Sacrificium

Áriák Porpora, Caldara, Araia, Graun,
Leo és Vinci műveiből

Cecilia Bartoli -mezzoszoprán

Il Giardino Armonico

Vezényel Giovanni Antonini

Decca 2009

Ombre de mon amant

Francia barokk áriák

Anne Sofie von Otter -mezzoszoprán

Les Arts Florissants

Vezényel William Christie

Archiv Produktion 2010

Händel

Basszusáriák

Ildebrando D'Arcangelo -basszbariton

Modo Antiquo

Vezényel Federico Maria Sardelli

Deutsche Grammophon 2009

Jakub Jan Ryba

Cseh karácsonyi mise

Három pastorella

Magdalena Ko£ená -mezzoszoprán

Gabriela Eibenová -szoprán

Jaroslav B√ezina -tenor

Michael Pospíπil -basszus

Capella Regia Musicalis

Vezényel Robert Hugo

Deutsche Grammophon / Archiv Produktion 2009

Matthew Boyden nemrég magyarul  is megjelent kötetéből (Az opera  kézikönyve) az olvasó számos részletet megtudhat a 17-18. századi kasztrálás szokásáról, az eljárás kegyetlenségéről, eredménytelenségéről (a megcsonkítottak túlnyomó többségéből nem lett énekes), a halálozási arányokról, s arról a képmutatásról, mellyel a törvény által üldözött gyakorlatot kezelték, hallgatólagosan tudomásul véve mindazt, ami csak félig titokban zajlott. Sacrificium című CD-jén Cecilia Bartoli azoknak a „százezreknek" állít emléket, akiknek életét vagy testi épségét a barokk kor zenei élvezete áldozatul követelte. Ismervén az országoknak a mainál jóval csekélyebb akkori népességét, a számot első olvasatra túlzó becslésnek éreznénk -de a pontos forrásjegyzetekkel ellátott kísérőszöveg szerint a kasztrálás fénykorában egyedül Itáliában évente nem kevesebb, mint négyezer effajta „beavatkozás" történt. Az iparág központja Nápoly volt, ahol egyrészt virágzott az opera, másrészt a nyomor itt késztette a legtöbb szülőt arra, hogy gyermekét a kis kés áldozatai közé terelje. (Evviva il coltellino! -gyakori bekiabálás volt ez itáliai operaházakban a kasztráltak bravúráriái után.) A lemez a barokk opera seria repertoárból válogat úgynevezett castrato-áriákat - olyan virtuóz kompozíciókat, amelyeket szerzőik a brutális eljárás szerencsés és sikeres túlélői, a hisztérikusan körülrajongott sztárok számára írtak.

Az album tizenkét számot tartalmaz, túlnyomórészt (az antikvitásból vett vagy mitológiai témájú) operaáriákat, de a sorban egy egyházi kompozíció is akad. A zeneszerzők kevéssé ismert muzsikusok: Leonardo Leo (1694-1744), Leonardo Vinci (1696- 1730) és Francesco Araia (1709-1770) egy-egy, Antonio Caldara (1671-1736) és Carl Heinrich Graun (1704-1759) két-két áriával szerepel, de a lemez favoritja, a nápolyi zeneszerző, énekmester és impresszárió, Nicola Porpora (1686-1768) munkásságát öt ária mutatja be, nem véletlenül, hiszen ő volt a kor legnagyobb kasztrált énekeseinek tanára, szárnyai alól röppent a világot jelentő deszkákra Farinelli, Caffarelli, Salimbeni, Appiani és Porporino -közülük az első két énekes neve a mai érdeklődő számára is ismerősen cseng. (Hogy a válogatás a kuriózumokra összpontosít, mutatja, hogy a tizenkét számból tizenegy world premiere recording.) Tematikus album tehát a Sacrificium, mint Bartoli rendkívül sikeres hanglemezkészítő tevékenységének több korábbi dokumentuma: olyan egységes koncepció szellemében szerkesztett, koherens válogatás, amilyen a Vivaldi-album, a Schiff András zongorakíséretével rögzített olasz dallemez Haydn, Beethoven és Schubert műveiből -vagy a legutóbbi nagy dobás, a 19. századi csillag, Malibran előtt hódoló Maria.

