Mélyen Tisztelt Schumann Úr!

200. születésnapján hódolattal köszöntöm Drezda városából. Őszintén kívánom, hogy ezt a szép napot olyan környezetben tölthesse, amely valóban méltó ünneplésben részesíti. Nem tudhatom, odafönt milyen a hírszolgálat, mennyire tájékoztatják Önöket a lenti eseményekről, fejleményekről. Engedje meg, hogy beszámoljak arról, milyen is a jelenlegi Schumann-recepció, hogyan értékeli a zenei világ az Ön művészetét.

Nos, ami ezt a világot illeti, nagyon rosszul érezné magát benne.

Amennyit világszerte nőtt a zenekedvelő közönség létszáma, annyit romlott a hallgatóság minősége és zenei hozzáértése. Az átlagos zenehallgatónak ma halvány sejtelme sincs arról, mit is hallgat, milyen egy új mű, és a kiváló-közepes-csapnivaló előadások között sem képes különbséget tenni. A koncert után néhány nappal elolvassa a helyi sajtóban, mit gondol az illetékes „szakértő" az eseményről, és ezzel a véleménnyel azonosul. Ha felidézzük, tisztelt Schumann úr, 1834-et, amikor Ön Lipcsében megalapította a ma is sikeresen működő Neue Zeitschrift für Musik folyóiratot, s benne a zenekritikát a legmagasabb régiókba emelte -hát akkor szörnyedünk el igazán, hová süllyedt ez a mesterség.

Egyáltalán, a jó ízlés szinte elhagyott bennünket. Még az Ön szeretett hazájában, Németországban is. Képzelje csak el, hogy a német televízió (talán hallott már erről a tömegtájékoztatási eszközről) a 200. születésnap alkalmából nem ám ünnepi Schumann-hangversenyt sugárzott, hanem a Tavaszi szimfónia című borzalmas mozifilmet, a szépséges Nastassja Kinski főszereplésével. A filmnek a tényekhez és a zenéhez igen kevés köze van, de ez a mai közönséget és a műsorkészítőket egyáltalán nem zavarja.

Remélem, Elysiumban alkalma van beszélgetnie Mozarttal; róla is készült már egy nagysikerű film, az Amadeus. Ezek a „műalkotások" alaposan félrevezetik a nézőket. Megpróbálják elhitetni velük, hogy a géniusz ugyanolyan ember, mint bárki más: eszik, iszik, alszik, szeretkezik -nincsen ebben semmi különös, nemdebár? Arra viszont véletlenül sem kapunk választ, mi is a rendkívüli egy lángelmében, hogyan funkcionál az alkotó zseni? Bizony, a zeneszerzőt nem leegyszerűsített, anekdotikus életrajzi elemek alapján kellene megismernünk-megértenünk, hanem elsősorban a műveiből és hiteles életrajzi adataiból. Ékes példa erre az Ön életműve.

Clara és Robert Schumann 

A ma hozzáférhető Schumann-biográfiáknak se szeri, se száma; található közöttük regényes, költői, szentimentális, és néha azért akad bennük értő műelemzés is. Németül és más nyelveken is rendelkezésünkre állnak az Ön leveleinek, naplóinak és háztartási könyveinek kiadásai. Az utóbbiakból bepillantást nyerhetünk a Schumann-család mindennapjainak legszemélyesebb részleteibe, titkaiba is. Joggal lesz felháborodva, mondván: „Ezeket nem a nyilvánosságnak írtam!"

Az utókor azonban -úgy tűnik -néha a diszkréció alapszabályait sem tartja tiszteletben.

Másfelől örömmel közlöm, hogy mindazok a városok, amelyekhez személyes szálak fűzik -tehát a szülővárosa, Zwickau, majd a későbbi lakhelyek: Lipcse, Drezda, Düsseldorf és Endenich -, múzeumokkal és emléktáblákkal tisztelegnek az Ön emléke és nagysága előtt.

Ez a rendkívül gazdag dokumentáció adja az általánosan kialakult Schumann-kép alapját. Ne gondolja azonban, hogy ez a kép nem változik. A minap került a kezembe egy német orvosi folyóirat, melynek hasábjain egy kölni orvosprofesszor azt állítja és bizonygatja, hogy sok minden, amit mostanáig tudtunk az Ön utolsó éveiről -az 1854-es öngyilkossági kísérlettől az endenichi szanatóriumban eltöltött hosszú hónapokig -egyszerűen nem igaz. A cikkíró szerint nem is történt öngyilkossági kísérlet, Ön saját kérésére került az elmegyógyintézetbe - ez utóbbit eddig is tudtuk -, és aggasztó állapotának fő oka nem szifilisz, nem is depresszió, hanem a túlzott alkoholfogyasztás lett volna. Miután ott jobban lett, levélben kérte kezelőorvosát, dr. Richarzot, engedje haza, amit ő támogatott is, Clara asszony azonban nem volt hajlandó visszafogadni Önt. Ez a hipotézis, ha igaz, alaposan megváltoztatja eddigi benyomásunkat. Robert és Clara Schumann úgy él tudatunkban, mint a romantikus szerelem ideáljának földi megtestesítője. Legenda-e vagy valóság? Netán átváltozás, metamorfózis? Nem tudhatjuk, és semmi közünk sincs hozzá. Tény az, hogy a C-dúr fantázia vagy a fisz-moll szonáta a szeretetnek és a szerelemnek olyan megható megnyilvánulásai, amelyekre a zenében alig van példa.

