Együtt George Sand-nal: 1838-1847

Chopint Liszt mutatta be 1836 végén a regényíró Aurore Dudevant (szül. Dupin) bárónénak, írói nevén George Sand-nak (1804-1876). A hölgy fiúként nevelkedett és megjelenésében, modorában is férfias volt, ennek ellenére számos szeretője ismeretes. 1831-ben elhagyta férjét, Casimir Dudevant bárót, akitől két gyermeke született, Maurice és Solange. Nagyanyjától 1821-ben megörökölte a Nohant kastélyt és birtokot. Sand rendkívüli és független egyéniség volt. Önéletrajzában, leveleiben és Lucrezia Floriani című regényében terjedelmesen ír Chopinről, de tanúságtétele számos ponton megbízha- tatlan, mivel szorgosan ápolta saját hírnevét.

Daguerrotípia 1849-ből

Sand erősen vonzódott Chopinhez. 1837-ben meghívta Nohant-ba, de a férfi kezdetben nem találta vonzónak, és elhárította a közeledését. Adalbert Grzymalához, Chopin egyik barátjához írt hosszú levelében (kb. 1838. június) Sand a csodálatos kapcsolatukról beszél, de egyben panaszkodik, hogy Chopin továbbra is visszautasítja a teljes szexuális viszonyt. Úgy tűnik azonban, hogy nem sokkal ezután sikerült elcsábítania a férfit, s ezt rövid, de szenvedélyes szerelmi kapcsolat követte. Maga Chopin nagyon szűkszavú az ügyet illetően, barátainak írott leveleiben alig tesz említést róla. Mások annál beszédesebbek, különösen Liszt és d'Agoult grófné köreiben; rengeteg pletyka kísérte a kapcsolatot, a legtöbbjét erősen színezte a féltékenység.

George Sand - Félix Nadar felvétele, 1864

Miután 1838 nyarát együtt töltötték Párizsban, Chopin és Sand Palma de Mallorcára indult, ahová november 8-án érkeztek meg. Chopin csak néhány közeli barátjának árulta el, hogy Mallorcára megy Sand-nal, s szülei előtt is titkolta az utazást. Magával vitt néhány Bach-kottát, az op. 28-as Prelűdöket, amelyeken dolgozott, valamint hatalmas mennyiségű papírt, tollat és tintát. 1839 januárjában elküldte a befejezett Prelűdöket Pleyelnek Párizsba. A zongora, amelyet indulásuk előtt rendelt, ekkortájt érkezett Valldemossába, abba a kolostorba, ahová a két utazó december 15-én kénytelen volt beköltözni. Nem sokkal ezután Chopin, aki évek óta szenvedett látens tüdőbajban, súlyosan megbetegedett, így február 13-án elhagyták Mallorcát. Chopin számára az utazás katasztrofálisnak bizonyult, de betegsége Sand-ból a legjobb tulajdonságait hozta elő. Kapcsolatuk forró szerelemből meleg barátsággá enyhült, az asszony részéről erős anyai érzésekkel vegyítve. Olykor csaknem leereszkedően beszélt a férfiról, babusgatva, mint egy ölebet, és „Chip-Chip"-nek becézte.

A marseille-i orvos erősködött, hogy Chopinnek a déli klímára van szüksége, ezért Sand-nal együtt még nagyjából három hónapig Marseille-ben maradtak, ahonnan egyszer átrándultak Genovába. 1839 májusának végén Nohant-ba mentek. Chopint egészen elbűvölte a hely, amelyet először látott -ez volt az egyetlen vidéki ház, ahol tartósabban berendezkedett. Saját hálószobája volt, zongorával és gyönyörű kilátással a békés vidékre; ebben a nyugalomban komponálta legjobb műveinek jelentős részét. Első látogatása alkalmával hamar visszanyerte erejét, és megint elkezdett levelezni. Októberben viszszatért Párizsba, ahol új lakásba költözött, a rue Tronchet 5. szám alá. Sand is úgy döntött, hogy Párizsban folytatja életét, de külön házban. 1841 októberében Chopin mégis beköltözött annak a két háznak a kisebbikébe, amelyet Sand bérelt a rue Pigalle-on.

