Éppen eleget hallottunk Sanghajról. A fővállalkozó kiadásainak és szerződéseinek elhúzódó ellenőrzéséről, kiegyenlítetlen számlákról, sőt még a riasztó lehetőségről is, hogy a tervezettnél jóval korábban bezár a magyar pavilon. Mégsem hallottunk eleget Sanghajról. Szinte semmit például arról, hogyan mutatkozott be a magyar kultúra, ezen belül a magyar zene az Expón. Sok különlegességgel -ez derül ki a sanghaji világkiállítás magyar kulturális programjait alvállalkozóként szervező Gőz László, a Budapest Music Center (BMC) vezetője szavaiból.

-Nagyon izgalmas feladat volt: sokféle látogató ezerféle elvárásának kellett eleget tenni, vagy legalábbis megpróbálni; mindvégig azzal számolva, hogy egy mérhetetlenül nagy tömeget szeretnénk megnyerni, vonzóvá tenni számukra azt, amit a magyar kultúrából bemutatunk. Az expón napi négyszázötvenezer érdeklődő fordult meg, akiknek mintegy nyolcvan százaléka nem Sanghajból, hanem Kína és a világ legkülönbözőbb tájairól érkezett. Iszonyatos sorbanállás volt mindenütt. Nem csoda, ez volt az 1851 óta megrendezett expók közül az eddigi legnagyobb. És Kínában az első -ennek megfelelően a kínai állam többet költött rá, mint az olimpiára. A városközponthoz közel beépítettek, díszkővel, utakkal burkoltak egy öt négyzetkilométernyi, vagyis fél Ferencváros méretű területet, ehhez megteremtették a teljes infrastruktúrát, gyorsvasúttal és több mint háromszáz kilométernyi új metróvonallal. A méretek, a mennyiségek minden szempontból lenyűgözők voltak.

A magyar pavilon egységes építészeti alkotásként nem volt alkalmas kulturális események lebonyolítására, mert nem erre készült. Viszont a nemzeti napok helyszínéül a kínai házigazdák egy kétezer-ötszáz férőhelyes színházat építettek, óriási előtérrel, olyan széles és mély színpaddal, amilyen Magyarországon nincs is. Az épület mérete a Müpa ötszöröse! Az előtérben háromszáz négyzetméteres kivetítő állt rendelkezésünkre. Itt, a Nemzeti Nap délelőtti protokollkoncertje és az esti gála helyszínén ki kellett használnunk a színpad adottságait, és ebben a lenyűgözően nagy térben a hang mellett a kép is komoly szerepet kapott. A fő célunk az volt, hogy a magyar zene sokszínűségét mutassuk be, mégpedig úgy, hogy elkerüljük a szokványos megoldásokat. A Világkiállítás mottójához (Jobb város -jobb élet) kapcsolódva a műsornak A város és a zene címet adtuk.

Több eleme kifejezetten erre az alkalomra készült, és széles skálán mozgott, a népszerűbb műfajoktól -mint Miklósa Erika és Homonnay Zsolt operettegyvelege, az Experidance új koreográfiája, vagy Balog Kálmán és Lukács Miklós cimbalompárbaja -a játékosan különlegesig, mint Palya Bea és egy nyolcéves kínai kislány kettőse, vagy a Magyar tehetség című játékos, mégis komoly műsorelem, amire különösen büszkék voltunk. Eckhardt Gábor hívta fel a figyelmünket a Zeneakadémia különleges tehetségek osztályából egy egészen fiatal zongoristára, Vida Mónikára, aki Bartókot és Kurtágot játszott - tizenkét emberen! Ez a 12 szereplő a színpadon állt fekete-fehér ruhában, mint egy oktávnyi zongorabillentyű. A kislány, meg is mozdítva őket, rajtuk mutatta, hogy melyik billentyű szólal meg éppen, miközben a hatalmas kivetítőn „magától", játékos nélkül játszott a zongora. A vetített kép természetesen különleges animációs technikával készült, és ezek a rövid jelenetek azt illusztrálták, hogy Bartók Mikrokozmosza és Kurtág Játékok című pedagógiai munkája a világ mai zenéjében is mennyire meghatározó. Ez után egy Ligeti-mű szólalt meg, miközben a vásznon az adott mű kottájának hangjai - több ezer hang - röppentek szanaszét. Közben megjelent a színpadon egy zongora, amelyen Mónika eljátszott egy Liszt-darabot.

