Szilasi Alex bicentenáriumi összkiadása a Hungarotonnál

Chopin

Mazurkák

Szilasi Alex -zongora

Hungaroton Classic 32469-70 (2009)

Polonézek, Mazurkák

opuszszám nélkül

Szilasi Alex -zongora

Hungaroton Classic 32471-72 (2010)

Dalok

Alicja We˛gorzewska-Whiskerd -mezzoszoprán

Szilasi Alex -zongora

Hungaroton Classic HCD 32474 (2010)

Egy-egy zeneszerzői évforduló újabban nemcsak a repertoár frissítésére ad alkalmat: az aktuális emlékhangversenyek szinte kötelezően teljesítendő penzummá váltak az előadóművészek számára. A közelmúltban divatba jött „maratonkoncertek", melyek egy adott műcsoport hangversenyszerű összkiadására vállalkoznak, üde színfoltot jelentenek az olykor bosszantóan sablonos jubileumi kínálatban. Vonzerejük talán sajátos -egyszerre fesztelen és szertartásos -hangulatukban rejlik, melynek megteremtése az előadók számára persze komoly kihívást jelent. Némely monumentális zenei maratont egyszerűen kihívásnak minősíteni persze szinte becsmérlésnek hat: Bogányi Gergely novemberi vállalkozása például, melynek keretében két egymást követő napon egymaga megszólaltatja Chopin összes zongoraművét, inkább emberfelettiként jellemezhető. Mégsem ő az egyetlen hazai zongorista, aki ilyen nagyszabású programmal ünnepli a jubileumot: hasonlóra vállalkozott Szilasi Alex is - igaz, az ő Chopin-maratonja nem egyetlen hétvége alatt, hanem a Hungaroton gondozásában 2006-tól kezdve megjelenő lemezösszkiadás utolsó korongjának megjelenésével ér majd célba. Ez idáig négy kiadvány, összesen 6 lemeznyi anyag látott napvilágot: a keringők (a recenziót lásd a Muzsika 2007. júliusi számában), a mazurkák, a polonézek és a dalok felvételei.

Nemcsak hangzó összkiadás fűződik ugyanakkor Szilasi nevéhez (helyesebben: összkiadások, ugyanis Bogányihoz hasonlóan ő is eljátssza a műveket élő koncerteken), hiszen a zongoraművész a franciaországi Editions Fuzeau 19. századi zongoraműveket megjelentető sorozatának megbí- zott igazgatójaként a Chopin-fakszimile-összkiadás vezető szerkesztője is egyben, ami természetesen zongorista tevékenységének hiteléhez is nagyban hozzájárul. Szilasi összkiadásának védjegyéül mindemellett a felvételeken szereplő hangszerek szolgálnak. Az itt ismertetett lemezeken két 19. századi zongora szólal meg: nagyobbrészt egy 1886 és 1890 között készült „Pleyel Concert Grand" (gyári száma: 38 E 694), néhány darab erejéig pedig az Iparművészeti Múzeum tulajdonában lévő, 1898-as „Pleyel Estrade" (opuszszáma: 118850). Ez utóbbi, pazar kiállítású hangszer a dalokat tartalmazó lemez fotóin csodálható meg (a típusból mindössze két további példány létezik, egyik az angol királynő tulajdonában van), míg a mazurkák és a polonézek felvételeinek borítóján a „Concert Grand" zongora motívumai láthatók -mindhárom esetben kellemes, harmonikus külsőt kölcsönözve az összességében is igényes kiállítású lemezeknek. Mindezek ismeretében és a Szilasi Alex játékáról szerzett koncerttermi tapasztalatok birtokában joggal feltételezheti a hallgató, hogy értékes darabokkal gazdagodott a Chopin-lemezek kínálata, s ezt az előzetes várakozást a felvételek egy pillanatra sem ingatják meg: Szilasi gondosan előkészített lépésekben kibontakozó Chopin-maratonja voltaképpen már most, félúton diadalt aratott.

