta ki. A hangszerrészek (például a nád) önállósítása vagy az egyes elemek „szabálytalan" összerakása révén kelet- kező „új" hangszerek (így a rövid klarinét) színeiből kialakított hangzás meglepően nem volt szokatlan. Érzésem szerint az „új hangszerek" szűkösebb hangkészletével találékonyan dolgozott Bella, szélsőségeket ostromló korábbi darabjainak stílusa után a Manifestationst elmozdulásnak kell tartanunk.

MUNTAG LŐRINC templomokban rögzített hangmintákból hozott létre atmoszférikus, ám hamar érdektelenné váló elektroakusztikus kompozíciót (Silentia sacra). A legérdekesebb és legmívesebb darabot HORVÁTH MÁRTON LEVENTE készítette. A Leçons de lumière Nagy Bálint épületére reflektált (Megbékélés háza-templom, Békásmegyer). A megkapóan letisztult és világosan körvonalazott kompozíció felépítése érzékien közvetítette a mozgás (bejárás) élményét, a formálás tempója kontemplációra invitált, a hangzáskép az otthonosság érzésével ajándékozta meg a hallgatót.

A koncerten közreműködő valamennyi muzsikus produkcióját egyként színvonalasnak éreztem, Dóczi Áron és Pintér Dávid (hegedű), Krulik Eszter (brácsa), Rohmann Ditta (cselló), Szűcs Péter (klarinét) és Horváth Márton Levente (orgona) játékát pedig kifejezetten ihletettnek hallottam. (Október 2. -FUGA Budapesti Építészeti Központ. Rendező: FUGA)