Eötvös Péter zenéje két alkalommal szólalt meg. Az Atlantisra a Szegedi Kortárs Balett készített koreográfiát, Párizs-Dakar című darabját pedig a Modern Art Orchestra játszotta. Utóbbiak a gála műsorában kísérő szerepben is remekeltek, de szerettük volna, ha nem csak az árokban, hanem a színpadon is játszanak. Felajánlották, hogy fejből megtanulják, és színpadi jelenetként adják elő ezt a rendkívül nehéz darabot, amelynek játékosságát a gála rendezője, Gárdos Péter azzal fokozta, hogy a zenészek autóversenyzőnek öltöztek, és játék közben mozogtak is. A háttérben erre az alkalomra készült animációs film kísérte ezt az önmagában is nagyon hatásos darabot.

Vida Mónika és az „emberzongora"

-Ezt a művét Eötvös Péter annak idején Gőz Lászlónak ajánlotta, aki, mint a madarak csiripelik, ezen az estén szerelőruhában, a fején piros bukósisakkal beült a zenekarba harsonázni. Ez is ritkán fordul elő.

-Soha nem szoktam saját szervezésű koncerten játszani, de Fekete-Kovács Kornél felkért, és nem tudtam ellenállni. A szakmában tudják, hogy én már rég nem vagyok aktív harsonás. Évente legfeljebb kétszer-háromszor játszom itt-ott, de akkor sem pénzért. Elvből nem, azóta, hogy a BMC létezik. Gyakorolok, nem tettem el végleg a hangszert, de azzal a nagyobb feladattal, amit kitaláltam magamnak, tökéletesen elégedett vagyok.

-A mostani viszont különleges alkalom volt, már csak Eötvös Péter személyes jelenléte miatt is. Hogyan lehetett őt rávenni a 16-18 órás repülőútra?

-Tudta, mennyire fontos nekünk a jelenléte. A magyar zenének ő az egyik legelismertebb nagykövete a világban, akinek egyébként korábbi tanítványai között kínai zeneszerzők és karmesterek is találhatók.

- Az itthon megjelent kritikák egyike-másika viszont kissé fanyalgott azon, hogy a gála végén nem volt vastaps, és felvetette, biztosan jó ötlet volt-e kortárs zenét vinni Sanghajba.

-Azt gondolom, hogy aki az Atlantist kortárs zeneként hallgatja, annak Bartók sem lett volna megfelelő. Ugyanis az Atlantis már réges-rég nem kortárs zene. Ami meg azt illeti, hogy mi jó ötlet, mi rossz ötlet, szeretnék emlékeztetni egy negyven évvel ezelőtti világkiállításra, amely számomra a műsor tervezésekor fontos kiindulópont volt. Ezt 1970-ben rendezték Oszakában. Az akkori német kormány Karl-Heinz Stockhausent bízta meg, hogy az ő szellemi irányításával alkossák meg a német pavilont. Azt a Stockhausent, aki már klasszikus, de ma is a kortárs zene utolérhetetlen császára. Akik felkérték, biztosak lehettek benne, hogy Stockhausen soha nem fog népdalokat énekeltetni és tiroli ruhában szaladgáló, rétest osztogató asszonykórust felléptetni, mert ha ő valamihez hozzányúl, az csakis kortárs művészet lehet. Nos, erre a világkiállításra Stockhausen szellemi irányításával készült el egy harminc méter átmérőjű, teljes gömböt formáló pavilon, amelyben alulról egy mozgólépcső vezetett az „Egyenlítő" vonalában elhelyezett vízszintes rácshoz. Aki ide felért, azt tapasztalta, hogy belül, a körben elhelyezett hetvenhét hangszórónak köszönhetően, egy zenekar közepén áll. Mindenhonnan más szólam szólt, ugyanis minden hangszórót külön vezéreltek. Ez mint technikai újítás hasonlít a most tért hódító 3D-s film technikájához, de zenei szempontból jóval nagyobb jelentőségű, ugyanis ez a gömb tulajdonképpen egy 77D-s kortárs zenei koncertterem volt.

