Apám nagyon igyekezett felelni nekem, és ez a jelenet megmaradt az    emlékezetemben, mert első alkalommal éreztem úgy, hogy zavarban van. Emlékeztetett, hogy a mi családunknak is van zenei jeladása: egy füttyjel, mellyel mesz-sziről hívtuk egymást, és amelyet egy César Franck-korálfantáziából vettünk." (127.)

A mi családunknak is volt/van füttyjele, bár eredetét nem tudom -fölteszem, hogy majd' száz éve halott hegedűművész nagyapámtól, Recht Sándortól származik, aki Mahler idejében az Operaház zenekarában játszott, méghozzá a családi legenda szerint (soha nem ellenőriztem) az első pultnál. S volt egy César Franck-bolond sógor is. Meg hát emlékszem az ötvenes évekből, gyermekkoromból egy-egy nyugati lemez megszerzésére (Papageno: Fischer-Dieskau), amelynek meghallgatására összegyűlt szüleim baráti köre, vagy a filléres orosz lemezekre, amelyekből szép gyűjteményünk volt. Koncertre, operába sűrűn jártunk. Egy távolabbi rokonhoz -ő is orvos volt, mint apám - olykor elmentünk vasárnap délutánonként, hogy meghallgassuk jámbor kvartettezését barátaival.

Mindezekkel a személyes emlékekkel csak azért hozakodom elő, hogy magyarázzam az otthonosságot, amellyel Peskó Zoltán szép könyvét olvastam. Más indokom ugyanis nincs, hogy jegyzetet írjak róla, mert mindezen indíttatás -és néhány év úrigyerekes zongaratanulás -ellenére sem váltam zeneértővé, csak zeneélvezővé és rendszeres zenehallgatóvá. Filozófiához, irodalomhoz, kép- zőművészethez némi szakszerűséggel tudok hozzászólni, a zenéhez sajnos nem.

Ezért aztán a kötet középpontjában álló zeneakadémiai előadás-sorozatot a Don Giovanni hangnemi struktúrájáról csak érdeklődéssel olvastam, de illetéktelen vagyok arra, hogy meritumát megítélhessem. E leginkább zenetudományi igénnyel írt tanulmány előtt és után azonban olyan írások sorjáznak, amelyekre reflektálhatok.

Az első öt írás jórészt memoár jellegű. Peskó Zoltán 1964-es emigrációja után hamarosan bekerült a nemzetközi zenei élet vérkeringésébe. A nagy zeneszerzők, karmesterek, operarendezők, énekesek, zenetudósok közül igen sokkal közeli ismeretségbe került. Tanult Petrassitól, Bouleztől, három évig volt Lorin Maazel munkatársa, együttműködött Strehlerrel, Ljubimovval, az általa vezényelt előadáson énekelt Jessye Norman és Dietrich Fischer-Dieskau, jól ismerte Dallapiccolát, von Karajant, Dahlhaust -úgy látszik, mindenkit ismert. Főzeneigazgató vagy vezető karmester volt Bolognában, Velencében, Düsseldorfban, Lisszabonban. Nem rekapitulálom itt mutatóba sem ezeket a rendkívül érdekes, szórakoztató és jól megírt/elmondott történeteket. Inkább arra hívom fel a figyelmet, hogy az európai zeneélet első vonalával való bizalmas viszony, amely a kommunikatív emlékezet hajszálerein keresztül kiterjed két-három korábbi nemzedékre is (például Karajan felidézi Webernnél vett összhangzattan-óráit), sohasem vezet valamifajta bizalmaskodáshoz, mert Peskót mindig a korszak nagy zenei és zeneszínházi tendenciái foglalkoztatják.

A Mozart-tanulmány után következő hat írás Wagnerről, Muszorgszkijról, Richard Straussról, Schönbergről, Ligetiről és Giacinto Scelsiről szól, olyan zeneszerzőkről, akikkel Peskó -főképp operakarmesterként -kapcsolatba került. Ezek zömmel alkalmi írások, az egyik interjú, a másik műsorfüzetbe íródott, s az érdekes memoárelemek itt sem hiányoznak. Ugyanakkor igazolják Ligeti Györgynek a fülszövegben olvasható véleményét, hogy amikor elolvasta Peskó esszéit, „nagy meglepetéssel fedeztem föl több évtizedes barátomban a tehetséges zeneesztétát is".

Peskó remek képessége, ami az írások Győri László által lejegyzett bevezető kommentárjaiban, az interjúkban és az esszékben egyként megmutatkozik, hogy csevegő könnyedséggel tud nagy kérdéseket fölvázolni és megvilágítani. Üdítően művelt (nemcsak a zenetörténetben) és lucidus.

