A fenti címmel rendezett konferenciát a Művészetek Palotája 2010.   szeptember 24. és 26. között. Húsz országból több mint száz résztvevő fogadta el a meghívást, ami már önmagában sikernek tekinthető. A téma felvetése, úgy látszik, igencsak aktuális, hiszen Európa-szerte növekszik a fesztiválok száma, egyre több előadóművészeti központ nyitja meg kapuit. Nagy kérdés, hogy ezek egymáshoz való viszonyát a verseny vagy inkább az együttműködés jellemzi-e. Természetesen nemcsak ez a téma határozta meg a konferencia munkáját: hat szekcióban és két panelbeszélgetésben különböző aktuális, elsősorban a közép-kelet-európai régiót érintő kérdéseket is megvitattak a résztvevők.

A konferencia vitaindító előadását Dragan Klaic_, a Leideni Egyetem professzora tartotta, aki személyében is jól szimbolizálja a kontinens sokszínűségét: szerb származású, de kitűnően beszél magyarul is, vendégtanár a budapesti CEU-n, de Hollandiában él és tanít. Beszédében számos megszívlelendő gondolatot vetett fel, és új összefüggésekre irányította a figyelmet. Kritikusan beszélt a nagy koncerttermek „svédasztal"-szerű műsorszerkesztési gyakorlatáról, miszerint megpróbálnak mindenkinek megfelelni, de közben könnyen elveszíthetik önálló arculatukat. Ennek ellensúlyozására javasolja egyebek között új művek rendelését, saját opera vagy egyéb, több művészeti ágat érintő projektek indítását, melyek nemzetközi együttműködésekben is kitűnően megvalósíthatók. Másik módszernek az olyan tematikus műsorszerkesztést javasolja, amely a szokásos koncertrepertoárt is új összefüggésekben tudja megjeleníteni. Ugyanitt kritikusan szólt a repertoárrendszerben játszó színházakról és operaházakról is, mint gazdaságilag fenntarthatatlan modellről. Itt nyilvánvalóan a holland módszert tartja követendőnek, ahol a színházak épülete nem jelent egyben állandó társulatot is, ez utóbbiak vagy egy-egy produkcióra jönnek létre, vagy minden szezonban más és más színházban hoznak létre új darabokat.

Előremutató gondolata volt a saját szerkesztésű médiamegjelenés említése. Véleménye szerint ma már nincs szükség arra, hogy egy-egy színház, koncertterem vagy operaház arra várjon, hogy előadásainak az országos sajtóban legyen beharangozása vagy éppen kritikai visszhangja. Ezt ma már sokkal hatékonyabban lehet kezelni saját médiafelületeken, ahol nem szabad visszariadni az interaktív fórumoktól, blogoktól sem, bátran kell használni a web2-megoldásokat (Facebook, Youtube stb.).

Végül még egy említésre érdemes gondolat a sok közül: a helyi kontextus fontossága. Minden kulturális intézmény számára lényeges, hogy a közvetlen környezete számára is legyen mondanivalója, tartson fenn kapcsolatokat a helyi közösségekkel.

A nyitóelőadást követő panelbeszélgetés témája a helyi és nemzetközi szintű együttműködés volt. Ebben a legérdekesebb példát alighanem Gintaustas Ke˙viπas, a Litván Nemzeti Operaház igazgatója mondta el. Nyolc éve vette át az intézményt, amely tradicionális repertoárral rendelkező, konzervatív dalszínház volt, de mára részesévé vált a nemzetközi zenei vérkeringésnek, produkciói többségét nemzetközi együttműködésben hozza létre, ezek közül a legjelentősebb a New York-i Metropolitannel közös Pillangókisasszony volt Anthony Minghella rendezésében.

Cristina Uruc, Csonka András, Dragan Klai_ és Gintaustas Ke˙viπas -

Pető Zsuzsa felvétele

Magam arról a kezdeményezésünkről beszéltem, melyben a Müpa megpróbált egyelőre informálisan működő hálózatot létrehozni a régió előadóművészeti központjaival (Cankarjev Dom -Ljubljana, Kolarac Sal -Belgrád, Lisinski Sal - Zágráb, Redout - Pozsony, Konzerthaus - Bécs, valamint Kölcsey Központ - Debrecen, és számítunk a most épülő új pécsi koncertteremre is). Az elképzelés szerint ezek a termek közös turnékat szervezhetnek elsősorban tengeren túlról érkező szimfonikus zenekaroknak, de jazz- és világzenei formációknak is. Alapot ad erre az a tény, hogy már jelenleg is az említett intézmények érintésével alakulnak a nagy turnék, anélkül, hogy ezek bármiben is egyeztetnének egymással. A közös szervezéssel egyrészt meg lehet osztani egymás között az útiköltséget, másrészt az együttes fellépéssel jobb tárgyalási pozíció alakulhat ki a honoráriumok tekintetében is. Előnyös egy ilyen hálózattal tárgyalni a külföldi szervezőnek is, mert nincs szükség arra, hogy egyenként állítsa össze a turné állomásait. Különösen érvényes ez a jazz és világzene területére, ahol egy-egy meghívásra nem vagy csak nagyon drágán indul útnak bármely együttes. Problémát jelent az együttműködés formalizálásában, hogy az intézmények eltérő feltételek mellett dolgoznak, különböző távra tudnak előre tervezni, elsősorban anyagi okok miatt. Alighanem egy rendszeres fórum létrehozása lehet a megoldás, amikor már a programtervezés korai fázisában meg lehet határozni, mely együtteseket szeretnék meghívni a partnerek. E tekintetben bizonyosan nincs verseny a részt vevő intézmények között, hiszen nem szívnak el egymás elől közönséget, az együttműködéssel pedig mindenki nyerhet, de leginkább a közönség.