Ott, azon a világkiállításon, az akkor még nagyon fiatal Eötvös Péter hat hónapon át napi tíz-tizenkét órán keresztül játszott a Stockhausen-zenekarban. Többek között ez is a válasz arra, hogy miért hívtuk meg Eötvös Pétert, és hogy miért mertünk Kurtágot, Ligetit, Eötvöst játszani, és nem, mondjuk, Bartók Csodálatos mandarinját, amelynek a nagysága megkérdőjelezhetetlen, de az utóbbi két évben több helyen, számos alkalommal hangzott el Sanghajban. Ha a hazai sajtótól nem is, de a világkiállítás rendezvényszervező igazgatójától meg is kaptuk a pozitív visszaigazolást, amikor azt mondta, a magyar volt az egyetlen olyan nemzeti nap, ahol a könnyű és kézenfekvő megoldások helyett jól átgondolt, sokszínű, látványos, értékes és rendhagyóan izgalmas műsor került színpadra. És ami talán a legfontosabb, hogy minden más híreszteléssel ellentétben, hisz magam is ott voltam, a magyar gálát igenis megtapsolták, ami a kínaiaknál ritka dolog. Nemigen tapsolnak, vastaps pedig, mint olyan, nem létezik.

-Augusztus 22-én este tehát véget ért a gála, másnap reggel pedig megnyílt az Art Forum Hungary egy kétezer négyzetméteres magángalériában, Sanghaj belvárosának kellős közepén. A hírek szerint a többek között animációs filmvetítéseket, Capa ázsiai témájú képeiből összeállított fotókiállítást, Zoób Kati ez alkalomra készült különleges kollekcióját, a 20. század eleji Sanghaj magyar(!) főépítészének munkáiból összeállított 3D-s bemutatót ajánló kéthetes rendezvény távolról sem volt hagyományos képzőművészeti kiállítás. Legizgalmasabb darabja azonban megint csak a zenéhez kapcsolódott.

-Mit keresett volna a BMC egy olyan kiállításon, amelyen nem kap szerepet a zene? Sokat törtük a fejünket azon, hogyan tudnánk egy hagyományos kiállítóterembe bevinni a magyar zenét. És hogy lehetne hozzá erőteljes vizuális megjelenést teremteni? Ebből a töprengésből született meg az a kézenfekvő gondolat, hogy a kézzel írt kotta valójában képzőművészeti alkotás, formákkal, vonalakkal, színekkel, foltokkal. A kottákat, kikerülve a hagyományos képkeretet, egy negyven négyzetméter alapterületű félgömbsátor harminchét háromszögből álló szerkezetére feszítettük. A háromszög alakú festővásznakra nyomtattuk rá harminchét magyar zeneszerző egy-egy művének részletét. Vagy nagyon apró, akár ütemnyi részleteket, vagy egy-két lapból álló teljes művet választottunk, amelyekből azonban sok minden kiderül.

