Pekka Kuusisto és Kokas Katalin - Krizsik András felvétele

Kiváló külföldi és hazai muzsikusok serege, remek előadások, s a  szervezés fogyatékosságai ellenére is lelkes és jó hangulatú közönség -röviden így jellemezhetem az első Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál első négy napján szerzett tapasztalataimat.

A Fesztivál ötlete Kokas Katalintól és Kelemen Barnabástól ered, akik ezúttal nem csupán hegedű- (és brácsa-) művészként mutatták be tudásukat, hanem hazai és nemzetközi kapcsolataik révén kulcsszerepet játszottak abban is, hogy egy héten át, minden délelőtt és este olyan világklasszis előadók léphessenek fel Somogy megye székhelyén, mint a hegedűs Joshua Bell, Alina Pogosztkina, vagy éppen a gordonkán és csembalón egyaránt kiválóan játszó Jonathan Cohen. Megérdemlik érte az elismerést, ahogyan az újonnan indult fesztivál igazgatója, Bolyki György is. A nagyszerű kezdeményezés szerencséjére ezúttal mintha a politikának is sikerült volna felülemelkednie szokott szűklátókörűségén: ha jól tudom, a volt baloldali kulturális miniszter éppúgy támogatta a kezdeményezést, mint a jobboldali többségű városvezetés. Kár, hogy az ilyesmi csak kivételes alkalmakkor sikerül, s kár az is, hogy Kaposvár, jóllehet az elmúlt két évtizedben több parlamenti képviselőt és minisztert adott Magyarországnak, pillanatnyilag autópályán nem megközelíthető, intercity vasúti járattal is csak napjában egyszer, s bizony a város remek társulatnak otthont adó színháza is omladozik.

Pedig, mint azt a Fesztivál gazdag és szép koncertkínálata is tanúsítja, van miért ellátogatni a Kapos-parti városba. Annak ellenére így gondolom, hogy akadtak azért nehézségek, példának okáért a koncerthelyszínekkel. A több hangverseny színhelyéül kijelölt Szivárvány Zeneház -derék magyar szokás szerint -nem készült el a kellő időben, aminek következtében a szervezők meglehetősen kellemetlen helyzetbe kerültek: a rendezvényeket a helyi zeneiskolába, illetve a Csiky Gergely Színházba kellett áthelyezni. A változásokból adódó kellemetlenségeket, az ültetési nehézségeket aligha kell ecsetelnem. Az időjárás sem volt éppen kegyes: a légkondicionálás nélküli alkalmi koncerthelyszíneken hol a füllesztő, párás meleg keserítette meg a hallgatóság életét, hol pedig távozóban a heves augusztusi viharok.

S mégis, mindezek ellenére -vagy talán egy kicsit ezért is? -nem egy esetben felemelő élménnyel gazdagodhatott a koncertek hallgatója. Például mindjárt az augusztus 13-i nyitó est alkalmával, melynek első részében Mendelssohn ifjúkori műve, az op. 20-as Esz-dúr vonósoktett hangzott el, Joshua Bell, Mihail Ovrutszkij, Kokas Katalin, Alina Pogosztkina, Gál Zoltán, Gilad Karni, Jonathan Cohen és Kokas Dóra tolmácsolásában. Bár az előadás bizonyos mozzanataiból érződött, hogy nem összeszokott együttesről van szó, ám az is, hogy remek hangszeres szólisták ülnek a pódiumon; Bell, Cohen és Pogosztkina pedig imponáló virtuozitással tudták összefogni a kamarazenei mércével mérve elég nagy apparátust. Örömömre szolgált, hogy a közönség lelkesedését a Scherzo megismétlésével hálálták meg: nemcsak azért, mert a tétel másodszor még szebben, még magával ragadóbban hangzott el, hanem azért is, mert ez a mű legeredetibb, leginkább mendelssohni tétele. Az est második részében Kocsis Zoltán irányításával ugyancsak remekbe szabott előadásban csendült fel Stravinsky darabja, A katona története. Nagyon is helyénvalónak éreztem, hogy e kis zenés színpadi mű a kényszerű helyszínváltozás miatt oda került, ahová való: a színházba. A katona története ugyanis valójában nem kamaramű, még ha zenekara sajátos összeállítású kamaraegyüttes is. A darab cselekményét ezúttal mindössze a narrátor előadásából ismerhette meg a közönség, Mácsai Pál persze fölényes könnyedséggel és igen szórakoztatóan pótolta a hiányzó színészeket is, különösen az ördögöt mint öregasszonyt, igaz, lepkeháló nélkül. A királykisasszony felgyógyulását követő három tánc esetében az előadók még a színpadi megjelenítés csábításának sem tudtak ellenállni: a tangót, a keringőt és a ragtime-ot az Inversedance társulat tagjai táncolták el, Fodor Zoltán koreográfiájára.

