Május elején a Kodolányi János Főiskola és a Zenetanárok Társasága kétnapos konferenciát rendezett Rögtönzés a zenei előadásban és pedagógiában címmel. Évtizedek óta hangoztatom, hogy a téma a jelenleginél jóval nagyobb figyelmet érdemelne, egyrészt az improvizációval kapcsolatos számos kérdés tisztázatlansága, másrészt a rögtönzéspedagógia általános elhanyagoltsága miatt. A konferenciáról a Muzsika júliusi számában Nemes László Norbert írt összefoglaló jellegű beszámolót. Ezt az egészében korrekt cikket szeretném egy-két helyesbítéssel, valamint a téma általánosabb vonatkozásaival kiegészíteni, továbbá reflektálni kívánok az esemény óta elhangzott egyéb véleményekre. Az egyes előadásokat nem részletezem; erre az előző cikkben már sor került.

A nyugati zenekultúra jelentős részben komponált muzsika, amely az alkotás-rögzítés (lejegyzés)-előadás hármas folyamatán alapul. Nem fordít nagy figyelmet a másik nagy területre, a részben vagy teljesen rögzítetlen, „direkt" zenére és zenélésre, az egyidejű alkotásra és előadásra, ami a rögtönzés legfőbb sajátossága. Ez bizonyos mértékben érthető is: a rögtönzés nem ismételhető, nem rögzíthető, vagy ha gépi úton rögzítik, megmerevedik, elveszti folyamatos változékonyságában rejlő varázsát. Nehezen kísérhető figyelemmel a fejlődése, nehezen elemezhető, az írásos kultúra számára tehát többé-kevésbé idegen. Továbbá: a rögtönzés természetéből adódóan általában hiányoznak belőle az artisztikus komponált zene olyan sajátosságai, mint az átgondolt, arányos struktúra, a tudatos, organikus építkezés és sok egyéb, ami ezekkel összefügg. Másfelől viszont az egyetemes zenekultúra nagyobb része ma is improvizatív zene, amelynek sajátos értékei vannak: elsősorban a játék spontán öröme, a változékonyságban rejlő életszerűség, az „itt és most", vagyis a valós időben alkotott zene különös légköre és hatása.

A rögzítetlen zene spektruma igen tág és változatos. A konferencia egyik célja éppen ennek a világnak -természetesen vázlatos -bemutatása volt. A rögzítetlen zenélés módja és formája a különböző műfajokban és kultúrákban rendkívül eltérő. Milyen például az énekes előadása az élő népzenében? Köztudomású, a népdalt a szájhagyomány, a közösség kollektív emlékezete őrzi meg. Az énekes emlékezetében tehát csak a dallam váza él, ezért a népdalt kissé mindig másképp szólaltatja meg: egészen pontosan, teljesen egyformán nem is tudná elénekelni. Ez az improvizatív előadás ősi, természetes, ösztönös formája. A konferencia kezdetének három előadása (archaikus, városi, nemzetközi népzene) éppen ezért ezzel a témakörrel foglalkozott. Az akaratlan, nem szándékos rögtönzés ellentéte a tudatos, szándékos improvizáció. Ez dominál az évezredes hagyományokon alapuló keleti zenékben, az arab-perzsa, indiai, indonéz, kínai, japán kultúrákban. Az úgynevezett improvizációs magaskultúrákban az organikus, tudatos rögtönzést belső kötöttségek, rendezőelvek szabályozzák. Professzionális szinten ez hosszú tanulást, előkészületi munkát igényel, itt tehát szó sincs a gyakran hallható „azt játszom, ami éppen eszembe jut" tévhitről. A 20. század elején, a hangrögzítési technika kialakulásával lassan változott a helyzet, s a muzikológia behatóbban kezdett foglalkozni a keleti zenekultúrákkal. (Többek között Kárpáti János végzett jelentős kutatómunkát ezen a téren.) Az indiai klasszikus zenével foglalkozó előadás azért is keltett nagy feltűnést, mert egy teljesen más kultúrába, annak zenei gondolkodásába és nyelvezetébe nyújtott betekintést, amelyben mások a kötöttségek, szabályok, mások a hangrendszerek, skálák és még a hangközök is. Itt minden a rögtönzést szolgálja, ami a zene megszólaltatásának egyetlen lehetséges módja.