Az 1840-es évek első fele boldog és termékeny időszak volt Chopin életében, bár fizikai állapota tovább romlott. Idejét a tanítás és a zeneszerzés között osztotta meg. Hangsúlyozottan nem volt a virtuózok „párizsi iskolájának" tagja, akik folyton versengtek egymással, ki tud látványosabban zongorázni. Fölötte állt minden versengésnek, és csaknem legendás figurává vált, akihez kevesen juthattak közel. Charles Hallé ki is fejezte, milyen kiváltságos és megtisztelő, hogy meghívást szerezhetett az egyik ilyen „réunion intime"-re, amelyen Chopin játszott.

Ahogyan közelebb kerültem hozzá, csodálatom egyre nőtt, mert megtanultam becsülni azt, ami korábban főképp csak elkápráztatott. Személyes megjelenésében is roppant meglepő volt, tiszta vonásaival, áttetsző arcszínével, szép, hullámos barna hajával, törékeny alkatával, arisztokratikus tartásával és hercegi modorával kitűnt mások közül, s az ember úgy érezhette, egy felsőbbrendű lény társaságában van... Manapság [1890 táján], amikor Chopin zenéjét már minden iskoláslány magáénak tudja, s amikor már szinte nincs hangversenyműsor a neve nélkül, lehetetlen elképzelni, milyen hatást tettek ezek a darabok a muzsikusokra, amikor először megjelentek, különösen amikor ő maga játszotta őket. Azt teljes bizonyossággal kijelenthetem, hogy soha senki nem tudta őket úgy életre kelteni, ahogyan az ő varázslatos ujjai alatt megszólaltak. Ha őt hallgattuk, elveszítettük az elemzés minden képességét; egy pillanatra sem gondoltunk arra, milyen tökéletes volt ennek vagy annak a nehézségnek a megoldása; az ember, mondhatni, egy költemény rögtönzését hallgatta, s annak bűvöletében maradt, elejétől a végéig.

Csekély számú nyilvános koncertjének egyikére 1841. április 26-án,  a Salle Pleyelben került sor, amikor eljátszotta a két op. 40-es polonézt, az op. 38-as F-dúr balladát, a harmadik, cisz-moll scherzót és több prelűdöt. George Sand április 18-i levele szerint csak azért egyezett bele a hangversenybe, mert barátai gyötörték, és remélte, hogy mégsem lehet megszervezni. Ám alighogy kimondta a fatális igent, mintegy csoda folytán minden elrendeződött, és a jegyek háromnegyed részét elkapkodták, mielőtt egyáltalán meghirdették volna a koncertet. Ekkor feleszmélt, mintha addig szendergett volna, és semmi sem mulatságosabb, mint látni aggályos és határozatlan Chip-Chipünket arra kényszerítve, hogy betartsa ígéretét. Azt remélte, Ön [Pauline Viardot-Garcia] majd eljön és énekel. Amikor megkaptam az Ön levelét, és kiderült, hogy ebben már nem reménykedhet, le akarta mondani a hangversenyt. De erre nem volt mód -már túlságosan messzire ment el... Nem akar plakátot, műsorlapot, nagy hallgatóságot.

Nehéz elképzelni a nyilvános fellépéshez való olyan hozzáállást, amely ennél szögesebb ellentétben állna Lisztével.

A hangverseny nagy sikert aratott. A La France musicale Schuberthez hasonlította Chopint: „egyikük azt tette a zongoráért, amit a másik az énekhangért... Chopin egyedülálló zongorista, nem szabad, és nem lehet máshoz hasonlítani". Ennél is nagyobb sikere volt a Salle Pleyelben 1842 februárjában adott koncertjének, ahol bemutatta a harmadik, Asz-dúr balladát, az op. 51-es Impromptut, három mazurkát és négy noktürnt. 1839 októberében a francia királyi pár előtt is zongorázott, Moschelesszel együtt. Általában elmondható azonban, hogy nyilvánvalóan jobban szeretett a Rothschildok és Stockhausenek fényűző szalonjaiban játszani, ahol unszolták, hogy ismételje meg legnépszerűbb darabjait, rögtönözzön, sőt tréfás előadásokra is rávették, amelyekben nagyra értékelték utánzó képességét. Lengyel honfitársai, köztük Adam Mickiewicz költő (1798-1855), aki szintén párizsi száműzetésben élt, szemére hányták, hogy jobban szeret ilyen körülmények között fellépni. De úgy tűnik, Chopin jobban tudta, mi illik hozzá. Tetszik, nem tetszik, ebben az időszakban, amikor a gazdagok kedvében járt, tanította leányaikat, és olykor, a költői elvonulás időszakaira visszatért Nohant-ba, tehát ebben az időben alkotta legnagyobb remekműveinek zömét.