Augusztus 14. délelőttjéről, a református templomban megrendezett hangversenyről mindenekelőtt Beethoven Kreutzer-szonátájára fogok emlékezni. Túlzás nélkül állíthatom, hogy a mű megvilágító erejű, fenomenális előadásban csendült fel Joshua Bell és Kocsis Zoltán játékának köszönhetően, s az értelmezés katartikus voltát az a tény sem csökkentette, hogy az első tételszünetben a déli harangszót is türelmesen ki kellett várni.

Az augusztus 15-i, esti koncert üde színfolját Jevgenyij Nyesztyerenko fellépése jelentette számomra, aki egyebek mellett Muszorgszkij-dalokat adott elő. Nyesztyerenko ugyan tagadhatatlanul túl van már fénykorán, de továbbra is élmény hallgatni: az orosz basszistáknak abba a régi típusába tartozik, akiknek hangja széles, mint a Volga folyó és elsöprő, mint a Vörös Hadsereg. Mindeközben azonban Rettenetes Iván‑i vonásait jóleső teatralitás, Doktor Bartolót idéző buffókarakter ellensúlyozza. Ennek következtében Muszorgszkij dalciklusa, A halál dalai és táncai olyan egyszemélyes operajelenetként hatott előadásában, melynek címszereplője nem annyira kérlelhetetlen kaszásra, mint inkább joviális ivócimborára emlékeztetett. Nagy élvezettel hallgattam, s a közönség lelkesedéséből meg a ráadásokból ítélve mások is.

BOZÓ PÉTER

Ahogy teltek a napok és szaporodtak a  koncertélmények, egyre inkább úgy tűnt: Kokas Katalinék rendezvénye egyszerre minden hazai zenei fesztivált felülmúl. Képzeljenek csak el napi két, változatos programokkal zsúfolt komolyzenei koncertet az eksztázisig lelkes, igazi fesztiválközönséggel; hozzá zömmel fiatal, pályájuk csúcsán álló világsztárokat, akik a legkülönbözőbb kamarazenei társulásokban lépnek fel, és -lényeges! -amikor éppen nincsenek színpadon, akkor is jelen vannak, s szemlátomást nagyon élvezik egymás produkcióit és társaságát. (Ez utóbbi volt talán a titka a fesztivál kivételes hangulatának, s külön köszönet illeti érte a vendéglátó Kokas Katalint.) Mindez egy zenei életéről eddig méltán nem híres vidéki város alapfokú zeneiskolájában vagy az annak szomszédságában álló református templomban - olyan pódiumokon, ahol a hétköznapok során legföljebb Bartók-hegedűduókat, Chopin-keringőket, esetleg A lenhajú lányt hallhatja a nagyérdemű. Bartók-hegedűduók, Chopin-keringők vagy A lenhajú lány persze most is szerepeltek a programban, csakhogy nem zeneiskolások, hanem Alina Pogosztkina, Kelemen Barnabás, Kocsis Zoltán, José Gallardo és Joshua Bell előadásában (augusztus 14-én, illetve 18-án este). Szinte valószerűtlen élmény - és persze távolról sem csak a kaposvári hétköznapokat ismerő, helyi zeneszeretők számára, akik egyébként nagy számban képviseltették magukat a koncerteken.

