További infó a www.bmc.hu oldalon a pajtabachkurtag-nál -igazította el a részletek iránt érdeklődőket az idei második vértesacsai pajtakoncert tekintetében a hangverseny szórólapja. Az esemény rövid foglalatát képező szóalakulatból persze kimaradt a Csalog Gáborra utaló elem, bár, ha akarjuk, az már a pajta fogalmába is beleértődik, már tudniillik ha ez a szó zenei kontextusban fordul elő. Mint emlékezetes, Csalog tavaly állította egy másik, kieső dunántúli vidéki koncerthelyszín helyébe Evva Zsolt építész vértesacsai pajtáját, s ez a „félig nyitott, félig zárt" tér nagy sikerrel debütált a tavalyi két hangversenyen, ha szabad egy épülettel kapcsolatban így fogalmaznom. A helyszín híre a programokéval együtt terjedt, ami nyilvánvalóan fontos szerepet játszott az összbenyomásban; s hogy szerencsés választásnak bizonyult, az is mutatja, hogy a Bartók Rádió akusztikai szempontból megfelelőnek találta, és az idei két hangversenyről már felvételt készített.

Az előző évhez képest annyi változott, hogy a két hangverseny nem egyetlen hétvégére, hanem két egymást követő vasárnapra került; s hogy a játszott zeneszerzők száma 50 százalékkal, kettőre csökkent -tudniillik az első hangversenyen csak Bachot játszott Csalog Gábor, Kemenes András, Fejérvári Zoltán, Németh András és Palojtay János, a másodikon, augusztus 8-án pedig „Bach-Kurtág Nap" felcímmel adott koncertet Csalog Gábor és (tanítványaiból álló) együttese; a programban a Jelek, játékok, üzenetek sorozat darabjai, továbbá Bach-fúgák, -tánctételek és -korálelőjátékok hangzottak föl, utóbbiak részint Kurtág-átiratban, részint eredetiben. E második hangversenyről szól a beszámoló.

Hasonló koncertet alig néhány hónappal korábban hallottam tőlük, éppen a Kurtág házaspár jelenlétében, a FUGÁ-ban, amint az olvasó talán emlékszik rá. Nos, ha annak a koncertnek Kurtágék jelenléte és a zeneszerző emlékezetes jóváhagyó-hitelesítő szavai kölcsönöztek különleges jelentőséget, emitt a hely művelhetett kétszeres csodát. Egyfelől azáltal, hogy a ház, amelyhez a pajta tartozik, a koncerteket megelőző napokban bentlakásos művésztelepként működve a nagyvárosban tulajdonképp reprodukálhatatlan műhelymunkát tett lehetővé, másfelől idilli hnagulatával, illetve „a koncerttermek vagy stúdiók mesterkélt csendjé"-től olyannyira különböző „szakrális légkör"-ével, hogy Csalog szavait idézzem.

A kétrészes programban, melyben a félidőkön belül szünet nélkül, tervezett folyamatot alkotva követték egymást a darabok, Csalogon kívül Németh András, Palojtay János, Fejérvári Zoltán és Kiss Péter zongorázott, Szalai András cimbalmozott, vonós hangszereken pedig Dóczi Áron, Pintér Dávid, Tornyai Péter és Zétényi Tamás játszott. A darabok hosszúsága néhány másodperc és néhány perc között változott; hol kaleidoszkópként vátogatták egymást, hol pedig afféle zenei lépcsőpihenőként adtak lehetőséget arra, hogy valamilyen kép, hangütés, hangulat átjárjon minket, s egy ideig velünk maradjon, mielőtt újabb színek villannának fel. A Kurtág-tételekből álló sorokat tartóoszlopokként hordozták a legtöbbször nagyobb közönként „felállított" Bach-művek.

A koncert első részének legszebb élményei közé tartozott az op. 4-es 8 duó hegedűre és cimbalomra, amelyet Szalai András mellett a ciklus közepén egymást váltó Tornyai Péter és Pintér Dávid játszott, mindnyájan úgy, hogy -amint mondani szokás -megállt a levegő. Dóczi Áron a ...féerie d'automne... tündérien testetlen előadásával hívta fel magára a figyelmet, a négykezesek közül a Pilinszky-Hölderlin-vázlata volt a legemlékezetesebb Németh és Fejérvári interpretációjában. A vonósegyüttes, illetve vonósnégyes számai közül a félidőt záró moment musical (VI: Les adieux - in Janá≈eks Manier) halálos kimértsége, dermesztő, elhaló vége jelentette a csúcspontot.

A nagyobbik, az igazi varázslat azonban   második részben következett be. Ez a válogatás talán még kifürkészhetetlenebb távlatokat nyitott a mélység és a magasság, az infernó és a szférák irányában egyaránt -ezúttal a szó szoros értelmében úgy éreztük, hogy egyetlen, magával ragadó kompozíció tételeit halljuk, amelyben úgyszólván minden tétel nélkülözhetetlen szerepet játszik, s az előadók is mintha mindvégig varratmentesen csatlakoztak volna egymáshoz, jobban mondva mintha minden hang mögött egyaránt jelen lett volna mind a tíz művész. A megszólalások, a gesztusok, a hangok súlya nőtt meg, nagyítódott fel ebben a második félidőben: rusztikus jókedvvel nyitotta a Tornyai által játszott The Carenza Jig, s rugalmas erőtől duzzadtak Palojtay nonlegatói a Bach G-dúr francia szvitjéből ideillesztett másik Gigue-ben. Szinkronitásban, homogeneitásban, expresszivitásban minden addigi vonóstételt felülmúlt a Pintér, Tornyai és Zétényi előadta Jelek VI című Kurtág-tétel, s nemcsak gyöngyöző skálameneteket, hanem artikulációs és dinamikai differenciáltságot -ha tetszik, beszédszerű zenét - is hallhattunk Pintér Dávid E-dúr partita-tételében.

A „felnagyított" hatás és kifejezés példáinak sorolásakor, lám, a második rész első négy száma közül egyet sem hagyhattam ki. További aprólékos adatközlés helyett hadd szorítkozzam most már csupán azoknak a felsorolására, akikhez az emlékezetes félidő legkatartikusabb pillanatai kapcsolódtak. A szóló zongoradarabokban Palojtay, Fejérvári és Kiss Péter; az Un brin de bruyère à Witold című cimbalomdarabban és a Vékony Ildikó-gyászzenében Szalai András, akinek talán az egész hangverseny legmagasztosabb pillanatait köszönhettük; s a koncert zárásában, a Virág az ember, Mijakónak vonós változatában ismét Pintér, Tornyai és Zétényi neve az, amelyet feltétlenül újra meg kell említenünk. No meg azt, hogy a félidő-kompozíciónak a Vékony-emlékdarabbal kezdődő, az „utójáték a halálhoz" funkcióban játszott Bach-Kurtág-négykezessel (Das alte Jahr vergangen ist), majd a varázslatos Hommage à Soproni-négykezessel folytatódó és a két verzióban eljátszott Virág az emberrel lezáruló „kódája" szavakban alig érzékeltethető zenei és érzelmi gazdagságával az egész koncert legnagyobb ajándéka volt. (Vértesacsa, augusztus 1. és 8.)

Csalog Gábor  - Karácsony Tamás felvétele