Schumann 1828. március 15-én nagy dicsérettel tette le iskolai záróvizsgáját. Anyja és gyámja kívánságára vonakodva bár, de beiratkozott a lipcsei egyetem jogi karára (március 29.). Egy későbbi időszakból származó önéletrajzi feljegyzésben olvasható: „1828, húsvét. Éjszakai eksztázisok. Állandó improvizációk, naponta. Irodalmi fantáziák Jean Paul módján. Különleges lelkesedés Schubertért, Beethovenért is, Bachért kevésbé. Levél Franz Schubertnek (nem küldtem el)".

Mielőtt Lipcsében berendezkedett volna, ottani új ismerősével, Gisbert Rosennel április második felében utazásra indultak Bayreuthba, Nürnbergbe, Augsburgba és Münchenbe, ahol május 8-án bemutatkoztak Heinének, majd elváltak -Rosen Heidelbergbe ment tanulni, Schumann Zwickau érintésével Lipcsébe, ahol régi iskolatársával, Emil Flechsiggel együtt bérelt szállást. Május 15-én érkezett a városba; barátai, a Carus házaspár már letelepedett ott, s az ő házukban Schumann muzsikusokkal ismerkedett össze, többek között Marschnerrel is, valamint részt vett a közös kamarazenélésekben; baráti köre egyebekben Flechsigre és néhány diáktársra korlátozódott. Anyjának és gyámjának tett ígérete ellenére, miszerint a jog tanulmányozásának szenteli magát, Flechsig szerint egyetlen előadásra sem ment be, hanem naponta órákat töltött Jean Paul-imitációival és a zongorán való rögtönzéssel. Időről időre már ekkor gyötörte a félelem, hogy meg fog háborodni.

Ennek az időszaknak az irodalmi termésében, melyet egy újabb füzet, a „Hottentottiana" (1828 május-1830 június) tartalmaz, egyebek között jegyzeteket találunk a tervezett Selene című regényhez, melyben önmaga idealizált ábrázolása Gustav alakjában jelenik meg, továbbá két novella részleteit (Die Harmonika és Weltteil), valamint egy zeneesztétikai könyv elejét. Schubert Erlkönigje iránti csodálata egy másik Goethe-ballada (Der Fischer) megzenésítésére ihlette (június); melyet három Justinus Kerner-vers megzenésítése követett (június 29.-július 10.); ezeket elküldte bírálatra -talán korábbi dalokkal együtt -Gottlob Weidebeinnek (1779-1854), aki akkoriban viszonylag ismert dalszerző volt.

Weidebeinnek írt második levelében (augusztus 5.) Schumann megvallja, hogy „sem a harmóniának és a számozott basszusnak nem vagyok jó ismerője, sem az ellenpontban nem vagyok jártas, egyszerűen csak a természet vezet", most azonban hozzáfog a komoly zenei tanulmányokhoz. Mindazonáltal az ebben a korszakban írt másik négy dalból háromnak (An Anna II, Im Herbste és Hirtenknabe) a zenei anyagát csekély változtatással föl tudta használni későbbi, érett kompozícióiban: az op. 11-es és op. 22-es zongoraszonátákban, valamint az op. 4 no. 4-es Intermezzóban. Augusztusban zongoratanulmányokba kezdett Friedrich Wiecknél, az ünnepelt tanárnál, s ezt követően ismerkedett meg annak kilencesztendős leányával, Clarával. Hummel a-moll zongoraversenyét is tanulta; később ő maga mondta el Hummelnak, hogy egy álló évig dolgozott rajta. Augusztus és szeptember folyamán komponálta a VIII polonaises pour le piano à quatre mains című sorozatot, Schubert négykezes polonézeinek mintájára; a sorozatnak a 3-as opus-számot adta, mivel a
2-est egy 11 dalból álló gyűjtemény viselte. Az 1828-as ősz és tél kompozíciói között említhető egy négykezes variációsorozat Lajos Ferdinánd porosz herceg témájára, akinek a zenéjét Schumann csodálta, valamint (1829 január-március) egy tervezett -schubertes -c-moll zongoranégyes, op. 5-ös jelzéssel, melyet 1830 januárjában elkezdett „szimfóniává kalapálni". Amikor novemberben értesült Schubert halálról, Flechsig egész éjszaka hallotta a zokogását.