Ha a hallgatóság túltette magát ezen az első, kellemes megrázkódtatáson, a színpompás műsor-összeállításokhoz kellett gyorsan hozzászoknia: a hangversenyek programja ugyanis nem a szokásos koncepció szerint épült fel. Bár némelyik majdnem tematikusnak volt mondható -például francia (augusztus 14. este) vagy barokk zenét (augusztus 16. délelőtt) állított a középpontba -, igazság szerint a legtöbb kissé esetlegesnek tűnt. Ezzel kapcsolatban előzetesen komoly fenntartásaim voltak, a fesztivál során mégis úgy éreztem: jól hatott a kötetlenség, s illeszkedett a fesztivál egészének hangulatához. Hiszen ugyanezt a kavalkád- vagy szemleszerűséget erősítette a mű- és műfajválasztás is: ha jól számoltam, éppen harminc különböző apparátusú kompozíció hangzott el az egy hét során. Hasonló mozgalmasság jellemezte a művek és az előadók, illetve a művészek egymással való társítását is: ha mindenki nem is játszhatott mindenféle apparátusban és mindenkivel, az biztos, hogy két, azonos előadók alkotta kamaratársulás nem szerepelt a közel hatvan műsorszám között. Bár a fesztiválszervezők azon ígérete, miszerint minden koncerten „zenei csemegéket" is bemutatnak majd, igazából nem valósult meg, nem hiszem, hogy hiányérzete lett volna a közönségnek. Sőt sok esetben éppen a kuriózumok nem érték el a magas átlagnívót: Britten Négy francia dala például kissé idegenül hatott a szombat délelőtti koncerten (augusztus 14., Wierdl Eszter, Oberfrank Péter); Puccini Krizantémok című vonósnégyese a kiváló előadás ellenére is csupán feledhető nyitánya volt a vasárnap délelőtti fer- geteges hangversenynek (augusztus 15., Mihail Ovrutszkij, Kokas Katalin, Kelemen Barnabás, Jonathan Cohen). Debussy Egy faun délutánjának Ohad Ben-Ari-féle, lecsupaszított átirata pedig -az előadástól jórészt függetlenül - azokra a „kötelező olvasmányok röviden" típusú műismertetőkre emlékeztetett leginkább, amelyek minden eseményről számot adnak, mégis tökéletesen semmitmondóak (augusztus 14. este, Drahos Béla, Szatmári Zsolt, Zempléni Szabolcs, Vígh Andrea, Alina Pogosztkina, Ábrahám Márta, Gilad Karni, Jan-Erik Gustafsson).

