Jóllehet Szomory Dezső prózájának zenei ihletettsége közismert, az író -többek között a Zeneakadémia zeneszerzés tanszakán elsajátított -alapos elméleti képzettségéről talán csak a legelszántabb rajongók tudnak. Mindenesetre aligha véletlen, hogy az 1930-as évek közepén a Színházi Élet folyóiratban megjelent koncert- és operabeszámolók a Szomory-összkiadás keretében láttak most ismét napvilágot: e recenziókat ugyanis semmiképp sem a magyar zenekritika fejlődéstörténetében betöltött jelentős szerepük, hanem kizárólag a mögöttük álló írói életmű avatja fontossá. Ennek fényében helyes döntésnek tűnik, hogy a kötet alcíme nem is „zenekritikákat", hanem egyszerűen csak „zenei írásokat" emleget, hiszen Szomory beszámolói voltaképpen kevéssé felelnek meg a kritikáról alkotott mai fogalmainknak.

A Zene és ének hangjainál rovat beköszöntőjének például már első mondatai is nyilvánvalóvá teszik, hogy a kritikus Szomory meg sem próbál majd tárgyilagos maradni: „Ezentúl írni fogok az Operáról és koncertekről barátaimnak és jóakaróimnak. Mert jóakaróim is vannak. Az ember nem él pusztán csak az ellenségeiből. (...) Ezen a ponton mindjárt ki is jelentem, hogy sohasem fogom bántani Radnai Miklóst, akit nagyon szeretek... Sohasem fogom bántani továbbá Márkus Lászlót, akit még jobban szeretek, s akihez hálának, odaadásnak és tört reménységnek legmélyebb szálai fűznek. Számomra a priori minden kitűnő és nagyszerű, amit Márkus László csinál. Ezt úgy tessék venni. (...) De különben sem fogok soha senkit bántani. A cél nem éri meg a fáradtságot [sic]." (7-8.) E hangsúlyos captatio (és egyszersmind declaratio) benevolentiae valóban rányomja bélyegét az egész kötetre: jóllehet Szomorynak sem sikerül megtartóztatnia magát a gyengébbnek ítélt produkciók alkalmankénti maliciózus kipellengérezésétől, az írások jelentős része az ilyen vagy olyan okból „nagyon szeretett" előadók puszta ajnározásába fullad. A Radnaival és Márkussal -az Operaház igazgatójával és főrendezőjével -szembeni végletes elfogultság a kötetben nagy szerephez jutó operaprodukciók reális értékelését eleve szinte lehetetlenné teszi, Szomory azonban a hangszeres előadókkal szemben sem érezte szükségét „kritikus távolságot" tartani: a szövegekben minduntalan „Keéri-Szántó jóbarátom" (21.), „Fleischer barátom" (106.) és további „barátok és üzletfelek" alakja bukkan fel; az amúgy bizonyára valóban kiváló Kerpely Jenővel kapcsolatban pedig Szomory egy helyütt - mindenféle kritikusi értékelést félretéve - csupán annyit jegyez meg, hogy „közben szeretettel néztem Kerpely barátomat a vonósnégyesben..." (131.)

Sine ira et studio helyett tehát Szomory nagyon is cum studio ír, mintha a határozott kritika -különösen hazai művészekkel szemben -valóban „nem érné meg a fáradtságot". Az ugyanis a két világháború közötti magyar koncert- és operaélet kétségtelen virágzása ellenére sem tűnik hihetőnek, hogy akkoriban tényleg minden ennyire makulátlanul nagyszerű lett volna: Szomory beszámolóiban szinte émelyítő koncentrációban jelennek meg az olyan üres frázisok, mint „mindenki tudja, milyen kitűnő zenész" (13.), „milyen rokonszenvesek s milyen finom művészek!" (11.), „ezek mind kitűnő művészek" (232. és 440.), sőt „ezek mind kedves, finom, rokonszenves művészek" (241.). A részletes értékelés hiánya helyenként persze bizonyára Szomory rovatának terjedelmi korlátait is tükrözi, a semmitmondó dicséretek tömegét - s egyúttal a mélyebb zenei elemzés csaknem teljes mellőzését - látva azonban az olvasó elkerülhetetlenül gyanakodni kezd, hogy a kritikusnak valójában nincs is mit mondania. Jellemző, hogy az 1933 novemberében megindított kritikai rovatban Szomory már az év decemberében arról panaszkodik: „Már annyit írtam zongoraművészekről és művésznőkről, lelkiségükről és fantáziájukról, kultúrájukról, billentésükről s dallammintázásukról, hogy e téren való szókincsemet, az egész matériát kimerítettem." (63.) Aminthogy egy-egy gyakorta fellépő előadó esetében is hamar kifulladni látszik a kritikusi fantázia: 1934 márciusára immár problémává lesz, hogy „mi újat mondhatok erről a nagy, bús emberről, aki Huberman?" (127.), vagy hogy „mi újat mondhatok Kerpelyről, akiről már annyit írtam!? Kerpely csellózott, - csak így lehet ezt mondani, mintha ez egy vers címe volna." (139.) A későbbiekben pedig egyre szaporodnak a kritikusi - s egyúttal persze írói - tanácstalanság vallomásai, mint a következő év márciusában papírra vetett (megint csak Kerpelynek szentelt) néhány sorban: „Ezek a kantilénák az ő vonója alatt, a tiszta költészet hangjai. Az álomnak s a gyönyörnek hangjai. Egyebet nem is tudok mondani." (342.)