Látszik, hogyan jegyezte le Vidovszky László Etűdök midi-zongorára című darabját. Hogy mennyire játékos mű Sáry László Csigajátéka. Hogy mekkora határozottságot sugároz egy Petrovics-kotta, hogy Balassáé mennyire újító. Van köztük olyan is, ami látszólag nem is kotta. Eötvös Péter egyik legfontosabb fiatalkori darabja, a Mese milliméterpapírra írott vágástechnikai instrukciója szinte műszaki rajz. Vagy Kurtág furcsa, a Játékokból mindenki által ismert nagy, bumsztli kottái, Tenyeres című darabja. De itt van Bartók Szonátájának részlete is: benne a kínszenvedés, az áthúzások, a rengeteg alakító munka. És itt vannak Liszt piros ceruzával javított kottái is.
A „magyar kottatár" nyilván korántsem teljes, de azért így is látható az a különleges tehetség, ami az elmúlt száz évben a magyar zenét meghatározta Bartóktól Szőllősy Andrásig vagy Zomboláig és a többi fiatalig. Valaki azt mondta, hogy a magyar szerzők kottaírásban is elsők -már ezért megérte. A sátornak három ajtaja van, és azokon át, mint egy szentélybe, lehajtott fejjel lehet belépni. Bent egy érintőképernyős monitoron, a kiterített gömb palástján visszaköszönnek a külső kottarészletek. Ha az ember bármelyik kottához hozzáér, megszólal és elejétől végéig meghallgatható az adott darab, és már csak le kell ülni a kényelmes bőrfotelekbe koncertet hallgatni.
A magyar zene temploma. Hihetetlen jó játék, ami egyben a magyar kortárs zene játékos promóciója. Őszintén remélem, hogy ezt a zenesátrat itthon is be tudjuk majd mutatni.

-Például hol?

-Mondjuk, a Kortárs Zenei Központ megnyitóján.

-Lesz Kortárs Zenei Központ?

-Rajtam biztosan nem múlik.

-Mikorra épül fel?

-Jó kérdés. Tizennégy éve dolgozunk azon, hogy létrehozzuk a Kortárs Zenei Központot, amelyben a mi tevékenységünk, s általa a magyar kortárs zene méltó otthonra talál. Ebben kap majd helyet többek között a most is működő zenei könyvtár és információs központ, de lesznek benne próbatermek, háromszáz fős kamaraterem, tantermek, hang- és képstúdiók, jazzklub, vendégszobák, irodák, és nem utolsósorban itt lel otthonra Eötvös Péter kortárs zenei intézete. A know-how, az építési engedélyek elkészültek. Befektetésünk értéke ez idáig több mint háromszázmillió forint. Ennyi önrészt tudtunk előteremteni hangverseny- és rendezvényszervezéssel meg egyéb üzleti vállalkozásainkkal. Ehhez kell felvennünk közel egymilliárd hitelt, amiből felépíthetjük a házat. A magyar bankrendszer hihetetlen körülményessége és a gazdasági válság miatt azonban három éve csak hitelkérelmeket, üzleti terveket írogatunk.

-Nem túl nagy merészség ekkora kölcsönt felvenni?

-A BMC tizenöt évvel ezelőtt alakult. Ez alatt az idő alatt többszáz milliót költöttünk a magyar zenére. Itt van például a hat éve működő könyvtár, amelynek fenntartása évi harmincmillióba kerül. Nyolc szakember dolgozik benne, adatokat dolgoz fel, kutat, működteti a zenei információs központot és a könyvtárat.

-Miért nem kér rá a BMC támogatást?

-Kérünk, de nem kapunk, pontosabban az idén egyáltalán nem. Eddig legalább megkaptuk a működési költségek harminc százalékát, és hozzátettünk hetvenet. Hasonló a helyzet a lemezkiadással is, ami nagyon költséges és egyértelműen veszteséges. Bizonyos szerzők vagy együttesek saját maguk hozzá tudnak járulni a költségekhez, de ez nem általános és nem is helyénvaló. Nem a művészek dolga, hogy saját művészetüket finanszírozzák. Eddig több mint kétszáz lemezt adtunk ki, és talán tíz-tizenöt hozta be az árát. Támogatást is kaptunk hozzá, de az soha nem érte el a saját befektetett pénzünk huszonöt százalékát. Ha az elmúlt tizenöt év alatt közel egymilliárd forintot ezekre a célokra el tudtunk költeni, akkor miért ne vállalhatnánk egy Kortárs Zenei Központ létrehozására az egymilliárdos kölcsönt, amit majd tizenöt év alatt visszafizetünk? Én merész ember vagyok. Nekem személy szerint csak annyi kell, amiből megélek, és nem is nagyon vágyom rá, hogy több legyen. Van egy nyolcéves buszom, meg egy kedvenc motorom.