A másik panelbeszélgetés témáját a nagy,  már-már nemzeti kincsnek számító fesztiválok helyzete, jövője, hazai és nemzetközi kapcsolatrendszere adta. A Prágai Tavaszt Roman Belor igazgató, az Enescu Fesztivált Cristina Uruc, a Budapesti Tavaszi Fesztivált pedig Szomolányi Janina képviselte, és a Kovács Géza által vezetett beszélgetésen részt vett Hugo de Greef is, aki éveken át volt az Európai Fesztiválszövetség elnöke. Mindhárom nagy fesztivál tekintélyes múltra tekint vissza, tematikáját tekintve mindegyik elsősorban zenei, de más művészeti ágak is megjelennek bennük. Jelentősen eltérő feltételekkel működnek: míg az Enescu Fesztvál költségvetésének 90 százalékát állja az állam, addig a Prágai Tavasz esetében ez csak nagyjából 20 százalék, a BTF pedig valahol a kettő között helyezkedik el. A Prágai Tavasz tulajdonképpen kikerült a piacra, Roman Belor saját elmondása szerint munkaideje nagyobb részét a támogatások megszerzésével tölti, s ezek között legnagyobb arányban azért még a cseh állam tulajdonában lévő vállalatok szponzorációja jelenik meg. Arra a kérdésre, hogy e fesztiválok látogatói között milyen arányban vannak külföldiek, milyen mértékben generálnak turisztikai forgalmat, megint csak eltérő válaszokat kaptunk. A BTF vendégei között saját felmérésük szerint körülbelül 30 százalékot tesz ki a külföldi látogatók aránya, az Enescu Fesztivál esetében ez a szám alacsonyabb, összefüggésben azzal, hogy Bukarest még nincs a kedvelt városlátogatási célpontok között. Roman Belor válaszában különbséget tett a ténylegesen turista külföldiek, és az országban folyamatosan tartózkodó külföldiek között, akik száma az utóbbi időben Csehországban jelentősen megemelkedett. Ehhez kapcsolódott Hugo de Greef érdekes megjegyzése, miszerint csak négy-öt ténylegesen turisztikai attrakcióként szervezett fesztivál van Európában, az összes többi helyi jelentőségű, a helyi közönségnek szól. Szerinte nem szabad összetéveszteni azt, hogy valaki ténylegesen az adott város (itt lehet szó Prágáról vagy Budapestről is) nevezetességei vagy éppen gasztronómiája kedvéért utazik oda, és mellesleg elmegy egy fesztiválprogramra is, vagy kifejezetten az adott fesztivál műsora miatt érkezik. Felmerült a fesztiválokat kísérő „blue jeans" programok kérdése is, amilyen például a BTF által az utóbbi években rendszeresített Fringe is. Ezek mindenképpen szélesíthetik a látogatók körét, és biztosíthatják a közönség-utánpótlást is. Roman Belor ugyanakkor felhívta a figyelmet arra a veszélyre, hogy bizonyos programokat nem szabad crossover formában kínálni, mert ellenkező hatást érhetnek el, de főleg a minőség kérdőjeleződhet meg. Az egyik hozzászóló (Fábri Péter) a fesztiválok identitásképző hatásáról beszélt, szerinte például a könnyűzenei tematikával létrejött Sziget Fesztivál vagy a Művészetek Völgye fesztivál közönsége nagymértékben azonosul az ott található programmal, így számukra természetes a fesztivál olyan műsorainak meghallgatása is, mint például a komolyzene vagy színház, melyre egyébként nem feltétlenül látogatnának el.

A konferencia párhuzamosan zajló szekcióiban olyan témákat vitattak meg a résztvevők, mint a visegrádi és a balkáni együttműködés speciális problémái, a külföldi kulturális intézetek lehetőségei az adott országokban, a kelet-nyugati együttműködés kérdései. A Müpát leginkább érintő szekció az előadóművészeti központok problematikájával foglalkozott. Ebben belgrádi és ljubljanai példákat hallottunk a helyi együttműködésre. A ljubljanai azért különösen érdekes, mert a körülbelül Miskolc nagyságú szlovén főváros befogadóképességében nagyobb központtal büszkélkedhet, mint a Müpa, a látogatottsággal azonban ennek ellenére nincsenek problémáik. A komplexumban koncertező szlovén zenekarok műsorát közösen alakítják ki, figyelembe véve például a meghívott vendégzenekarok műsorát is.

A konferencia összességében azzal a konklúzióval zárult, hogy inkább együttműködés, mint verseny jellemzi a fesztiválokat és művészeti központokat. Az elmélyülő gazdasági válság érzékenyen érinti a régió minden országát, ezért az együttműködés, a költségek megosztása, a közös tervezés mindenképpen előtérbe kerül a következő években.