A kiérlelt, megokolt ítélet helyett így Szomory írásaiban elkerülhetetlenül a személyes elfogultságokon nyugvó előítélet jut nyilvánvaló főszerephez: az előadó -vélt vagy személyesen megismert -emberi tulajdonságai egyúttal az előadásra is kivetülnek. Az immár elsősorban korábbi népszerűsége morzsáiból élő Szomory leginkább mintha a maguk ügyének élő, „nagy magányosok" iránt érezne ösztönös szimpátiát. Az imádott Kerpelyt például egy helyütt úgy jellemzi, „mint egy aszkétát, mint egy szent embert a gordonkájával" (45.); Bartókot arra biztatja, hogy „legyen csak az a magános [sic] ember továbbra is, a maga álmával és szabadságával" (81.); a szívéhez ugyancsak közel álló Weiner Leóval kapcsolatban pedig szinte értetlenül kérdezi: „De lehet-e nem szeretni egy embert, akinek egész méltósága és eleganciája csak az, hogy elmerül a maga művészetébe s nem törődik mással?" (62.) Talán nem véletlen az sem, hogy a kötet egyik legemlékezetesebb beszámolója éppen a zeneszerzőként eleve sikertelenségre ítélt Nyíregyházi Ervin szerzői estjén megízlelt sziszüphoszi erőfeszítés élményét próbálja szavakba önteni: „Egy barátom azt mondta, ez olyan, mint Csontváry, a festő. Én azt mondtam, ez olyan, mint egy Michelangelo, ha arról a létráról, ahonnan festett a magasba, még zongorázott is volna. (...) Ez nem szárnyal, ez a zene, ha már arról van szó, hogy a zenének szárnyalni is muszáj, nem is mulattat, mint a folklore, feldicsőítve a mennyekbe. Ez csak a földön vonszolja magát tört szárnyakon, mint egy sas, aki lehullott, féloldalt dőlve a rögön és a vérben. De azért ez mégis egy sas." (120-122.)

A megszállott, „szent emberekkel" szemben Szomory mélységes ellenszenve övezi a sikereseket, amint azt éppen Nyíregyházi szerzői estjéről írva nyíltan is megfogalmazza: „Ha én azt hallom, hogy valakit a földszinten, a nagy teremben, zajosan ünnepelnek és magasztalnak s érte odavannak, ha azt hallom, hogy olyan sikere van, hogy a falak rengenek s a nagy orgona megszólal magától, -akkor az illető, az én számomra, rögtön beleesik egy gödörbe." (119.) A kötet tanúsága szerint ebbe a kategóriába -s egyúttal gödörbe - esnek a „puszta virtuózok", akiknél a kétségtelen technikai tudás mögött Szomory számára nem sejlik föl az azt igazoló jelentős személyiség. Emlékezetes például, ahogyan 1934 júniusában fanyalog a világsztár Beniamino Gigli vendégszereplése után: „Ez a Gigli egy hordó, amelyből kiszól egy tenor. Kiszól, kicseng, kipattog, - izzóbb vagy elragadóbb lelkiség nélkül, mert az ilyen mélyebb és kiválóbb lelkiséghez majdnem mindig ad hozzá a jó Isten valami kiválóbb testi formát. (...) Gigli lénye, sajnos, közönséges. A magas c-je felmegy a magasba, de ő maga mélyen lenn marad alatta." (205-206.) S nem jár jobban Gigli egy - a maga idejében ugyancsak jó nevű - zongorista honfitársa sem: „Még Carlo Zecchi olasz virtuóz zongorázott a Zeneakadémián, de ez ma már nem érdekes. Sőt ez már akkor sem volt érdekes, mikor még melegiben zongorázott." (68.) Végül pedig Szomory alig kisebb viszolygással tekint az ugyancsak sikert sikerre halmozó „puszta iparosokra", akiknek paradigmatikus példáját - talán a színdarabszerző-rivális féltékenységétől is hajtva - éppen a librettista-fejedelem Eugène Scribe-ben ismeri fel: „A főbűnös, a gonosztevő: Scribe! Mint ember, mint író, enyhén szólva nagyon alantas. Közel négyszáz színdarab (a kollaborációkat is beleszámítva) nyomja a lelkiismeretét. Ebben a négyszáz színdarabban nincs egy szó, egy hang, ami tisztességes vagy őszinte volna. (...) Nincs író ezen a világon, aki a közönség legalantasabb ösztöneit így kiszolgálta volna. Aki csak azt nézte és semmi mást, ha a darabja mulattat-e és csinál-e pénzt?" (70.)