Alina Pogosztkina és Kelemen Barnabás - Krizsik András felvétele

Az említett, kivételesen emlékezetes vasárnap délelőtti koncerten ugyanakkor éppen egy ilyen „kuriózum"-produkció hozta a legmegrendítőbb pillanatokat. Elegendő talán annyit elmondani róla: az egybegyűltek Kurtág különféle négykezes, kétzongorás és kétzongorás-ütős átiratait hallhatták Mácsai Pál felolvasásaival, Rados Ferenc, Rácz Zoltán és Holló Aurél előadásában. A Kurtágot körülölelő két Schumann-interpretáció más módon, mégis hasonlóképpen letaglózónak bizonyult. Előbb a fesztivál alighanem legfiatalabb művésze, Kokas Dóra szólaltatta meg a német szerző három Fantáziadarabját megszámlálhatatlanul sokféle piano-árnyalattal és színpadi kisugárzására általában is jellemző, elbűvölő líraisággal. Zárószámként pedig az Esz-dúr zongoraötös hangzott el rendkívül emlékezetes előadásban. Ezt teszi tehát -állapíthattuk meg magunkban -, ha egy kamaramű középső vonós szólamait figyelemhez szokott, zseniális szólisták játszszák: Alina Pogosztkina és Gilad Karni ötletgazdag, kommunikatív, elegánsan előzékeny, s még belső szólamként is feltűnően szép hangú játéka szinte új, sosem hallott réteget hozott létre a zongoraötös textúrájában. A prímet játszó Ábrahám Márta is remekül helytállt, még ha a fesztelenségben nem tudott is társa lenni partnereinek. Mindkét Schumann-műben José Gallardo zongorázott -pazarul. Gallardo néhány fellépés után a fesztivál közönségének egyik kedvence lett, bár erre a címre alighanem sok riválisa akad. A rendkívül temperamentumos zongorista tolmácsolása bámulatosan sűrít magába sokféle, ellentétes erényt: robbanékonyságot és precizitást, fegyelmet és spontaneitást, fényes-erős, mégis nagyon érzékeny hangszínskálát. Alkalmazkodókészsége is páratlan: ahogy Kokas Dóra líraiságának, úgy a zongoraötös izzásának, majd pedig másnap Kelemen Barnabás nagy ívű Schumann-játékának is hiteles partnere volt (a-moll hegedű-zongora-szonáta, augusztus 16. este).

Rados Ferenc és Jevgenyij Nyesztyerenko - Krizsik András felvétele

Az utóbbi esten Gallardo Chopin g-moll zongoratriójában is részt vett Mihail Ovrutszkij és Jan-Erik Gustafsson társaságában. Érdekes, hogy ez az együttes látszatra sokkal visszafogottabban, szinte komoran muzsikált -Mihail Ovrutszkij egyébként talán az összes fellépő közül a legszerényebb, legintrovertáltabb színpadi egyéniségnek bizonyult -, az eredmény, a hangzás mégiscsak az emlékezetes Schumann-zongoraötös lehengerlő kifejezőerejéhez, burjánzásához volt hasonlítható. Ez a hangverseny ismét óriási lelkesedés-tartalékokat követelt a közönségtől, hiszen a fergeteges kezdést követően hasonló színvonalú köztes számok után csak jóval később érkezett az est a csúcspontjára: Bartók Kétzongorás-ütős szonátájához. A hallgatóság becsületére legyen mondva, bírta lelkesedéssel -érdemes talán egy, a fesztivál oldott hangulatára jellemző képet megörökíteni: a zeneiskola zsúfolásig megtelt termében a hallgatóként jelenlévő sztárok a művészeti vezetővel együtt iskolások módjára kuporognak a színpadon, hogy végül a közönséggel együtt szinte eksztázisban követeljék a ráadást Anna Laakso, Kocsis Zoltán, Rácz Zoltán és Holló Aurél káprázatos produkciója után.

Biztosan nem voltam egyedül azzal, hogy a fesztivál spontán vonzerejének köszönhetően tovább maradtam az előre tervezettnél: nehezemre esett ugyanis otthagyni Kaposvárt anélkül, hogy hallottam volna például Kelemen Barnabás és a bámulatos Alina Pogosztkina Bartók-duóit, Ravel Zongoratrióját a szintén nagyszerűnek ígérkező Gallardo- Pogosztkina-Gustafsson összeállításban, vagy ugyanettől a szerzőtől a meglepően különböző stílusú Hegedű-gordonka-duót az extrém játékával és színpadi viselkedésével feltűnő Pekka Kuusisto és Nicolas Altstaedt interpretációjában (augusztus 18. este). Bár az utolsó napok több koncertjét rádión is közvetítették, mindig sajnálni fogom, hogy nem láttam a csupa ragyogó vonósjátékos örömzenélését a III. Brandenburgi versenyben vagy a záróhangversenyt Schönberg Megdicsőült éj című művének gyertyafényes előadásával. 2011 augusztusában mindenesetre akár csak fele ilyen sűrű és intenzív programért is érdemes lesz ellátogatni Kaposvárra. (2010. augusztus 13-20., Kaposvár)

KUSZ VERONIKA