Átgondolva a fentieket, tágabb értelemben a rögtönzést a szabadsággal, nyitottsággal, kötetlenséggel, a komponálást pedig a rögzítettséggel, szervezettséggel, szabályozottsággal asszociálhatjuk. A két ellentétes pólus nemcsak a zenei előadás, de valamennyi művészeti alkotás egyik kulcskérdését, a szabadság és rend viszonyát érinti. A kettő viszonya, kölcsönhatása, az egyik dominanciája azért is kulcskérdés, mert a szóban forgó két pólus virtuális jellegű. Totális szabadság nincs: még egy teljesen kötetlennek vélt improvizáció esetén is érvényesülnek zenei emlékképek, instrumentális beidegződések, aszszociációk. S ugyanígy: abszolút kötöttség sincs, amire éppen a nyugati kompozíciós muzsika a legjobb példa. Ezt a zenét ugyanis mintegy átszövi a rögtönzés, nemcsak konkrét formájában, de tágabb értelemben is: a szabadabb, kötetlenebb játék vágya-igénye szinte mindenütt feltűnik. A konferencia két előadása foglalkozott ezzel a kérdéssel. Az egyik elsősorban a barokk rögtönzés-gyakorlatát elemezte, a másik a mai zeneszerzésben megnyilvánuló improvizációs jelenségekről szólt. A barokk korszakban a zeneszerzőnek szinte kötelezően értenie kellett a rögtönzéshez -értett is hozzá -, s persze gyakran emlegetik a billentyűs zene improvizációs formáit, a muzsikusra bízott continuo-játékot, díszítéstechnikát és a többi idevonatkozó példát. A komponált zene későbbi korszakaiban is mindenütt jelen van a rögtönzés, hol valóságosan, hol a nyitottabb, kötetlenebb tendenciák formájában. Pregnánsan bontakoznak ki a „másik pólust" képviselő zeneszerzői törekvések a 20. század közepétől kezdődően (aleatória, minimalizmus, folyamatzene stb.): a szerzők bizonyos, voltaképpen kompozíciós feladatokat más és más módon az előadókra bíznak. De vannak ennek a jelenségnek olyan vonatkozásai, amelyekről kevesebb szó esik. Így például a rögtönzés szerepéről a komponálás folyamatában (Haydn ír is erről), vagy -egy másik példával élve - az interpretáció és az előadói szabadság viszonyáról a különböző előadói stíluskorszakokban. (Ezzel a kérdéssel annak idején Pernye András foglalkozott behatóan.)

A két világ -ha úgy tetszik, a két pólus  ötvöződésének eklatáns példája a jazz, amely korunk improvizációs művészetének tekinthető. (Hangsúlyozom, a műfaj artisztikus vonulatára gondolok.) Helyzete különös: részben a nyugati zenekultúrából, részben az afrikai és afroamerikai folklórból alakult ki. Megkomponált témái, harmóniái, leírt szólamai inkább az előzőhöz; ritmikája, kötetlen, rögtönzéses játékgyakorlata inkább az utóbbihoz kapcsolódik. Az improvizációk pedig szigorú kötöttségekre, belső rendezőelvekre épülnek (kötött tempó, ritmus, harmóniasor, periódus). Két előadás foglalkozott ezzel a témával: az egyik a jazz ritmikájáról szólt, a másik a kortárs zene, folklór és jazz közötti kölcsönhatásokat elemezte, felvételekkel illusztrálva.