Schumann folyamatosan vágyott Rosen társaságára. A heidelbergi egyetem másik vonzereje az egyik jogászprofesszor, Justus Thibaut volt, aki néhány évvel korábban megjelentetett egy zeneesztétikai könyvet (Über die Reinheit der Tonkunst, Heidelberg, 1825). Schumann-nak sikerült meggyőznie anyját és gyámját, hogy hagyják átiratkozni a másik egyetemre, így 1829. május 11-én elhagyta Lipcsét, és egy Rajna-vidéki kitérő után, amely átmenetileg minden pénzét felemésztette, tíz nappal később Heidelbergbe érkezett. Élvezte a heidelbergi életet, és Thibaut inspiráló személyiségének köszönhetően egy darabig még előadásokra is járt. Muzsikusként Thibaut inkább lelkes volt, mint hozzáértő, ám diákokból és barátokból alakított egy zenei társaságot, s Thibaut zeneszobájában Schumann a kórusmuzsika széles palettáját ismerhette meg Palestrinától és Victoriától Händelig és Bachig, de elsősorban olaszokat. A nyári félév augusztus 20-án ért véget, és Schumann ezután egyedül töltötte a nyári szünetet, Svájcban és Észak-Olaszországban utazgatva, ahol egészen Velencéig jutott; a milánói Scalában hallotta Pastát Rossini A tolvaj szarkájában, s ekkor ismerte fel igazán az olasz zene jelentőségét. Október 20-án Augsburgon és Stuttgarton keresztül ért viszsza Heidelbergbe.

Az őszi szemeszter során -anyjának tett ellenkező tartalmú ígérete ellenére -teljesen elhanyagolta jogi tanulmányait, s muzsikusként immár Thibaut is bosszantotta szűklátókörű konzervativizmusával és dogmatikus gondolkodásával. Wiecknek írt november 6-i levelében elmondja, hogy Hummel fisz-moll szonátájának, ennek „a valóban nagyszerű, epikus titán-műnek" utolsó tételét tanulja, és megkérte, küldené el neki „az összes Schubert-keringőt - csak a kétkezeseket (10-12 sorozat van, azt hiszem), Moscheles g-moll versenyművét, Hummel h-moll koncertjét, valamint bármit, ami új van Herztől és Czernytől". Ez utóbbi kérését azzal indokolta, hogy családi összejövetelekre hívják, egy későbbi naplóbejegyzés azonban azt sejteti, hogy egy időre megigézte őt e két szerző „sekélyes virtuozitása", amíg Paganinié el nem homályosította őket; Paganini iránti lelkesedésének csúcspontján, 1832-ben írt egy befejezetlen Phantasie satyrique (nach Henri Herz) című darabot is. Az említett levélben Schumann azt is elmondja Wiecknek, hogy több szimfóniába is belekezdett, de egyiket sem fejezte be; ám a kontextusból világosan kiderül, hogy valójában alig tett többet, mint hogy szimfonikus ábrándokat rögtönzött a zongorán.

Ebben az időben jobban érdekelte a zongorázás, mint a komponálás, néha akár hét órát is játszott, 1830 februárjában pedig nyilvánosan is fellépett -Heidelbergben összesen egy alkalommal -és eljátszotta régi kedvencét, Moscheles variációit a La marche d'Alexandre-ra, olyan ragyogó sikerrel, hogy további meghívásokat kapott Mann- heimba és Mainzba, ezeket azonban nem fogadta el. Ezen a télen élénk társasági életet élt, bálokba és jelmezes mulatságokba járt.

1830 húsvét vasárnapján Schumann Frankfurtban hallotta Paganinit játszani, s ez mély benyomást tett rá, jóllehet a hegedűs művészi ideáljaival kapcsolatban kétségei voltak. Heidelbergi éve immár letelt, s vissza kellett térnie Lipcsébe, hogy befejezze jogi tanulmányait. Gyámja azonban hozzájárult, hogy kihagyjon egy szemesztert. A nyarat Schumann főképp komponálással töltötte; áprilisban írt -vagy csak befejezett -egy keringősorozatot zongorára, amely Schubert nyilvánvaló hatását mutatta, májusban pedig egy D-dúr Étude fantastique en double-sons című darabot, amelyet később „Toccata"-ként op. 7-es jelzéssel megjelentetett, miután 1832 júliusában átdolgozta és C-dúrba transzponálta. Júniusban írta a Papillote című zongoradarabot, saját Im Herbste című dala alapján, amelyet később az op. 22-es szonáta harmadik tételeként használt föl. Később újra dolgozni kezdett egy F-dúr zongoraversenyen, melynek egy részét - vagy talán egy azonos hangnemű, Moscheles zongorára és zenekarra írt Alexandre-variációinak nyomdokaiban járó külön variációsorozatot - augusztusban befejezte, de csak zongorára, zenekar nélkül; ezt 1831 novemberében jelentette meg, mint végleges op. 1-et, Thème sur le nom „Abegg" varié pour le pianoforte címmel, melyben a név egy lány neve, akivel megismerkedett (a téma, az Abegg-keringő, 1830 februárjából származik).

