Szokolay Sándor

Széchenyi István halála 150. évfordulója alkalmából a Művészetek Palotája Fesztivál Színházába szólt a meghívó, emlékestre. A fővédnök, dr. Réthelyi Miklós, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium vezetőjének beszédét követően Széchenyi-művek felidézése mellett Liszt 2. magyar rapszódiája hangzott el Wolf Péter vonószenekari hangszerelésében; a Magyar Történelmi Arcképek Széchenyi-tételét Jandó Jenő zongorázta, Herczku Ágnes pedig a kor népdalaiból adott ízelítőt Ürmös Sándor cimbalomkíséretével, és egy táncospár árnyjátékszerűen installált hangulatteremtő közreműködésével.

Az előzetes műsor Bánffy György fellépését is hirdette, aki időközben görögországi nyaralásán váratlanul elhunyt. SZOKOLAY SÁNDOR-t, az est fő programpontjaként ősbemutatón elhangzó kantáta szerzőjét több évtizedes, bensőséges barátság fűzte a sokunk szívéhez közel álló színészhez, így a Purcell Kórus még egy feladatot kapott: Szokolay Bánffy előtt tisztelgő vegyes karának bemutatását. Az Akiket Isten lelke vezérel... -Pál apostol rómabelieknek írott levelére komponált kórusmű -méltó főhajtás a művésztárs és a barát előtt.

A kompozíció, amelynek okán erről a történeti-protokolláris eseményről a Muzsika hasábjain szólunk, Szokolay Sándor három- tételes kantátája, mely magasztos, egyben informatív címet és alcímet visel: Organum Hungarorum, op. 200 -Áhítatos, himnikus énekkoszorú a magyarságról; Archaikus kantáta vegyes karra és vonószenekarra Gróf Széchenyi István írásai és naplótöredékei nyomán. A Széchenyi Társaság megrendelésére keletkezett kompozícióról így ír a zeneszerző: „Széchenyi István szövegére már komponáltam művet a '90-es években Széchenyi-miniatűrök címmel altszólóra és orgonára. Az akkori művem szövegét részben »újrafogalmaztam« vegyes karra: a »közösséghang felerősítőjére« és vonószenekarra. A »magyarság morális hanyatlása« napjainkban intelmes sorskérdéssé vált! Ez a hang viszont -ahogy bennem él - nem válhat csupán »perlekedővé«, sokkal inkább »megújulást« kellett érzékeltetnie!"

A szövegválasztás magasra teszi a lécet a komponista előtt. A veretes próza nehezen megmunkálható kőtömbként magasodik. „A magyar egy gyermek nép, most semmi, de minden lehet, mert testi-lelki erő rejtekezik fiatal kebelében... Csak két ellensége van: az előítélet s az elbizakodottság... Igazi felemelkedésünk még hátravan!" Vagy később: „A mi szövetségünknek olyannak kell lenni, hogy annak jó intézetén, erkölcsösségén legrosszabbat akarónk se foghasson gyanút." A három tétel A magyar, a Mindennapi imádság és Az erény lépcsőjén címet viseli. Szokolay -akiben kiváló zeneakadémiai prozódiatanáromat is tisztelhetem -virtuózan birkózik meg a bölcselkedő, helyenként patetikus, mai nyelvezetű fordításában is a 19. század levegőjét árasztó textussal. A rá oly jellemző melizmatikus hullámzással ezúttal takarékosan bánik: Széchenyi gondolatai érthetően jönnek át az énekkar polifóniáján is. A hatásos szimfonikus, oratorikus, sőt színpadi tablókban otthonos zeneszerző e kompozíciójában bensőségesen nyilvánul meg. Tartózkodik a látványos zenei gesztusoktól. A mű végén is csak a Himnusz zenekari bevezetésének hangjaival vetíti az idézet fénynyalábját a kiteljesedő kompozícióra, igaz, ezt a citátum kétszeri felvillantásával hangsúlyozza.

Szokolay Sándor ünnepi történelmi alkotásainak sora a 80. születésnaphoz közeledve új opusszal gazdagodott. A Vashegyi György vezette Purcell Kórus és az Erkel Ferenc Kamarazenekar megszokott kiváló tehetségével és felkészültségével szolgálta a nagy tapssal fogadott bemutatót.