A konferencia második napjának előadásai, gyakorlatai, csoportos bemutatói a pedagógiailag alkalmazott és hasznosított rögtönzéssel foglalkoztak, választ keresve a program legfőbb kérdésére: mi a szerepe, mi a célja, s milyen lehetőségei vannak a rögtönzésnek a zenepedagógiában és általában a művészetoktatásban. Az improvizáció 20. századi pedagógiai „felfedezése" szorosan kapcsolódik Jaques-Dalcroze, Orff, Willems, Montessori, Suzuki zenei nevelési rendszereihez, amelyeket szokás -ki tudja, miért -„alternatív", sőt, „avantgárd" jelzőkkel felruházni. A Nemzetközi Kreatív Zenepedagógiai Intézetben, működésének rövid tíz esztendeje során, a szóban forgó irányzatok igen neves képviselői tartottak kurzusokat, s tapasztalnom kellett, hogy a hazai zenetanárok alig ismerik ezt a világot. (Pedig Szőnyi Erzsébet 1988-ben igen alapos összefoglaló könyvet jelentett meg róla.) Más kérdés, hogy ki mit adaptál a fenti rendszerekből, de megismerni, tudni róluk mindenképpen szükséges és elvárható lenne. Annál is inkább, mert Orff, Willems, Montessori pedagógiája, nem is szólva Dalcroze-nak a ritmusérzék, belső hallás és a fizikai képességek egyidejű fejlesztésén alapuló koncepciójáról, Nyugaton ugyanannyira ismert, sok helyütt alkalmazott metódus, mint nálunk Kodály zenei nevelési programja. Ezek a sok mindenben egymástól eltérő rendszerek két tekintetben feltűnően hasonlítanak egymásra. Egyfelől a zenei nevelést - különösen az alsófokú képzésben - összekapcsolják a társművészetek kifejezési eszközeivel-formáival (mozgás, tánc, mimika, rajz, festés stb.), másfelől mindehhez széleskörűen alkalmazzák a rögtönzést.

Az utóbbi évtizedekben a világon sokféle, az előbbiektől független rögtönzéspedagógiai műhely, irányzat, törekvés alakult ki. A sokféleség ezen a területen különösen hasznos. De felfedezhetők hasonló vonások, célok, irányelvek is ezen a területen. Mindenekelőtt a komplementer szándék: ez a fajta pedagógia támogatni és kiegészíteni kívánja a hagyományos képzést azáltal, hogy a művek gépies tanulásának és előadásának veszélyét, ami az átlagos képességű zenetanulók játékában gyakran érezhető, ellensúlyozza az egyszerű, de önálló zenealkotás szabadságával, örömével, játékosságával. Ezek a műhelyek -a gyakori tévhittel ellentétben -nem rendetlenségre, összevissza muzsikálásra szoktatnak, hanem belső rendezőelveken alapuló improvizációs készségfejlesztésre törekednek, alkalmat nyújtva a kompozíciók alkotóelemeinek, belső szerkezetének közelebbi megismerésére. Az ilyenfajta rögtönzés - különösen, ha többen vesznek részt benne - hatékonyan fejleszti a tanuló képességeit, készségeit (koncentrációs és döntési készség, kreativitás, reagálási érzékenység és gyorsaság stb.). Véleményem szerint általában véve felesleges mindebből önálló órát, még kevésbé önálló tantárgyat létesíteni: néhány perces játék remekül kiegészítheti a klasszikus órát, főképpen, ha a rögtönzéses játékok és gyakorlatok összhangban vannak az éppen tanult művek alkotóelemeivel.

A szóban forgó pedagógiának azonban van egy másik oldala is, amely a rögtönzéssel professzionálisan foglalkozni szándékozó muzsikusok képzéséhez kapcsolódik. Ez a képzés nálunk jelenleg elsősorban a jazzoktatásban kap helyet. A képzésnek ez esetben más a funkciója, célja, tehát mások az eszközei is. Konkrét zenei nyelvet, stílust kell elsajátítani, amelynek, mint említettem, bonyolult szabályrendszere van. El kell sajátítani jellegzetes idiómáit, meg kell tanulni harmóniasorokra periódusban improvizálni, komponált témákat improvizatív formában előadni, leginkább pedig együttesben zenélni, alkalmazkodni a többiekhez. Attól tartok, hogy a konferencia pedagógiai előadói -magamat is beleértve -nem hangsúlyozták eléggé a kétfajta képzés különbözőségét.

