Beszámolóm nem a teljes rendezvénysorozat ismeretében íródott;   sajnos nem lehettem ott az összes hangversenyen és más eseményen. Különösen fájdalmas hiány, hogy nem számolhatok be a nyitóhangversenyről, amelyet a Savaria Szimfonikus Zenekar és a Kolozsvári Filharmónia Kórusa adott Cornel Groza és -a Peskó Zoltán helyett beugró -Tihanyi László vezényletével, s amelynek műsorán többek között Kurtág Colindæ-Baladæ című kórusműve is elhangzott, mégpedig Magyarországon először, az ősbemutató kolozsvári előadóival. Mindazonáltal örömmel állapíthattam meg, hogy a további események is tanúskodnak a fesztivál és a kurzusok tartalmasságáról és jelentékenységéről, a koncepció változatlan igényességéről - ráadásul Peskó Zoltán is felgyógyult, és a karmesterkurzus nagy részében változatlan energiával tanított.

A hagyományosan „szeminárium és fesztivál" névvel jelölt eseménysorozat, ugyancsak az első negyedszázad tradícióit követve, idén is sokrétűbb volt annál, semhogy tartalmát egy vagy akár két alkalmas szóval össze lehetne foglalni. Ha a kapcsolódó vagy zártkörű rendezvényektől és a kifejezetten turisztikai jellegű eseményektől eltekintünk, akkor is szerepeltek a programban kurzusok (karmester-, zeneszerzés-, fagott-, zongora-, hegedű-, zenepedagógia-), kurzuszáró koncertek, zenetudományi előadások, egy -főként a magyar, román és balkáni népzenére koncentráló -színes hétvégi programsorozat a Fő téren, egy Sári-opera felvételének bemutatója beszélgetéssel egybekötve, és hogy az egyik kapcsolódó rendezvényt mégis megemlítsem, egy rendkívüli ajándék, Garas Kálmán - mindmáig fekete-fehér - fesztiválfotóinak retrospektív kiállítása. Hogy az érdemi beszámolót mindjárt a végén kezdjem: Garas tárlata jóval több a műsorfüzetben emlegetett „nosztalgikus visszatekintés"-nél: a sok közül például a Ligetiről, Perényiről, Kelemen Barnabásról vagy Csalog Gáborról készített egy-egy felvétele egyszerűen szívszorítóan tökéletes, sűrítetten drámai, a fotós szakma és művészet csúcsait ostromolja. Így, egymás szomszédságában pedig a képek nyilvánvalóan rajzolják ki a legendásan szerény művész nem mindennapi formátumát.

A hangversenyek közül szintén nem hallhattam Tömösközi László ütőhangszeres koncertjét, a táncházzal összekötött népzenei estet, továbbá az Angelica Leánykar Gráf Zsuzsanna vezényelte hangversenyét. A fennmaradók közül különösen hármat találtam kiemelkedőnek: a Trio Lignumét, Pauk György hegedűkurzusának zárókoncertjét(!) és a fesztivál záróhangversenyét.

A Trio Lignumnak a szombathelyi Képtárban adott hangversenye mind az előadott zenei anyag tartalmassága, mind pedig az előadás színvonala tekintetében élményszerűnek bizonyult. A hangversenyen hat, többnyire közepes terjedelmű, többnyire rendkívül izgalmas, és tökéletesen más hangvételű mű szólalt meg. A teljes együttes számára írott három kompozíció mind magyar szerző műve volt, közülük egy ősbemutató. Ezek három szólódarabot kereteztek, egyet-egyet az együttes minden tagja számára: külföldi szerzők műveit, melyek közül kettő volt magyarországi bemutató. A magyar művek közül SZATHMÁRY ZSIGMOND darabja, a Motus animi volt egyik legkitűnőbb expresszív-beszédszerű jellegével, alapvető játékosságával, textúrabeli változatosságával. TIHANYI LÁSZLÓ Clausula no. 3 (O rosa bella) című műve a középkor zenéjére utal, s részben „középkorias" jellegű „többdimenziósan" konstruktív szerkesztésmódja is. A hallható eredmény viszont egy szuggesztív pillanatokban, különleges effektusokban gazdag, látomásosnak mondható, izgalmas zenei világ. A zárószámként előadott CSAPÓ GYULA-mű, a Hímzésminták a megrepedt Föld arculatára minden bizonnyal a koncert legjelentékenyebb darabja volt, melyet valamiféle kinyilatkoztatásszerű bizonyosság, figyelemre méltó gondolatgazdagság, a hang és a kezelésmód abszolút szuverenitása, továbbá ihlet és intellektus ideális aránya jellemzett.