Szilasi Alex neve évek óta összefonódott a különféle 19. századi hangszereken -elsősorban Pleyel-zongorákon -való játékkal. Bármennyire igyekszik is tudatosítani a közönség az ilyen alkalmakkor, hogy a modern hangversenyzongora erejével nem összevethető instrumentumot hall, óhatatlanul az a benyomás rögzülhetett a művészről, hogy elsősorban a lágy, árnyalt, introvertált tolmácsolásban jeleskedik. Akár a mazurkák, akár a polonézek felvételéhez nyúlunk azonban, a lemezen rögzített interpretáció megdöbbentően más képet mutat: Szilasi játéka elsőre - legalábbis a koncerttermi tapasztalatokhoz igazított elvárásokhoz képest - határozottan férfiasnak, erőteljesnek mutatkozik. Szinte keményen peregnek a mazurkák triolái; élesen és bátran szól a pontozott ritmusok és a polonézkíséret jellegzetes ritmikai képlete. A Pleyel-nagyzongora pedig óriás koncertterem híján, úgy tűnik, kifejezetten vaskos fortékra, masszív összhangzásra képes (aki kételkedik ebben, kezdje a lemezt például a fisz-moll polonéz, op. 44, meghallgatásával). A felvétel ráadásul kifejezetten kiemeli a hangzás valamiféle jóleső érdességét, amely mindenütt árnyalja a tónust - a fortékat melegebbé teszi, a piano szakaszoknak ugyanakkor többletfeszültséget ad -, de leginkább a különleges, sotto voce utasítással ellátott vagy ahhoz hasonló szakaszokban eredményez különös, szinte elidegenített hangzást. Ezek tolmácsolásához Szilasinak rendkívüli érzéke van: mintha egy másik dimenziót teremtene ilyenkor (például az op. 7/1-es B-dúr mazurka egzotikus hangzású epizódjában), vagy mintha több hangszeren játszana felváltva (például az op. 7/4-es Asz-dúr mazurka röpke sóhajhoz hasonló, sotto voce szakaszában).

Az imént elmondottakból már sejteni lehet, hogy az első meglepetések után azok sem csalódnak, akik a művész interpretációjának sajátságos árnyaltsága miatt választják a felvételt. Igaz, Szilasi előadása nem bizonyul kifejezetten szín- és érzelemgazdagnak, ehelyett inkább egészségesnek, játékosnak, jólesően fegyelmezettnek mondhatnánk. A sallangmentes interpretáció ideálja azzal a következménnyel is jár, hogy a mazurkák és polonézek nem válnak öncélúan túljátszott karakterdarabokká: bár jól érzékelhető a fokozatos érzelmi-zenei elmélyülés az egyre magasabb opuszszámú műveknél -e tekintetben is izgalmas az összkiadást végighallgatni -, a szélsőséges színek-hangulatok ritkák, de persze annál emlékezetesebbek (ilyen például az op. 17/4-es, a-moll mazurka puha melankóliája, az op. 24/1-es g-moll darab főtémájának fáradtsága vagy az op. 50/3-as cisz-moll balladaszerű tágassága).

Bár különös módon a hallgatónak néha az a benyomása támadhat, hogy az interpretáció általános visszafogottsága a tempókezelésre is kiterjed, Szilasi játékát valójában nagyon is oldott és természetes, rubato ritmizálás jellemzi. Talán éppen e visszafogottság -vagyis a modorosság teljes hiánya -miatt tűnik olykor úgy, mintha közel egyenletes lüktetése lenne a kisebb zenei egységeknek. Máskor persze nyilvánvalóvá válik, hogy szó sincs efféle túlzott fegyelemről: a két nagy polonéz (fisz-moll, op. 44 és Asz-dúr, op. 53) főtémájának például kifejezetten hezitáló, kapkodó karaktere ragadja meg a figyelmet, és jellemző az is, hogy az Asz-dúr darabban határozottan nagy a kontraszt e szabadon ritmizált főtémafej és az ostinato-kíséretes középrész közt, hiszen utóbbiban az állandó tizenhatod-zakatolás kíméletlenül keretek közé szorítja a melódia pontozott ritmusát.

