Drága Péterkém!

Az olvasó alighanem elcsodálkozik a fölöttébb személyes megszólításon, mert nem tudhatja, milyen régi baráti kapcsolatban állunk. Szinte hihetetlen, hogy most, a hetvenötödik születésnapodon köszönthetlek a Muzsika hasábjain. Háromnegyed évszázad bizony nem csekélység, tiszteletre méltó életkor. Te sem töltötted tétlenül ezt a hosszú, bár számodra minden bizonnyal rövidnek tűnő időszakot.

Emlékszem, a londoni zeneszobádban volt egy könyvecske, amelybe gondosan bejegyezted, melyik zongoraversenyt kivel és hol játszottad. Micsoda imponáló lista, milyen átfogó és hatalmas repertoár! A versenyművek mellett a zongorairodalom jelentős részét eljátszottad; lemezre vetted Schumann és Debussy valamennyi zongoradarabját.

A kamarazene mindig központi része volt életednek -Pauk Gyurival gyermekkorotok óta muzsikáltok együtt, később társult hozzátok Ralph Kirshbaum, akivel legendás hírű triót alkottatok.

A Zeneakadémián Szegedi Ernőnél, majd Hernádi Lajosnál tanultál, pályatársaiddal, Vásáry Tamással és Gabos Gáborral egy időben. Általatok jött létre a hírneves Hernádi-iskola, amelynek jelentősége a mi generációnk Kadosa-osztályához mérhető. Most ismét annak a neve következik, aki meghatározta több évtized magyar muzsikusnemzedékeinek zenei hovatartozását: Weiner Leóé. Meg tudod magyarázni azt a jelenséget, hogy mindazok, akik nála tanultak kamarazenét, valamilyen módon azonos nyelven kommunikálnak? Így vagyunk mi is, bár én csak Weiner-unoka lehetek (Kurtágon és Radoson keresztül). Ezért tudtunk mindig olyan természetesen együttjátszani, ezért nem volt szükségünk szófecsérlésre: alapjában véve teljes egyetértésben zenéltünk. Különleges csemege volt számomra, amikor Schumann négykezes darabjait, valamint a szépséges Andante con variazionit adtuk elő.

1957-ben, mint oly sokan, elhagytad Magyarországot, Párizsban, majd Londonban telepedtél le. Sajnos a hazai zenebarátoknak sokáig kellett a viszontlátásra-viszonthallásra várniuk, ha emlékezetem nem csal, a hetvenes évek derekán léptél fel ismét Budapesten. Csodálatos volt az a lelkesedés, ahogyan visszatérésedet fogadta a közönség.

Mi már jól ismertük egymást Londonból, ahol sokszor hallottalak, legelőször 1966-ban: a Promenade Concerts sorozatban Beethoven G-dúr versenyművét játszottad. Colin Davis dirigált (akkor még nem volt Sir). Emlékezetes előadás volt, lenyűgözött a hatalmas Albert Hall, és addig soha nem láttam zongoristát ilyen gyönyörű fehér szmokingban.

Meg kell említenem azt is, milyen sokat köszönhetek Neked. Feleséged, Feiner Annie édesapja, Gyuri bácsi, illetve az én apám, dr. Schiff Ödön, orvoskollégák és jó barátok voltak. Annie szinte a születésem pillanatától ismert engem. Amikor fiatal gyerekként eljuthattam Londonba -családunk egy része 1956-ban Angliába került, és hozzájuk kaphattam látogató útlevelet -,egyik első dolgom az volt, hogy felkeressem a Frankl házaspárt. El nem lehet mondani azt a szeretetet és kedvességet, amivel fogadtatok. Egy budapesti kisfiúnak olyan volt a hatvanas évek Londonja, mint a mesebéli Kánaán, ebbe a csodavilágba Ti vezettetek be. Milyen sokat jelentett nekem, hogy előjátszhattam Nektek, tanulva a segítő-építő bírálatokból!

Akkoriban nem tanítottál, a rendkívül megterhelő koncertezés mellett erre egyszerűen nem lehetett mód. Annál örvendetesebb, hogy most, oly sok tapasztalattal a hátad mögött, a hírneves Yale Egyetem katedráján adod tovább azt a rengeteg tudást és ismeretet, amit 75 év alatt összegyűjtöttél.

Nagy szeretettel emlékszem drága édesanyádra, Lolly nénire, aki maga volt a jóság. Testvéred, Juli, gyermekeitek, Jutka és Andris (akiknek felcseperedését születésüktől fogva figyelemmel kísérhettem) mindannyian kaptak valamit ebből az örökségből.

A zene nagy kincs, boldog és szerencsés ember az, aki vele töltheti az életét. Mégis, milyen ritka az olyan muzsikus, aki egy emberöltő elteltével is megtartja azt a gyermeki rácsodálkozást, azt a lelkesedést, ami miatt zenészek lettünk. Ilyen ritka tünemény vagy Te, drága Péterkém.

Isten éltessen, még sokáig.

Baráti szeretettel

Andris