A szólódarabok közül kiemelkedett SALVATORE SCIARRINO Let Me Die Before I Wake című klarinétműve. A darab megszólalásának pillanatában azt hihettük: egy másik hangszer vagy előre felvett anyag is megszólal a teremben; valójában ugyanabból a hangszerből származtak a mély regiszter trillái-tremolói és az éterben lebegő, valószínűtlenül magas, mégis puha, lassan beúszó-eltávolodó „elektronikus" hangok -mindez szinte mindvégig leheletfinom dinamikával, a hallgatót torkon ragadva, álomszerű illúziót keltve. Klenyán Csaba nagyszerű játéka nyomán a szokatlan, egyedi technikai effektusok valódi költői kifejezőeszköznek bizonyultak. MARY JANE LEACH Feu de joie című, kevésbé jelentékeny, fagottra és hangszalagra írt kompozíciójával szemben kiváló volt HEINZ HOLLIGER klarinétdarabja, a Rechant -Thomas Friedli in memoriam. A kompozíció fájdalmas-nyüszítő alapkaraktere határozottan elüt Holliger direkt érzelemnyilvánítástól általában tartózkodó stílusától. A klarinét ritkán hallható, rút, ördögi mély hangjaival a gyász mellett a halál félelmetes portréja is megjelenik a darabban, amelyet Rozmán Lajos teljes azonosulással, mesterien adott elő.

A zongorakurzust vezető Rohmann Imre  és a több hangversenyen is szerepet vállaló Rohmann Ditta ugyancsak a Képtárban adott estet Kyoko Une közreműködésével.
A Janá≈ek, Haydn, Ravel, Dukas, Debussy és Bartók műveiből összeállított műsorból
a félidők zárószámai aratták a legnagyobb, megérdemelt sikert. Szünet előtt a francia mesterek Haydn halálára írott művei hangzottak el a két Rohmann gordonka-zongora-átiratában; a koncert végén pedig a japán hegedűművésznő -mellesleg a hegedűkurzus résztvevője -Bartók 2. hegedű-zongora- szonátáját játszotta rendkívül tiszta és erőteljes eszközökkel, kiváló karakterérzékkel és fegyelemmel - emellett Rohmann Imrével kifogástalan összhangban.

Különleges szín volt a műsorban a fesztivál nyitott szellemét is aláhúzó Párbaj négy zongorára, amelyen id. és ifj. Szakcsi Lakatos Béla, Oláh Kálmán és Balázs József improvizált szólóban és különböző összeállításokban, Balázs Elemér és Orbán György ritmuskíséretével. Négy nagyszerű és nagyon különböző egyéniség oldott együttzenélése volt ez az élvezetes este, amelyen egy Bartók Concertójából vett témafoszlányra is együtt improvizált a négy zongorista, s amely után mégiscsak azt éreztük: közülük id. Szakcsi Lakatos a legnagyobb varázsló...

A zeneszerzés-kurzus munkájába kétszer is bepillantást nyerhettem: ennek során Csapó Gyula a résztvevőkkel együtt alakította ki a másfél hetes próbaperiódus tartama alatt műveik végső alakját. A munka meghatározó résztvevője volt a rokonszenves és jól felkészült THReNSeMBle (tagjai: Madai Zsuzsanna, Bartek Zsolt, Tornyai Péter, Rohmann Ditta, Szabó Ferenc János és Nevelő János), Horváth Balázs vezényletével, Kovalcsik András (kürt) közeműködésével. A hangversenyen elhangzott egy újabb izgalmas Csapó-mű is, a Parmi les Blancs et Noirs... at... Intervals... from the Cabin, továbbá még egy „külsős" kompozíció. A kurzusrésztvevők darabjai, mint az természetes is, mind értékben, mind stílusban rendkívül különbözőnek bizonyultak; közülük nekem MATKÓ TAMÁS változatos és erős kézzel formált darabja, a Himmlische, dein Heiligtum, a Kolozsváron élő GABRIEL MALANCIOIU kissé konzervatívan, de remekül megírt Bhava című műve és a mindössze húsz esztendős BALOGH MÁTÉ GERGELY tehetségesen és rokonszenvesen szemtelen happeningféléje, a Babel tetszett.

Míg a zongorakurzusról a végül elmaradt záróhangverseny alapján terveztem képet kapni, Pauk György hegedűkurzusán a tanításból is kaptam ízelítőt, és a záróhangversenyt is végighallgattam. Annyi bizonyos, hogy rendkívüli kurzus volt, azzal a különleges vonással, hogy talán az összes résztvevőt (valamennyien hölgyek!) tanította már Pauk valahol, valamennyi ideig -vagy éppen tanítani fogja, mint a rendkívül tehetséges Pusker Júliát, aki a záróhangversenyen egy Ysaÿe-szonátatételt játszott nagyszerűen. Ellentétben vele, a résztvevők mintegy fele már végzett, pályáját járó művész, ám a színvonal még ennek fényében is valószínűtlenül magas volt. A négy magyar, három japán és két kínai résztvevő közül, úgy gondolom, legalább hárman olyan kvalitásúak, hogy a világ egyik koncerttermében sem vallanának szégyent. Quian Wu Bartók 2. rapszódiáját adta elő olyan lenyűgöző tökéllyel és robbanékonysággal, hogy szinte meggyulladt a kezében a hegedű; kristálytiszta, gazdag hang, rendkívül magabiztos és erőteljes formálás jellemezte Deák Anna 1. rapszódiáját; a japánok közül pedig a már korábban hallott Kyoko Une mellett a Franck-szonáta középső „szeletét" előadó Yukiko Ishibashi is egészen elsőrangú és erőteljes, elmélyült játékkal ragadta meg a közönséget. De azok, akiknél őket csak hajszállal éreztem jobbnak, például Deák Márta vagy Jia Tianyun is elsőrangú zenészek és hegedűsök. Pauk György tanítása pedig nemcsak zeneileg, hanem emberileg is nagy élményt jelentett: hallatlan zenei tapasztalata elválaszthatatlan attól a szeretettel és humorral teli, bátorító és empatikus emberi melegségtől, amire valószínűleg csak születni lehet. Előjátszásai pedig, különösen a Bartók-darabokban, egyszerűen lenyűgözőnek bizonyultak.