Más zenei tényezőkhöz hasonlóan Szilasi billentését is elsősorban tisztaság, kontrolláltság jellemzi. A folyamatos ritmusértékekből álló figurációkban csodálható leginkább fürge, majdnem non-legato billentésmódja: a cisz-moll mazurka (op. 56/1) nyolcadoló szakasza briliánssá, az Asz-dúr polonéz tizenhatod-futamos bevezetője robbanékonnyá, a D-dúr mazurka (op. 33/2) trillázó első témája vagy C-dúr (op. 24/2) emelt kvartos motívuma pedig hetykévé válik tőle. Jellemző, hogy a polonézekben (például az op. 26/2-es esz-moll darabban) a művész különféle staccatók egész tárházát képes felvonultatni. Mire pedig ráunnánk a kissé szaggatott billentésmódra, a Pleyel-zongora puha legatóját is megtapasztalhatjuk: például az éppen ettől egyedivé váló cisz-moll mazurkában (op. 63/3).

A dalok felvétele többé-kevésbé méltónak mutatkozik a zongoraműveket tartalmazó lemezek színvonalához. Ha olykor leheletnyit mégis szürkébbnek tűnik, azt részben talán maga az anyag természete indokolja. Érdekesség, hogy az op. 74-es jegyzékszámmal, a szerző halála után kiadott dalsorozat mellett a lemezen „függelék"-ként, az Estrade zongora kíséretével néhány darab korai változata is szerepel. Szilasinak ezúttal viszonylag kevés szerep jut, hiszen a dalok zongoraszólama általában a szó szoros értelmében csupán kísér. Ahol mégis többről van szó, ott a pianista nyilvánvaló élvezettel illusztrálja a zenét, s transzformálja zongoráját vágtázó lovakká A harcos (Wojak) című dalban vagy szélviharrá az Elkésett vőlegényben (Narzeczony). A középpontban mindenesetre inkább a lengyel mezzoszoprán, Alicja We˛gorzewska-Whiskerd produkciója áll, aki telt hangon, de többnyire Szilasihoz és a Pleyel-zongorákhoz illő mértékletességgel énekel. Tolmácsolásában különösen emlékezetes -találó, játékos és nem túlzó -a nézőpontok megkülönböztetése: az énekesnő hitelesen kölcsönzi hangját borozgató férfinak (Mulatozás - Hulanka), álmodozó lánykának (Leányábránd - Z˙yczenie), sőt egy dalon belül aggódó anyának és megesett leányának (Litván dal - Piosnka litewska). Kész alkalmazkodni, ha a zenei textúra vagy a szöveg megköveteli: a pasztorális hangvételű Tavasz (Wiosna) című dalban szinte egy lírai szoprán karcsúságával szólal meg, a Színed se lássam (Precz z moich oczu) című darabban pedig képes bensőségességbe fojtani túláradó tónusát. Dicséretes, mégis kissé fárasztó az állandó önkontroll - nemcsak az előadónak, hanem a hallgatónak is -, s felmerül a kérdés: vajon nem illene-e az olykor szinte Haydnra emlékeztető Chopin-dalok előadásához kissé áttetszőbb hang (azzal együtt is, hogy egy könnyű szoprán számára nyilván kényelmetlen volna a sok középfekvés)? Fontos azonban leszögezni, hogy We˛gorzewska-Whiskerd produkciója ezzel együtt is színvonalas, s csupán egyetlen esetben érzem az összkiadás nívója alatt teljesíteni: a Hiányzik, ami kell (Nie ma czego trzeba) című dalban, melyben a természetes temperamentum és drámai érzék az önkontroll fölébe kerekedik, s az erőltetett hang még a tiszta intonációt is veszélybe sodorja. Ez főleg azért sajnálatos, mert ezt a kései dalt a műcsoport egyik legsikerültebb, csúcsponti darabjaként tartják számon - persze meglehet, hogy éppen ennek tudható be az énekesnő fokozott igyekezete.

Alicja We˛gorzewska-Whiskerd