Milyen kérdésekről van szó? Például a  zenei idézetről -önidézetről és másoktól való idézésről -, amely a reneszánszban és a barokkban általános gyakorlat, míg aztán a 18. századtól „a zenei témák, motívumok is a művészi invenció lényeges részeivé váltak. Talán egyedül csak a variáció zenei műfaja őrzi meg részben az újraírás gondolatát, amely aztán a 19. század végére újra divatba jön Gustav Mahler zenéjével, aki hatalmas érzékenységgel és intellektuális erővel tölti meg, míg Stravinsky és Bartók életművében teljes népzenekultúrák váltak a legszemélyesebb alkotásuk alapjává". (153.k.) Peskó ebben az összefüggésben tárgyalja Hugo von Hofmannsthal és Richard Strauss különösen eredeti együttműködését. Az operaszerző itt nem a librettó alkalmazott művészetét használja fel saját eredeti művéhez, hanem a költő és a muzsikus egymást kölcsönösen inspirálva alkotja meg a színpadi művet. S ugyanakkor -mind Az árnyék nélküli asszonyban, mind A rózsalovagban - a tudatos költői és zenei idézetek szövevénye jelenik meg, amely „végsőkig tágítva a kommentár fogalmát" (156.) megújítja az operaszínpadot. Ha ezekhez a fejtegetésekhez hozzáolvassuk a Vivace minaccioso (tempómegjelölés: vészjósló élénkséggel vagy fenyegető gyorsasággal) című pompás elemzést Ligeti Le grand macabre-járól és nem kevésbé az azt bevezető kommentárt, amelyből megtudjuk, hogy Ligeti művében több mint kétezerötszáz idézet van (s Peskó súlyt helyez arra, hogy Ligeti áthasonított, egységes művé homogenizált idézeteit megkülönböztesse az idézetgyűjteményektől, amilyen Henri Pousseur Michel Butor librettójára írt Votre Faust című operája, vagy a szellemes felismertetés örömétől, amire Benjamin Britten Albert Herringje a példa), akkor előttünk áll az operaidézet történetének egy felvillanyozóan érdekes vázlata.

A zeneesztéta és zenefilozófus rendkívül érdekes ösztönzéseket kaphat ezekből az írásokból, amelyeknek aranyfedezete a jelenkori art world, a zeneművészeti világ, valamint a zenetörténet mély és személyes ismerete, továbbá a zenész gyakorlati tapasztalata. Peskót foglalkoztatja a karmesterség története, a koncert- és operaprogramban a jelenkori művek háttérbe szorulása, a modern zene szektarianizálódása, az operaelőadás művészetében a rendező előtérbe kerülése, s mindezekről a fontos kérdésekről eredeti gondolatai vannak.

Megvallom, engem Schönberg személyes karakterének elképzelésében mind ez idáig -fölületesen -egy levele befolyásolt, amelyet valamely olthatatlan hívének írt, aki vette magának a bátorságot, hogy egy jó szót szóljon Bartókról. A válasz ez volt: ne ismerj idegen isteneket én előttem. Most nagyon meggondolkodtatott Peskó értelmezése Schönberg ismert bánki sértettségéről Thomas Mann-nal szemben, amelyet mindeddig az egocentrikus hiúság mintapéldájának véltem: „S érthető a Doktor Faustus feletti haragja is, melyet sem Adorno, sem Thomas Mann nem volt képes megérteni. Nemcsak az egyszerű plágiumról volt itt szó, hanem esztétikájának meghamisításáról, mely zenei fogalmakban nyert kifejezést. Nem arról van szó, hogy szerette »saját« gondolatait - hanem arról, hogy »szerette« a gondolatait." (179.)

Zucker kommt zuletzt -mondja a német. Egy művészetfilozófusnak, aki valaha a hamisításról írt könyvet, és sokat foglalkozott az eredetiség problémájával, igazi csemege a kötet utolsó írása az olasz zeneszerzőről, Giacinto Scelsiről (1905-1988). Róla ugyanis halála után kiderült (pontosabban a szóbeszéd, amely életében is körülvette, fölerősödött), hogy négerekkel dolgoztatott, zenei gondolatait másokkal valósíttatta meg. Az esszé, amely megint csak át van szőve személyes emlékekkel (Peskó ismerte és előadta Scelsit, ismerte a botrányt kirobbantó zeneszerzőt, Scelsi ifjúkori barátja, Petrassi pedig mestere volt), gondosan mérlegeli a vita érveit. S nem marad meg a botrány szintjén, hanem olyan alapvető kérdések irányában nyúl túl rajta, mint a kottaírás jövőbeli helyzete stb. S természetesen itt is föltűnnek a partitúrát olykor másokkal lejegyeztető, a hangszerelést másokra bízó történelmi analógiák (Scarlatti, Mozart, Wagner, Prokofjev), s mindez nyilvánvaló öszszefüggésbe kerül a kötet egy másik ragyogó írásával Muszorgszkijról. Irodalmároknak eszébe juthat a nagyszerű Dumas père, aki írnokainak elmesélte a cselekményt, amit aztán papírra vetettek. A rejtély rejtély marad, de tanulsága annál gazdagabb.

Egyszóval Peskó könyve kitűnő, tanulságos és mulatságos könyv -nemcsak zeneértőknek.