Lakatos György fagottkurzusából csak a játékos Sáry-gyakorlatoknak szentelt, ám így is élményszerű utolsó órát hallottam, a karmesterkurzusba pedig csak a végén kapcsolódtam bele, amikor a két professzor, Peskó Zoltán és Tihanyi László már viszonylag kevésszer avatkozott bele résztvevők próbamunkájába. A Bartók Teremben rendezett zárókoncertből azonban nem volt nehéz következtetni a kurzus elmélyült és intenzív jellegére. Mindenesetre megtörtént az a csoda, hogy a kilenc részvevő között szétporciózott három remekmű vagy majdnem-remekmű nem esett szét cserepekre, hanem a maguk egészében elhangzónak, megformáltnak érzékeltük őket.

A produkció két további meghatározó tényezője a szólista Várjon Dénes és a Savaria Szimfonikus Zenekar volt -a műsoron tudniillik Bartók 1. és 3. zongoraversenye, valamint Stravinsky Tűzmadár-szvitje szerepelt (előbbiekben tételenként változtak a vezénylő karmesterek, utóbbin pedig szintén hárman osztoztak). Várjon Dénes egyszerre kirobbanóan intenzív, gazdag és briliáns, egyszersmind azonban példásan alkalmazkodó játéka az előadás vezérfonalaként, fő kohéziós erejeként funkcionált a két Bartók-műben.

Az 1. zongoraversenyt vezénylő francia Mélisse Brunet, Csengery Dániel és az amerikai Benjamin Makino közül Csengery takarékos mozdulatainak koncentráltsága és Makito fergeteges, mégis jól kontrollált tempója volt emlékezetes számomra. A mű híres motorikus lendülete abszolút jelen volt, Várjon Dénes játéka különösen a zárótételben volt fékezhetetlen energiájú és párját ritkítóan virtuóz. Igen meggyőző teljesítményt nyújtott a zenekar is, játékukat arányos hangzás, megbízható precizitás és remek rézfúvós és ütős teljesítmények fémjelezték.

A hangverseny kétségtelenül a 3. zongoraversenyben érte el csúcspontját. Bartók saját feleségének szánt koncertjét három női növendék dirigálta (Mélisse Brunet-vel együtt kilencből négyen képviselték nemüket): a japán Makiko Habu és Yuri Kishimoto, valamint Donka Miteva Bulgáriából. Az I. tétel inkább még precíz és gondosan formált volt, mint igazán szuggesztív; az előadást ebben a tételben elsősorban Várjon vezette. A II. tétel leheletfinom vonóskari megszólalásai egy-két esetben nem voltak makulátlanok, s erről talán a karmester is tehetett.
A szólista megindítóan szép deklamációja a korálszakaszban szinte új megvilágításba helyezte a tételt; a középrész fantasztikus zsongását viszont már precízen és plasztikusan rajzolta meg Kishimoto, s egészében is harmonikusan és kifejezően vezényelt. A III. tételben Miteva az első pillanatokban mintha lemaradt volna a zenekar mögött, de gyorsan magához ragadta a kezdeményezést, és -Várjonnal remek összhangban -fergeteges, sziporkázó, ugyanakkor emelkedett zárótételt vezényelt, amelyben a zenekar végleg megerősítette a róla addig kialakított igen kedvező benyomást.

A Tűzmadár jelentős próbatétel minden zenekar számára. A próbát a szombathelyi zenekar nagyszerűen abszolválta, s itt a rézfúvósokon kívül, illetve mindenki előtt a nagyszerű első oboást, Lakatos Mihályt kell említenem, akinek szárnyaló játéka oly sokat jelentett ebben a darabban. Itt is igen magas szinten valósult meg a mű kohéziója, az egyenként is meggyőző tempók harmóniája, a karakterek egymásra történő reagálása, s élményszerű képet kaptunk Stravinsy érzéki és korszakalkotó zenekarkezeléséről is. A karmesterek: a holland Frank Zielhorst, a horvát Josip Nalis és Federico Crisanaz (Olaszország) mind meggyőzőek voltak; legjobban Nalis izgalmas, informatív és intenzív vezénylése fogott meg, de a pálca nélkül dirigáló Crisanaz is imponáló erővel uralkodott a zárótétel hatalmas hangtömegei felett.

Szathmáry Zsigmond

Szakcsi Lakatos Béla

Peskó Zoltán, Várjon Dénes és Tihanyi László

Garas Kálmán felvételei