Más szempontból is indokolt ez utóbbit említeni a Sacrificium kapcsán: itt is, ott is az előadói magatartás meghatározó része az átlagostól eltérő erejű azonosulás. Bartoli valósággal Malibranná változik a Maria-lemezen, és bármilyen furcsa, de itt, a kasztrált repertoárt szemléző antológiában is a részvétteli eggyé válás hasonló emberi gesztusa konvertálódik művészetté. Ennek külsőséges -vizuális -kísérőjelensége a lemez kísérőfüzetét több helyen díszítő, különféle antik férfiakt-szobrok sora: valamennyihez Bartoli fejét illesztette a számítógépes montírozó technika. (Ízlés dolga, ki hogyan viszonyul ehhez az ötlethez.) Sok fokozattal komolyabb - és már primeren zenei természetű - fajtája az azonosulásnak az előadásmód, amely a lemez vokális teljesítményeit egységesíti. Mielőtt azonban erre térnénk, pár szó a művekről. Elvonatkoztatva az előadói produkciótól, s az áriákat kizárólag önmagukban szemlélve azt mondhatjuk, zenei nyersanyaguk átlagos vagy annál gyengébb, s a kidolgozás is formális. Közhelyek, melyeknek csak a virtuóz elemek kölcsönöznek izgalmat. De miből állnak ez utóbbiak? Skálamenetek, hangzatfelbontások, szekvenciálisan ismételgetett figurációk, trillák, hangrepetíciók, nagy ambitust megkövetelő ugrások. Ez minden - vagyis maga az érdektelenség. Tegyük hozzá, hogy a szövegek, melyeknek szerzői között a kor két librettista nagyágyúját, Pietro Metastasiót és Apostolo Zenót is megtaláljuk, „méltók" a zenéhez. Sablonos megszemélyesítések, unalmas metaforák, üres szóvirágok. Mi a kasztrált-ária? Rút sybarita váz.

De nem az, ha Bartoli énekel! Produkciójának sokszor méltatott vokális és technikai tökélyét nem kezdem magasztalni -ez most is lélegzetelállító. Fontosabb az említett feltétlen azonosulás, mely alapélményként vonul végig a felvételeken, mindent áttüzesít és személyessé tesz. Bartoli olyan elsöprő erejű átéléssel viszonyul minden hangsúlyhoz és dinamikai ívhez, olyan hitellel tölt meg minden egyes szót a legutolsó mássalhangzóig, hogy a lelkiállapotok lángolni kezdenek, és átéljük az interpretáció nagy csodáját, az átváltozást, mely után már minden vérre megy. Vagyis a lemez, mint Bartoli művészete általában, nem a vokális bravúrról szól. Lehet operabarátként hinni, hogy a bravúr a lényeg, ez azonban naiv tévedés. A bravúr eszköz, nem cél. Bartoli ezúttal is egy vonzóbb történeti-esztétikai gondolat perspektíváját nyitja meg előttünk. Eszerint a virtuóz koloratúréneklés soha nem volt önmagáért való, üres mutatvány. Pontosabban: maguk a művek gyakran valóban üres edények, ezekbe kell beleömölnie az előadói személyiségnek, hogy a kottában csupán lehetőségként foglaltakat valóra váltsa. Händelnél, Mozartnál ez soha nincs így -náluk a puszta kotta is maga a Tartalom. De Porporánál, Caldaránál így van. És Bartoli azt sejteti meg, milyen lehetett, amikor egy nagy előadói személyiség ezeket a műveket önmaguk fölé emelte. Énekéből nyilvánvalóvá válik, hogy a virtuóz vokális stílus szerencsés csillagállás esetén nem a virtuozitásról szól, hanem a futamok, figurációk, trillák és hangrepetíciók a rajongást, gyűlöletet, részvétet, felháborodást, panaszt, kitörő örömöt jelenítik meg - az érzelmek és indulatok döbbenetes energiaáradását. Lelkesedésemben kis híján elfelejtettem megemlékezni az egyenrangú partnerről. Giovanni Antonini és a Giardino Armonico muzsikusai ugyanazt képviselik a hangszeres zene területén, amit Bartoli a vokálisén: sistergő virtuozitású, rendkívüli lendületű és színgazdagságú játékuk nem cirkuszi mutatvány, hanem az Élet hiteles lenyomata.