1842 szeptemberében Chopin és Sand a Square d'Orléans 9. szám alatti fényűző szállásra költöztek, ahol a zeneköltő hét évig maradt. Apja 1844. május 3-án bekövetkezett halála mély és tartós bánatot okozott neki. Augusztusban nővére, Ludwika látogatta meg férjével, Josef Je˛drzejewiczcsel; Nohant-ban vendégül látta őket George Sand, aki előre írt Ludwikának:

Az én kedves gyerekemet elég véznának fogja látni, és úgy találja majd, hogy megváltozott, mióta nem látta őt. De az egészsége ne riassza meg túlságosan. Az elmúlt hat évben nagyjából ugyanilyen volt, s ez alatt én minden nap láttam. Minden reggel elég erősen köhög; két-három komolyabb roham csak télen fordul elő, mindegyik két-három napig tart; időnként egy-egy rövid ideig tartó idegzsába -ilyen a szokásos állapota... biztos vagyok benne, hogy rendszeres életmóddal és gondoskodással [a szervezete] ugyanaddig kitart, mint bárkié.

Chopin ezekben az években valóban sokszor össze tudta szedni magát, és a sikeres alkotó munka hosszú időszakait élte meg.

Immár minden nehézség nélkül ki tudta adatni műveit, mégpedig kitűnő feltételekkel, a kiadókkal való viszonya mégsem volt felhőtlen. Mivel ekkor még nem volt hatékony szerzői jogvédelem, műveit egyszerre kellett megjelentetni Párizsban, Londonban és Lipcsében. Párizsban különböző kiadókkal dolgozott, de Londonban és Lipcsében a gyakori bosszúságok ellenére kénytelen volt ugyanannál a cégnél maradni. A londoni Wessel azzal ingerelte föl, hogy ostoba címeket adott a műveinek; a lipcsei Breitkopf nem válaszolt a leveleire, és nemigen vette figyelembe a kívánságait. További problémát okozott, hogy minden új darabból három tisztázatot kellett készíteni. Chopin gyűlölte a kottaírást, ezért kopistákat alkalmazott, de aggódott, hogy megértik-e, amit kér tőlük; ha csak tehette, régi barátját, Julian Fontanát (1810-1865) kérte meg ennek elintézésére, s a kiadókkal való tárgyalással is őt bízta meg. Miután Fontana 1841-ben Amerikába ment, Chopin más barátainak, például Grzymalának vagy a csellista Auguste Franchomme-nak a nyakába varrta ezeket a nem éppen csábító feladatokat -ebben a tekintetben Chopin meglepően könyörtelen tudott lenni. Hedley azonban úgy vélte, a művészi termékenységében 1841 után bekövetkezett hanyatlás közvetlenül Fontana elutazásával hozható összefüggésbe.

Chopin és George Sand közös életének egy családi veszekedés vetett végett, amely 1846-ban robbant ki. Sand gyermekei és Augustine Brault, akit Sand 1846-ban fogadott örökbe, egyre inkább nehezteltek Chopinre, és kezdtek lekezelően bánni vele és a barátaival. A válság Solange szerelmi ügyeivel kapcsolatban tört ki. Solange jegyben járt egy tehetős földbirtokossal, Fernand de Préaux-val, és Chopin, aki kedvelte a lányt és az bizalmába fogadta őt, anyja ellenkezése ellenére támogatta ezt a kapcsolatot. Sand nyomására Solange felbontotta a jegyességet, és Auguste Clésinger szobrászhoz ment nőül, akitől valószínűleg gyermeket várt. Az esküvőre 1847 májusában került sor Nohant-ban, de erről Chopint csak túl későn értesítették. Nagy családi veszekedésre volt kilátás Nohant-ban, melynek Solange ügyei csak egyik elemét képezték. George Sand meghívta Chopint, de ő elutasította a meghívást, valószínűleg többféle okból: unta már a kapcsolatot, sértette az asszony bánásmódja, továbbá nem óhajtott jobban belekeveredni a Dudevant család alantas civódásaiba. A Sand-nal való szakítás mindenesetre tartósnak bizonyult, s ezt a nő híres búcsúlevele pecsételte meg, melyet feltehetőleg 1847 július végén írt.