Szokolay mestere, Farkas Ferenc tíz esztendeje nincs köztünk. Gazdag munkássága és az emlékápolók igyekezete megmentette attól a hullámvölgytől, ami a halhatatlanságba távozó zeneszerzőt egyúttal a hall-hatatlanságba is száműzni szokta. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem és a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia a Magyar Tudományos Akadémia csillogó Dísztermében a szerteágazó œuvre vonószenekari szeletével szólította meg a 20. századot csaknem végigélt, hét évtizeden át komponáló mester híveit. Külföldi kollégám, akit magammal vittem az estre, nem értette, miért nem telt meg a terem. Az okok elemzése nem tárgya a jelen írásnak, de indokolt lehet elgondolkodni rajtuk.

Megszólalt a programban a Partita all'ungaresca és a Concertino all'antica, ez a két jellegzetes Farkas-hangütést képviselő kompozíció, majd Perényi Miklós hozzá méltóan fényes szólójával a Trittico concertato. A Gaspar Cassadó felkérésére 1963-ban komponált versenymű -alkalmasint a szólista személyiségével felerősítve -a zárótétel megismétlésének igényét váltotta ki a közönségből. A szünet után a Musica pentatonica a szerző 1945-ös műhelyébe vezetett vissza. S csakugyan a műhelybe: a kompozíció a legnemesebb értelmű kísérletről, útkeresésről tesz tanúságot. Meglepően modern lehetett a maga korában. A ma közönségének fülében számos hangzó emlékkel találkozik, többek között a pentatóniát felhígító (nem Farkas-) darabok özönével és az ötfokúságra épülő kodályi gyakorlatok diszciplínáival. A figyelmes hallgató azonban az aszkétikus hangkészlet dallami kiaknázására, regiszterváltások előidézte hangszínfantáziára csodálkozhat rá. Az 1937-es Concertino hárfára és zenekarra nem szokványosan kezeli a szólóhangszert. Így ír erről a szerző: „A hárfa obligát futamaival, arpeggióival és glissandóival takarékoskodtam, másféle, nemesebb mondanivalót bíztam a szólóhangszerre: dallamot, ellenpontot. Amennyire ez a szándékom sikerült, annyira fosztottam meg a szólistát virtuozitása csillogtatásának lehetőségétől. 1956-ban átdolgoztam a darabot, a szólóhangszer szerepét jelentősen megnöveltem, a zenekari kíséretet áttetszőbbé tettem, az első és az utolsó tételhez kadenciákat írtam. Úgy gondolom, ezáltal a versenymű három tétele hatásosabb és mutatósabb lett, és szeretném remélni, hogy az átdolgozás mégsem ártott a mű belső mondanivalójának és költőiségének." A kompozíciót ezen az estén Felletár Melinda vitte sikerre, akivel az már lemezen is kapható, s aki most újabb CD‑n Farkas sokféle összeállítású hárfás kamarazenéjét is rögzítette. Az estet a Jelky András szvit és a Piccola musica di concerto csendítette ki, ez a két látensen dodekafon kompozíció, melyek azonban inkább csak a zeneszerző gondolataiban építkeznek a tizenkétfokúság eszközeivel, hallható megjelenésükben közelebb állnak Farkas hangulatteremtő tonális világához.

A hangverseny sikerében jelentős érdeme van a Liszt Ferenc Kamarazenekarnak, amelynek hangversenymestere még Rolla János, de amelyben már elvétve találkozunk az alapító nemzedékhez tartozó arcokkal. A gondosan megteremtett folytonosság jótékonyan érződik a hangzáson.

Százöt éves lenne idén a tíz éve elbúcsúzott mester, aki jelmondatát Rilkétől vette: „Oh, sage Dichter... woher dein Recht, in jeglicher Kostüme, in jeder Maske Wahr zu sein?" (Mondd, költő... honnan jogod, hogy bármely jelmezben, minden álarcban igaz légy?) A tanítvány már nem „meszeli az eget", mint fiatalon, de hetedik évtizede végéhez közeledve sem őszikéket ír. A hallgatók előtt, íme, az eleven zenetörténet. A dolguk nem más: igaznak lenni a befogadók jelmezében...

Rolla János, Perényi Miklós és a Liszt Ferenc Kamarazenekar

 - Felvégi Andrea felvétele