A hatáskeltéssel szembeni ellenszenv azonban korántsem csupán egy-egy előadóművész vagy librettista megítélését határozza meg, de feltűnően rányomja bélyegét a komponisták értékelésére is. Mahler 1. szimfóniájának 1935. áprilisi előadásával kapcsolatban például Szomory főként a karmester Bruno Walter érdemeit emeli ki, hiszen „a komponista Mahler, mint a nagyratörekvés hajótöröttje küzd és bolyong egy olyan hangóceánon, amelynek nincs sehol egy partja, ahol végre kiköthetne egy roncson. Ez valami olyasféle, ez a szimfónia, hogy nincs megírva, csak hangszerelve." (391.) Richard Strauss József-legenda című táncjátékát pedig „egy hangszernépség zajos és ámító szaturnáliái"-ként jellemzi a kritikus, s -alighanem ismét csak személyes sértettségtől is hajtva -hosszasan taglalja a tartalom és a ráfordított eszközök közötti kirívó aránytalanságot: „Nézem ezt a zenekart. Van ebben minden, ami jó és drága, - egy pár taktusért, egyetlenegy szólamért, egy külön hangszer, amit éppúgy elfújna egy fagott vagy egy bassklarinét. Van ebben, a celestától valami fakopogóig minden, - két hárfa! Beethovennek egy se volt, Wagnernek elég volt egy, Berlioz nem kapott egy tubát németországi hangversenyein. (Nem is szólva arról, hogy én nem kaptam még egy fél hárfát sem II. Lajos király című operámhoz, - egy zongorába tettünk selyempapírt a húrokra!) De nem folytatom. A hév elragad. Eszembe jutnak mások, finom, szerény, igazi zeneköltők, angyalok! Majd máskor többet, most fáradt vagyok..." (108-109.)

Szomory másik feltűnő előítéletének, a Brahms iránti kíméletlen antipátiának gyökere már kevésbé tűnik nyilvánvalónak (hacsak nem feltételezzük, hogy a még zeneszerzői ambíciókat is dédelgető, ifjú Szomory egykor talán maga is éppen Beethoven árnyával próbált sikertelenül birokra kelni). Brahms nevének említése mindenesetre szinte pavlovi reflexként váltja ki a kritikusból az elérhetetlen ideál utáni reménytelen sóvárgásra és az alkotói impotenciára való utalást, amely egy 1934. márciusi beszámolóban immár Bruckner 8. szimfóniájával is összekapcsolódik: „Örömmel láttam ezt a két zeneköltőt, Brucknert és Brahmst így egymás mellett, jó szomszédságban a műsoron. Mert ezek csakugyan így egymás mellé valók. Egymáshoz méltó, zenei gyászlovagok. Az egyik, Bruckner, azt siratja, hogy nem Wagnernek született. A másik, hogy nem ő lett Beethoven! Ki tehet erről? A jó Isten. Hát tessék pörölni a jó Istennel. Ennek a két zenének, a Bruckner zenéjének s a Brahms zenéjének az a varázsa, sőt halhatatlansága, ami önvád és panasz van ebben a két zenében. (...) A különbség csak az, hogy Brahms, noha a hosszú szakálla gyászfátyolos lengetésével, de még tart némi mértéket a sopánkodásban és a melankóliákban. Viszont Bruckner olyan féktelenül s olyan bőséggel harsogja, ismétli, sikoltja és fohászkodja wagneri ál-létét egy örökkévalóságra, hogy már el is hinném neki, mindent elhinnék neki, csak már vége volna a szimfóniájának!" (131.)