Az utolsó évek, 1847-1849

Chopin zeneszerzői pályafutása ezzel gyakorlatilag befejeződött. Az előző évek nohant-i nyugalmának elveszítése és gyorsan romló egészsége elvette a kedvét nagyobb lélegzetű művek komponálásától. Utolsó nagy munkáját, a gordonkára és zongorára írt szonátát a végső elválás előtt küldte el a kiadóknak. Egy dalon és néhány mazurkán kívül ezután már nem is írt semmit.

Érdekes módon azonban rövid időre újjáéledt zongoraművészi karrierje. 1848. február 16-án, hat év óta először, újra fellépett a Salle Pleyelben: Franchomme-mal előadták a csellószonátát, eljátszotta a Berceuse-t, a Barcarolle-t és Mozart E-dúr zongoratrióját. A terem zsúfolásig megtelt, a kritikusok le voltak nyűgözve, noha maga Chopin úgy vélte, hogy „rosszabbul játszottam, mint valaha".

Egy héttel később Párizsban kitört a forradalom, ami véget vetett Chopin tanításának. Ekkor elfogadta egyik odaadó tanítványa, a skót Jane Stirling régóta érvényes meghívását egy angliai látogatásra. Bátorságát öszszeszedve több nyilvános hangversenyen is zongorázott Londonban, és megadta magát vendéglátóinak, Stirlingnek és nővérének, Mrs. Erskine-nek, akik körbehurcolták a városban, és elvitték az előkelő társaság vezető hölgyfiguráihoz. Viktória királynő is hallotta játszani Sutherland hercegnő estélyén. Az évad lezárultával Skóciába ment három hónapra, ahol végre valamelyest kipihenhette és összeszedhette magát. Edinburghba az újonnan átadott vasúton utazott a Euston állomástól, és fényűző körülmények között szállt meg néhány skót kastélyban. Manchesterben, Glasgow-ban és Edinburghban is játszott. Grzymalának Keir House-ból október 1-jén írott levelében dicsérte a Stirling-kastélyból nyíló nagyszerű kilátást, de panaszkodik gyenge egészsége miatt. Jane Stirling szerelmes volt belé, de őt végtelenül untatták a hölgy állandó figyelmességei, bár kedvességét elismerte. Mire visszatért Londonba, a skót hölgyekkel való kapcsolata feszültté vált. Két hétig ágyban maradt, majd összeszedte magát a lengyel emigránsok javára adott guildhalli koncertre (november 16.), azután november 23-án visszaindult Párizsba.

Élete utolsó éve igen búskomor volt. Két pénzkereső tevékenysége, a tanítás és a komponálás immár meghaladta az erejét, s nagyon radikálisan meg kellett volna változtatnia fényűző életmódját, ha Jane Stirling nem siet segítségére egy nagylelkű pénzadománnyal. Orvosi tanácsra a nyarat Chaillot-ban töltötte, Passy dombjain, ahol meglátogatta őt Jenny Lind. Chopin elküldött nővéréért, Ludwikáért, aki 1849. augusztus 9-én megérkezett férje és leánya társaságában, s haláláig ápolta öccsét. Tytus Wojciechowski megpróbálta elérni, de csak Ostendéig jutott, mert orosz állampolgárokat nem engedtek be Franciaországba. Szeptember végén Chopin a place Vendõme 12-be költözött, és itt halt meg október 17-én, miután barátjától, Alexander Jelowickitól fölvette az utolsó kenetet. Általános feltételezés szerint 39 éves korában bekövetkezett halálának tuberkulózis volt az oka.

A temetési szertartásra október 30-án került sor a Madeleine-ben, csaknem háromezer gyászoló jelenlétében. Pauline Viardot és Luigi Lablache énekelt Mozart Rekviemjében, s első ízben hangzott el Chopin saját gyászindulójának zenekari változata a b-moll szonátából, Napoléon-Henri Reber vezényletével. Chopint a Père Lachaise temtőben helyezték örök nyugalomra, ahol 1850. október 17-én leplezték le Clésinger síremlékét. 1855-ben és 1859-ben Fontana megjelentette kiadatlan műveinek (op. 66-77) posztumusz kiadását.

Rácz Judit fordítása

A valldemossai kolostor temploma

Pauline Viardot-Garcia

Julian Fontana