Különben is feltűnő, hogy az Ön első darabjai (opp. 1-23) kizárólag zongorára íródtak. Nem véletlen ez, hiszen pianistának készült, amíg egy szerencsétlen nyújtókészülékkel tönkre nem tette a jobb kezét. Már kezdetben sikerült megtalálnia azt a sajátos stílust és személyes hangot, amely összetéveszthetetlenül az Öné (nekünk: „schumanni"). Ki más tudott ebből a félig mechanikus hangszerből élő költészetet elővarázsolni? Mondhatná erre onnan föntről: Beethoven, Schubert, Chopin, Mendelssohn. Valóban, de Ön még valami újat is felfedezett, ami addig nem létezett. Vegyük például a Pillangók ciklusát. Ha valaki azt kérdezné, mit is jelent a romanticizmus a zenében, annak javaslom, hallgassa meg ezt a kompozíciót. Tudom, Jean Paul Kamaszévek című regényének zárófejezete inspirálta, de itt szó sincs programzenéről. Rendkívül rövid, különböző jellegű karakterdarabok váltogatják egymást, teljesen váratlanul, akár egy álarcosbálban. A zene kaméleonszerűen változik, olyan az egész, mint egy nagy rögtönzés, és mégis logikus rend uralkodik benne. A tételek közötti hangnemi összefüggések nem véletlenszerűek, az első és utolsó darab D-dúr kört ír le. Ez a körszerű gondolkodás az Ön csodálatos dalciklusaiban is megtalálható - a boldog 1840-es évek elején íródott Dalcsokor, Asszonyszerelem, asszonysors és A költő szerelme sorozatokban. Milyen érdekes megfigyelni, hogy Ön egy bizonyos időszakban egyetlen műfajra vagy zsánerre összpontosít. Az említett zongoraművek és az 1840-es dalciklusok után így lett szimfonikus év 1841 a B-dúr és d-moll szimfónia megírásával; kamarazenei 1842, amikor a három vonósnégyes, a Zongoranégyes és -ötös született; míg 1843 az oratórium éve, ekkor született Az Éden és a Péri. A sornak nincs vége, az Ön enciklopédikus igénye és hihetetlen munkabírása lehetővé tette, hogy szinte minden műfajban maradandót alkosson.

Versenyművek (zongora, hegedű és cselló), opera (Genovéva), kórusművek, egyházi zene (misék és Requiem), a Faust-jelenetek és a Manfréd, házimuzsika zongorára és akkoriban szokatlan hangszerekre (oboa, klarinét, kürt), fúgák és kontrapunktikus tanulmányok -ilyen sokrétű életművel ebben a korban, azt hiszem, senki más nem büszkélkedhet.

Sajnos nem állíthatom, hogy mindez általános népszerűségnek örvendene. Az œuvre jelentős része ma is szinte teljesen ismeretlen. Mi lehet az oka?

Azt hiszem, az Ön zenéjét nem értheti igazán az, aki a német nyelv, a német költészet és irodalom vidékén tájékozatlan. Saját írásaiból is egyértelműen kiderül, mennyire fontos ez. Ám a már említett Jean Paul -kedvenc írója -műveit német nyelvterületen kívül alig ismerik. E. T. A. Hoffmann ugyan jóval híresebb, de közkincsnek nem mondhatnám. A Schumann-művek németül nem tudó előadói így sokszor setétben tapogatóznak. Márpedig itt nagyon jó interpretációkra van szükség, a közepes és rossz előadások kedvezőtlen színben tüntetik fel a műveket és a szerzőt. Mennyi elő- és balítélet származott már ebből! 2010 júniusában Drezda városában döbbenten olvasom a Sächsische Zeitung kulturális rovatában, hogy a Genovéva rossz opera, a Manfréd nyitánya pedig unalmas, és nélkülözi a drámaiságot. Hogy lehet ilyen badarságokat büntetlenül leírni? Csak nem azért, mert az előadás gyenge volt? Ez aligha a szerző hibája!

Hasonló előítéletek szerint az Ön hangszerelése enyhén szólva kifogásolható. Ezt bizonyítandó híres karmesterek (Mahlertól Széllig -hallott róluk?) áthangszerelték a szimfóniákat, duplázva a fúvósszólamokat, kiemelve a kontúrokat. Nem hiszem, hogy ezzel segítettek volna, ellenkezőleg! Nem rossz az a hangszerelés, csak jól kell megszólaltatni, időt kell szánni a kívánt hangzásarányok megteremtésére.

A harmadik közhely az -és ebben sajnos mind Clara asszony, mind az Ön fiatal pártfogoltja, Brahms ludas -, hogy a kései Schumann-darabok egy beteg, megbomlott elme termékei, melyek nem képviselik méltó módon egykor zseniális alkotójukat. Ezért próbálták zár alá helyezni a Hegedűversenyt, ezért égették el az öt csellóra és zongorára komponált Románcot. (A Hegedűverseny feltámasztása a zenetörténet egyik szégyenfoltja: miután a nácik betiltották Mendelssohn műveinek előadását, szükségük volt egy másik német hegedűversenyre...) Utolsó műve, az Esz-dúr variációk -melynek témáját állítólag Schubert és Mendelssohn szellemei álmában diktálták Önnek - csak évtizedekkel halála után, az 1930-as években jelent meg nyomtatásban, kézirata Brahms tulajdonában volt, aki maga is szépséges négykezes változatokat írt témájára.

Az idei évforduló kiváló alkalom lenne arra, hogy megpróbáljuk az Ön zenéjével kapcsolatos alaptalan és ostoba előítéleteket egyszer s mindenkorra felszámolni. Szólaljanak meg a művek, lehetőleg kiváló előadásban! Magukért fognak beszélni.

Kiváló tisztelettel

hálás és rajongó földi híve,

Schiff András