Az efféle paródiák írásakor persze Szomoryt nyilvánvalóan az irodalmi stílusbravúr is magával ragadta, mégis nyilvánvaló, hogy a reménytelen melankóliát sugárzó „zenei gyászlovagokkal" való találkozásait csaknem személyes sértésként élte meg. Ami miatt ugyanis Szomory elsősorban hangversenyre járt -s ami miatt a kritikák megírásának nyűgét is hajlandó volt magára venni -, az alighanem éppen annak a tökéletes beteljesülés-élménynek a reménye volt, amelyhez egy-egy jól sikerült hangverseny hozzásegítette. A pozitív kritikákban mindenesetre feltűnő a „boldogság" motívumának unos-untalan való emlegetése. Szomory ideális koncertjén mindenekelőtt boldog maga az előadóművész: Szigeti József például „kiegyensúlyozott, nagyon briliáns művész. Ha nem csalódom, boldog művész" (157.); Felix Weingartner „Ritka karmester! Ritka ember! Azt hiszem, boldog ember!" (215.); de még a zongorista Bartóknak is sikerül levetkőznie gátlásait Bach és Mozart versenyműveit játszva: „Majdnem azt érzem, hogy ez egy nagyon boldog ember, egy fixa ideával. Majdnem azt, hogy ez egy gyermek. De az is lehet, hogy tévedek." (118.) Az előadók boldogsága pedig ragadósnak bizonyul: a Roth Kvartett tagjai -egymást is inspirálva - „úgy játszanak, mint négy boldog zenész megüdvözülve odafönn a mennyországban" (40.), Hubay és Bartók Kreutzer-szonáta-előadása nyomán „maga a zongora is boldog" (185.).

Mindez pedig elkerülhetetlenül átsugárzik a jelen lévő közönségre is. „Majdnem boldog vagyok, ahogy ezt hallgatom. Mindenesetre el vagyok kábulva" -érzi Szomory a Léner Vonósnégyes egyik estjén (62.), s hasonlóképp idézi fel a Waldbauer Kvartett 1933 novemberi koncertjének szinte narkotikus élményét: „Valami boldogságféle érzésem volt, ahogy ezt hallgattam. Mégegyszer, százszor meghallgattam volna. Bármikor játszani fogják s bárhol, meg fogom hallgatni." (23.) (A két idézet egyaránt Weiner Leó fisz-moll vonósnégyesére vonatkozik.) Az ugyancsak feltétel nélkül dicsőített Basilides Mária estjére már eleve e kísértő boldogságélmény újraélésének reménye vonzza oda a kritikust: „Még nem szólt s már hallom. Még nem énekel s már zeng. Még nem mondott semmit s már érzem, boldog leszek." (51.) A vágyott narkózisból pedig nehéz szabadulni: Basilides Mária egy későbbi hangversenyének végén Szomory maga is a pódium előtt szorong, követelve, „hogy még énekeljen! Hogy könyörüljön rajtunk, Énekművészet Királynője s ne hagyjon kimenni a szomorú estébe, szomorú életünkbe vissza!" (315.) A koncertterem és az Operaház tehát egyre inkább menedék lesz Szomory számára („az a folyton viruló s folyton zengő erdő, ahová jólesik betérni gondok és bánatok elől"; 428.), s még egy hamisítatlan árkádiai idill is felötlik benne, amely végképp kiszabadíthatná a '30-as évek Budapestjének egyre nyomasztóbb mindennapjaiból: „Legjobb szeretnék, ha tehetném, mindig az Operában lenni. Legjobb szeretnék, mint egy szegény, névtelen zenész, a zenekarban ülni az életem végéig, a zenekar legvégén egy kis tilinkóval, egy fuvolával vagy egy piccolóval..." (34-35.)

