Amikor 1958-ban, 22 évesen elhagytam Magyarországot, az akkor 12 éves kisfiú létezéséről
 sem tudtam. Először 1973-ban tértem vissza Budapestre: koncertem után a Zeneakadémia művészszobájában a gratulálók sorából egy hölgy - legnagyobb megdöbbenésemre - így mutatkozott be: Pauk Anna. A nagynéném volt! Létezéséről szinte nem is tudtam addig - mint kiderült, „sajnálatos körülmények" miatt. Őtőle tudtam meg, hogy az akkor már jó nevű, kiváló Polgár László operaénekes másod-unokatestvérem. Eredetileg az ő családja is a Pauk nevet viselte, ő azonban már Polgárnak született. Pauk Annival ezután egészen haláláig a legszorosabb, legmeghittebb kapcsolatban maradtunk, családommal együtt. Most megrendülten és mérhetetlen szomorúsággal kell ugyanezeket a szavakat leírnom Laciról is. Őt végül londoni otthonunkban ismertem meg személyesen, a '70-es évek közepén. Nagy izgalommal, kíváncsian vártuk érkezését, hiszen mint akkor már tudtam, a népes Pauk családot a háború után csak mi hárman képviseltük. Az elmúlt 35 évben a legszorosabb emberi/rokoni kapcsolat volt közöttünk, s ezt mindkettőnk művészi pályája is erősítette. Magam mint operarajongó még nagyobb elismeréssel hallgattam, élveztem, gyönyörű hangját, csodálatos művészetét, karizmatikus színészi alakításait a világ opera- és koncertpódiumain. Kékszakállú-alakítása minden alkalommal könnyekig megrendített. Utolsó személyes találkozásunk tavasszal történt, nálunk, Londonban, amikor nagyon tehetséges, klarinétos Éva lánya diplomakoncertjére érkezett. Utolsó telefonbeszélgetésünk halála előtt három héttel volt. Beszámolt a zürichi opera Freischütz-próbáiról. Nem sejthettem előre rövidesen bekövetkező tragikus  halálát, amely számomra még mindig hihetetlen. Emléke felejthetetlen marad mindannyiunk számára.