Ismét egy koncepciózusan szerkesztett  tematikus lemez -és ismét egy ünnepelt mezzoszoprán. Sietve tegyük hozzá: a két CD között más hasonlóság nincs is, sőt egy világ választja el őket egymástól. A sokoldalú, szívesen kísérletező svéd énekesnő, Anne Sofie von Otter elkészítette élete első francia barokk szólólemezét, a zenei utazáshoz a lehető legjobb idegenvezetőt választva a terület specialistája, William Christie személyében, aki hangszeres és vokális műhelye, a Les Arts Florissants társaságában több mint társ: a produkció második főszereplője. Nem is lepődünk meg, mikor a kísérőfüzet olvastán kiderül, hogy a művek kiválasztásában és csoportosításában is meghatározó szerepet vállalt. A CD dobozára ragasztott cédula összefoglalása szerint von Otter ábrázolásában két nagy, tragikus hősnő: Rameau Phaedrája és Charpentier Medeája jelenik meg előttünk.

Ez így szép és igaz, de a lemez esztétikai összhatása szempontjából némiképp félrevezető. Itt ugyanis egy sajátos -jobb kifejezés híján használom a szót -„szvitet" hallunk: olyan, 29 számból álló, vokális és hang- szeres zenéket vegyítő válogatást, mely Marc-Antoine Charpentier (1643 k.-1704), Michel Lambert (1610-1696) és Jean-Philippe Rameau (1683-1764) munkásságából mazsolázgat úgy, hogy a középpontban valóban két tragédie lyrique, a Médée és az Hippolyte et Aricie áll, de hallunk részleteket Rameau Les Fêtes d'Hébé ou les Talens lyriques című opéra-ballet-jéből is. Lambert lírai dalocskái két ponton gazdagítják az összképet, a különféle tagoló szerepű zenekari darabok között pedig (ilyenekkel a Médée, az Hippolyte et Aricie és a Les Fêtes d'Hébé egyaránt szolgál) Charpentier Concert à quatre parties de violes-jának három tétele, az 1., a 4. és az 5. a lemez 5., 17. és 19. számaként szerepel - ez talán elég világosan érzékelteti, hogy itt egy sajátos kompozícióval van dolgunk, olyan tudatosan szerkesztett zenei összeállítással, amelyben az egyes (túlnyomórészt rövid) tételek egy nagy érzékenységgel megtervezett érzelmi-hangulati-stiláris mozaik részeiként illeszkednek egymáshoz.

Szórakoztató és tanulságos Bartoli (1966) után von Otter (1955) személyében egy másik mezzo társaságát élvezni: olyanét, aki hasonlóképpen jelentős művész, de alkata és egyénisége minden tekintetben más. Először is a svéd szólista nem par excellence hangfenomén: énekét hallgatva nem vág mellbe minden pillanatban a voce sűrűsége, a technikai kidolgozás és a virtuozitás heroikus tökéletessége. Ezen kívül produkcióira nem jellemző a karakterizálásnak és általában a zenei helyzetek átélésének az a mélyfúrásszerű intenzitása, amely Bartoli művészetét az elviselhetőség határát súrolóan töménnyé teszi. Nem, Anne Sofie von Otter, miközben a tragikus hősnők érzelmeivel is hitelesen azonosul, mindvégig megőriz és közvetít valamifajta könnyedséget, lágyságot, bájt. És aztán ahol az alaphelyzet megengedi -például Lambert bájos dúdolnivalóiban -tud negédes és csábító, melankolikus és magakellető lenni. Életrajzából és diszkográfiájából tudjuk, hogy abszolút otthonos a régi zene világában, sok felvételt készített Gardinerrel, Minkowskival, s a mostani lemezt fémjelző Christie-vel sem ezúttal találkozott először, éneklésmódjában mégis van valami stílusfelettiség, vagy talán fogalmazzunk úgy: hangképzése, frazeálása, díszítéstechnikája nem fitogtat semmiféle aufführungspraxis-beli bennfentességet. Egyfelől díszítései hajlékonyak, növényien burjánzók, másfelől azonban a lemezen olykor egyenes hangon énekel, máskor viszont vibrátóval. Egy szó mint száz: nagyszerű az énekesi teljesítmény, de talán még fontosabb az a komplex előadói összkép, amely több is és kevesebb is, mint vokalitás - az egész személyiséget veti latba egy világkép, egy életérzés ábrázolása érdekében. Személyisége pedig nagyon is van Anne Sofie von Otternek - van mit latba vetni. Persze ami a világképet, az életérzést illeti, annak közvetítése érdekében William Christie is megteszi a magáét pompás hangszeresei és énekesei élén. A Les Arts Florissants hangzása páratlanul gazdag és érzéki, érzelmileg fűtött és energiával telített - életteli hitelességgel ábrázol egy kort a maga sokszínűségében.