Nemes László Norbert említi cikkében, hogy azok, akik a pedagógiai programmal kapcsolatban valamilyen kézzelfogható módszertanra számítottak, feltehetőleg csalódtak. Jómagam az elmúlt évtizedekben a világ számos improvizációs műhelyében megfordultam, de rögtönzéspedagógiai módszertannal sehol sem találkoztam. Ötleteket, tanácsokat lehet adni-kapni, bizonyos szempontokra, hasznos törekvésekre fel lehet hívni a figyelmet, -az előző napi előadásokból is lehetett egynémely pedagógiai lehetőségre következtetni -, de pontosan körvonalazott, ráadásul kodifikált módszertantól az ég óvja az ügyet. Kreativitásfejlesztéshez nyitott, érdeklődő, kísérletező kedvű tanárokra, nem pedig módszertanokra van szükség. Annál is inkább, hiszen a sokféle műfaj, stílus, technika pedagógiai megközelítése egymástól igen eltérő felfogást, szemléletet és eszközöket igényel, nem is szólva a rögtönzéspedagógia már említett két, alapjaiban különböző területétől. Az viszont tény, hogy egyetlen nap 30-40 perces előadásaiban igen nehéz még csak a lehetőségeket is bemutatni.

Egy helyesbítés. Nemes szerint én a konferencián Sáry László Kreatív zenei gyakorlatok című kötetéből válogattam néhányat, s ezeket önkéntes jelentkezőkből álló kamaraegyüttes mutatta be. Ilyesmi nem történt. Ezt Sáry maga tette, míg a magam előadásában A rögtönzés világa című kiadványom klasszikus zenetanároknak szóló első kötetéből (Rögtönzés és komponálás a zene alapelemeivel) válogattam néhány improvizációs gyakorlatot és darabot. (Megjegyzem: Sáry László ritmusérzéket fejlesztő, improvizatív, csoportos bemutatóit és ezzel kapcsolatos kötetét jól ismerem. Annak idején egyik bemutatóját az említett Kreatív Intézetben tartotta, amelyen Yehudi Menuhin is jelen volt, s utána nagy elismeréssel szólt róla.)

Ami a konferencia utáni egyéb véleményeket illeti, az előadások nívójával mindenki elégedett volt. A második napot befejező csoportos bemutatókat azonban többen bírálták: az egri műhely rögtönzéseinek hangzásvilágát például meglehetősen igénytelennek tartották. Kétségtelen: a zenei ízlésnevelés a tanár szent kötelessége, ez azonban csak igen lassan, fokról fokra valósítható meg. Rögtön a kezdetben előírni, hogy ki milyen stílusban rögtönözzön, helytelen, de ha a tanár is bekapcsolódik a játékba, máris javíthat a helyzeten. A Martyn Ferenc Művészeti Szabadiskola látványos, komplex bemutatójából pedig néhányan az ad hoc, improvizatív jelleget hiányolták. A rendelkezésre álló időtartam miatt a festmények vetítését, a táncot és a zenei előadást nyilván össze kellett hangolni, a szokásosnál jobban beállítani. Ettől függetlenül számtalanszor tapasztaltam, hogy a hazai rögtönzéspedagógia centrumát képviselő pécsi iskolában a társművészetek integrációján alapuló, komoly improvizációs képzés folyik.

Végül pedig: a két nap során többször elhangzott, valamint a meghívóban is hangsúlyoztam, hogy ennek a konferenciának az alapvető célja a figyelem és érdeklődés felkeltése, valamint az ösztönzés volt -ösztönözni zenei intézményeinket, iskoláinkat, hogy foglalkozzanak a témával, rendezzenek pedagógiai programokat, akkreditált kurzusokat. Így a tanárok a gyakorlatban ismerhetnék meg, próbálhatnák ki a fenti lehetőségeket. Az első lépés megtörtént. Hosszú felkészítésre, önálló tantárgy bevezetésére nincs szükség, csak kedvre, érdeklődésre, pedagógiai nyitottságra és akaratra -meg némi hivatalos támogatásra.