-Bocsánat, de van ott még egy harsona is, meg egy piros bukósisak.

-Igaz.

-Miért csinálod? Mi hajt?

-Harminckilenc éves voltam, amikor azon kezdtem gondolkodni, mit értem el, és milyen nyomot hagyok a világban. Pontosan tudtam, hogy nem vagyok és nem is leszek a világ legjobb harsonása, ráadásul ötven-hatvan éves korban harsonázni már inkább gyötrelem, mint öröm. Akkor gondoltam rá először, hogy mecénás szeretnék lenni. Mégpedig olyan, aki egyik kezével keresi, a másikkal elkölti a pénzt. Az egyetemes kultúrtörténet értékeinek legalább a fele mecénásoknak köszönheti a létét. De ennek úgy van igazán értelme, ha értek is ahhoz, amire a pénzt költöm. Nem olyan mecénás akarok lenni, aki odaad sok millió forintot azért, hogy kiírják a nevét. Én nem akarom, hogy kiírják a nevemet. Sokan ajánlották, hogy anyagilag szívesen beszállnának a Kortárs Zenei Központ felépítésébe. Minden jelentkezőnek nemet mondtam. Nem adom fel a BMC függetlenségét, mert ha bárki, legyen az állam, önkormányzat vagy magánbefektető, ebbe pénzzel beszáll, az akar is valamit, és akkor már nem tudom biztosítani, hogy ez a ház ezzel a szellemmel működjön, és Kortárs Zenei Központ legyen kétszázötven év múlva is.

-Nem félsz attól, hogy ez azért a BMC-nek is túl nagy falat?

-Végül is eljöhet az a pillanat, amikor az ember kénytelen feladni, mert belátja, hogy már nem alkalmas az a szerszám arra, hogy elhordja vele a hegyet. Mert kicsorbult, vagy közben túl nagyra nőtt a hegy. Eljöhet egy ilyen pillanat, de még nincs itt. Nem hiszem, hogy ma bárki felelősen azt merné mondani, hogy nincs szükség magyar kortárs zenére, nincs szükség magyar muzsikusokra, előadókra, nincs szükség zenei információs központra, nincs szükség arra, hogy a napi ötven-hatvan látogatót fogadó ingyenes könyvtárunk működjön. És remélem, hogy odáig nem is jutunk el. Ebben a pillanatban nem érzem úgy, hogy a kulturális kormányzat ezt meg akarná szüntetni. Rockenbauer Zoltán 2002-ben az átadás-átvételi dokumentumokban leírta, hogy minisztersége alatt szeretett volna két magyar zenei központot létrehozni: egy régi zeneit és egy kortárs zeneit. Egyik sem sikerült az azóta eltelt nyolc évben. Talán majd most. Az biztos, hogy a BMC az elmúlt tizennégy évben igazi, komoly nagyságrendű segítséget nem kapott. A kulturális kormányzat egy-egy meghatározó alakja ígért segítséget. Volt, aki segített is, volt, aki csak ígérte. Én nem akarok harcolni a kultusztárcával. Teszem a magam dolgát, és persze minden alkalommal elmondom, hogy tessék, ezt csináltam, mert ha ezt nem tenném, akkor akár egy sötét barlang mélyén is tevékenykedhetnék, úgy, hogy ki se jövök onnan húsz évig. De nekem nyilván nem ez a dolgom. Senki nem kényszerített, hogy felépítsem azt a sátrat Sanghajban. Senki nem mondta, hogy Gőz úr, magának ezt fel kell építeni. Boldogan találtam ki és én akartam, hogy ott legyen, de az oldalára nem az én darabom kottáit nyomtattuk, hanem a magyar kortárs zeneszerzők kottáit. Én csak egy háttérben működő szervező vagyok, akire X azt mondja, milyen ügyes figura, Y, hogy fantasztikus, amit csinálunk, Z meg észre sem veszi, hogy mi történik.

Épül a magyar zene sátra a sanghaji világkiállításon.