Az az élvezet, amelyet a már korántsem  pályakezdő, de még fiatal olasz basszbariton, Ildebrando D'Arcangelo (1969) jubileumi évben készült Händel-lemeze kínál, könnyen áldozatául eshet a Bartoli-experience közelségének. A sportszerűség kedvéért akár meg is fogalmazhatnánk az általános intelmet: kritikus, ha Bartolit hallgattad, egy ideig ne írj senki másról, mert igazságtalanul magas lesz a mércéd! Valóban: a lemezen hallható 17 ária -nagyobbrészt operák, csekélyebb számban oratóriumok (Agrippina; Orlando; Siroe; Rodelinda; Ariodante; Aci, Galatea e Polifemo; Rinaldo; Serse; Ezio; Apollo e Dafne; Giulio Cesare in Egitto) részletei -művészi összteljesítménye a nagy Cecilia után nem tűnik jelentősnek. Ha azonban a hangfaj hazai kínálatának átlagára gondolunk - akkor már igen. Persze sokak szerint minden „ahhoz képest, hogy" értékrenddel baj van - de vajon létezik-e más értékrend, mint olyan, amely valamihez képest érvényes? Ne csűrjük-csavarjuk tovább a dolgot, a lényeg: egy Deutsche Grammophon lemeztől a mai erős versenyben az ember a világszínvonal felsőfokát várja, és ez a CD nem minden szempontból ilyen.

Ildebrando D'Arcangelo persze remek hanganyag birtokosa: a voce magvas és erőteljes, az énekes jelentős hangterjedelemmel rendelkezik (ezt például az Aci, Galatea e Polifemo egy lassú áriája, a Fra l'ombre e gl'orrori hatalmas hangközugrásaiban csodálhatjuk meg), s az is elismerésre méltó, hogy a válogatás igyekszik Händel vokális életművét basszusperspektívából minél gazdagabban bemutatni. Ám ami a szólamok megmunkálását illeti, gyakran érezzük, hogy a hangadás kissé vaskos, a dallamformálás némiképp merev, a karakterizálás formális, az éneklésből hiányzik az igazi személyes átélés és a megjelenítő erő. A nagyobb technikai igényű, virtuóz részletekhez érve pedig nemegyszer tapasztaljuk, hogy az olasz basszbariton hangján a fürge figurációk, koloratúrák alibi-kidolgozásban, tisztesség ne essék szólván, olykor darabos huhogásként szólalnak meg (példa lehetne erre többek közt az Ariodante Voli colla sua tromba áriájának nehézkessége).

Összegezve: Ildebrando D'Arcangelo jó, sőt kitűnő énekes (tegyük hozzá: vérbeli férfiszépség filmsztár-arccal, akit rajongói feltehetőleg nemcsak a keresztnevet frappánsan rövidítve illetnek a Brando becenévvel), de első szólólemeze számos tekintetben inkább derekas teljesítmény, mint csúcsminőség. Ilyen szempontból a fuvolaművész Federico Maria Sardelli vezette Modo Antiquo alkalmasint tökéletes partnerválasztás: az együttes derekasan helytáll, játéka tisztességes, sőt kulturált -de az összhatás nagyon messze van az előző két kritikában méltatott Giardino Armonico vagy Les Arts Florissants produkcióinak lelkesítő temperamentumától és érzéki izgalmától. Különlegességek kedvelőinek: aki ismeri Magdalena Ko£ená nagyszerű Vivaldi-árialemezét (kritika: Stile concitato, Muzsika, 2009/8), annak jó szórakozás lesz meghallgatni a D'Arcangelo-lemez negyedik számát, a Siroe egyik áriáját: itt megfigyelheti, hogyan komponálja meg -teljesen másképp - Händel ugyanazt a Gelido in ogni vena... szöveget, amelynek Vivaldi-féle megzenésítésével a Ko£ená-lemezen találkozunk