Clara Wieck tizenöt évesen

Az Abegg-variációk írása közben kétségbeesetten igyekezett anyját rábeszélni, engedje meg, hogy feladja a jogi pályát a muzsikus hivatás kedvéért. Kérésére anyja augusztus 7-én Friedrich Wieckhez fordult, aki két nappal később azt válaszolta, hogy ezzel a tehetséggel és képzelőerővel Robertből három év alatt a legnagyobb élő zongoraművész válhat, feltéve, hogy keményen és kitartóan dolgozik a megfelelő technika elsajátításáért. Wieck nem titkolta, hogy kételyei vannak Schumann állhatatossága, kitartása felől, s nem tudja, van-e benne elegendő akarat ahhoz, hogy ne csak a zongorázás technikai részén dolgozzon, hanem a Tamás-iskola kántorával, C. T. Weinliggel két évig „száraz, elméleti tárgyakat is tanuljon"; végül azt tanácsolta Frau Schumann-nak, engedélyezzen fiának hat hónap próbaidőt. Robert buzgón elfogadott minden feltételt (augusztus 22). Szeptember 24-én búcsút mondott Heidelbergnek, s rajnai útra indult, amely csaknem a holland határig vitte, októberben pedig újra letelepedett Lipcsében.

Október 20-ától Wieck házában lakott, a Grimmaische Gasse 36. alatt. Életmódjának megreformálására tett ígéretei -hogy feladja a szivarozást és az erős italozást -egyelőre beváltatlanok maradtak, mert a Zwickauba írt levelei továbbra is az állandó pénzhiányt említik: apanázsát folyamatosan túllépve költekezett. Egy Hamlet-opera komponálásáról ábrándozott, és újra kezdte a zongoraórákat Wiecknél, akit azonban láthatóan jobban érdekelt csodagyerek lánya, Clara képzése (1830 karácsonyától 1831 január végéig hangversenykörúton jártak). Később az a kilátás, hogy szeptembertől még hosszasabban lesznek távol, arra kényszerítette Schumannt, hogy más megoldást találjon. Ezért 1831. augusztus 20-án írt Hummelnak, kérve, hogy fogadja növendékéül. Az elképzelés nem vált valóra, de még 1832 májusában is ilyen reményeket dédelgetett. A Hummelnak írt levélben kifejezésre jut a Wieck tanításával való elégedetlensége is, és naplójában nyáron sűrűn említi saját zongorajátékával kapcsolatos mély csüggedtségét és Wieck zenefelfogásával kapcsolatos ellenérzéseit. A Weinlignél tervezett zeneelméleti órákból sem lett semmi; majd csak 1831 júniusában keresi fel Heinrich Dornt, a lipcsei színház akkori karmesterét, aki július 12-én el is kezdte Schumann-nal a számozottbassszus-órákat. Dorn 25 évvel később azt írta Wasielewskinek, hogy az első gyakorlat, amelyet Schumann elkészített, „a szabályokkal szembeszegülő szólamírás mintapéldája" volt. Közben Schumann újabb eszményképet talált magának: Chopint. Teljesen rabul ejtették a lengyel komponista op. 2-es, a „Là ci darem la mano"-variációi; sikertelenül próbálkozott a darab elsajátításával, s már május 2-án elhatározta, hogy írni fog róla.

Június 8-án írt néhány költeményt, melyeknek a „Schmetterlinge" címet adta, s azt írta a naplójában, hogy barátainak „szebb, alkalmasabb nevet" fog adni: Wieckből így lett „Meister Raro", Clarából „Zilia", Christel pedig -az a lány, aki nemrég óta igen fontos szerepet játszott a fiatalember szexuális életében -a „Charitas" nevet kapta, Dorn lett a „Zeneigazgató", és így tovább. Öt nappal később az az ötlete támadt, hogy ezeket a figurákat egy regényben (Die Wunderkinder) fogja felhasználni; itt bukkant föl első ízben „Florestan, az improvvisatore", Paganininak pedig, aki álnéven jelent meg, vezető szerepet szánt. Július elsején „egészen új személyek lépnek be ma a naplómba... Florestan és Eusebius", de majd csak október 13-án válik „Florestan kebelbarátommá; a történetben valójában ő lesz az én igazi énem", míg Eusebius, Meister Raro és a többiek megváltoztatták a szerepüket, és „igazi személyekből fantázia szülte alakokká lettek". Florestan és Eusebius is megjelent az „Ein Opus II" című Chopin-cikkben, melyet szeptember 27-én (két nappal az után, hogy Friedrich és Clara Wieck elindultak héthónapos turnéjukra) elküldött az Allgemeine Musikalische Zeitungnak, a cikk azonban csak december 7-én látott napvilágot.

Schumann legambiciózusabb munkája 1831-ben a h-moll szonáta volt, melynek első tétele (felhasználva Paganini Rondo à la clochette-jének variációiból vett anyagot) később op. 8-ként jelent meg; 1832. január 4-én befejezte Clara egy témájára készített variációsorozatát, valamint egy, részben az előző év keringőiből, részben az 1828-as négykezes polonézek átdolgozott változataiból álló zongoradarab-sorozatot, amelyet Papillons-nak nevezett el, és Jean Paul Flegeljahre (Kamaszévek) című regényének jelmezbáli jeleneteivel kapcsolt öszsze. A darabok op. 2-ként áprilisban jelentek meg Kistnernél.

Rácz Judit fordítása

Friedrich Wieck