A világtól elvonult, rejtőzködő művész idillje azonban sosem teljesen őszinte, hiszen Szomoryt korántsem csupán a szellemi boldogság vonzza esténként az opera és a koncertterem bűvkörébe, de éppannyira a mondaine társasági élet vágya is. Leplezetlen megelégedéssel számol be róla, ha felismerik mint híres írót (aminthogy másfelől sértettségét sem titkolja, mikor a jegyszedő átnéz rajta, s nem a legdrágább sorba kap szabadjegyet), és csaknem tapintatlan részletességgel osztja meg olvasóival, ha személyesen is sikerül kapcsolatba kerülnie egy-egy művésszel -s különösen művésznővel. Hiszen a koncert pompáját és a hallgató boldogságát nem utolsósorban a gyönyörű ruhákba bújtatott, örökké titokzatos, szép nő teszi teljessé -akár Szomory mellett ül a közönség soraiban, akár a színpadra lép. Ezen a ponton pedig ismét végletesen megbízhatatlanná lesz a kritikusi vélemény: Szomory beszámolóit olvasva akaratlanul is az a benyomásunk támadhat, hogy - a korábban Giglivel kapcsolatban megfogalmazott tétel megfordításaként - egy szép és sugárzóan fiatal lány eleve csak nagyszerű muzsikus lehet. Dedinszky Izabella orgonajátéka például a közönség hölgytagjaiból talán nem feltétlenül váltotta ki azt az elragadtatott reakciót, amelyről Szomory megemlékezik: „ez a végső határa annak, azt hiszem, ahogy egy nő a két meztelen karjával s a két lábával (mert az is játszik), egész kis vékony lényének hatalmával egy szál piros ruhában, a legmagasabb mennyekig tudja emelni az embert!" (103.) S hogy szíve szerint pontosan miféle mennyekig is emelkedne a kritikus, a tizenhat éves Guila Bustabo hegedűestjéről írott beszámolóból válik nyilvánvalóvá: „Boldog hangszer!, csak azt lehet mondani. A maga tárgyi életével ez az öreg hangszer olyan zengésekben és szenvedélyben egyesül ezzel a fiatal lánnyal, ahogy azt soha nem tudná eleven életével semmiféle öreg ember." (293.) Az elfogultság pedig sajnos fordítva is működik: Szomory számára a kevéssé attraktív előadók lényéből mintha mindig hiányozna valami, ami az élményt teljessé tehetné. Margherita Perras ugyan „tagadhatatlanul nagyon kiváló, nagyon kulturált énekesnő, csak éppen nem az a végérvényesen meggyőző, magával ragadó s elbűvölő női egyéniség, akiről az ember álmodni kíván, amikor lefekszik aludni." (361.) Aminthogy Viorica Ursuleac éneklésén is kevés kivetnivalót találhatna a zeneértő, ha az ideált nem zavarná meg „egész énektechnikája azzal a feszélytelen két ajakkal, amelyet széttár, mint két ajtószárnyat egy gyönyörű lakosztályra... Nem lehet tagadni, ez a lakosztály csakugyan gyönyörű, rózsaszínű falaival s elefántcsont bútorzatával. Ez mind gyönyörű. De az ember mégsem egy fogorvos egy koncertteremben, hogy ezt nézze félórákig." (96-97.)

A végső kérdés persze az: Szomorynak a koncertteremben megtapasztalt boldogsága átragadhat-e kritikáinak olvasóira -a válasz pedig legalábbis kétséges. Az a zenebarát, aki e gyűjteménytől a '30-as évek budapesti zeneéletének panorámáját s a legnevesebb előadók megbízható értékelését várja, biztosan csalódni fog -ráadásul a névmutató fájdalmas hiánya folytán Szomorynak az egyes művészekkel kapcsolatos megnyilvánulásai csak rendkívül fáradságosan kereshetők vissza. (Az egy-egy kritikát követő szerkesztői jegyzetek ugyanakkor dicséretesen informatívak - kár, hogy jó néhány apró sajtóhiba maradt bennük.) Valószínűleg kielégületlenek maradnak azok is, akik Szomory, az író portréjának új vonásait keresik majd e kötetben, hiszen a legjobb írások szecessziósan dagályos, de egyszersmind játékosan önironikus stílusa éppen Szomory közismertebb prózai műveiből köszön vissza - míg viszont e gyűjteményben elkerülhetetlenül sok a rutinból „odakent" részlet is, amikor a stílus színtelenné válik, vagy éppen (mindenekelőtt az azonos funkciójú mondatok egymásra halmozása folytán) szinte parodisztikusan „szomoryssá" lesz. A zenei írások megjelenése tehát aligha fog forradalmi változásokat elindítani Szomory recepciójában, de talán hasz- nosan emlékeztethet mindnyájunkat a zenének mint ihlető forrásnak az író egész életművében játszott meghatározó szerepére. S tűnjön bár mégoly mesterkéltnek a kritikák stílusa s mégoly kevéssé rokonszenvesnek a „sértődött öregúr" Szomory belőlük kirajzolódó portréja - de azért ez mégis egy sas. Egyebet nem is tudok mondani.