Alfred Brendel

The Farewell Concerts

Bach, Haydn, Mozart,

Beethoven, Schubert művei

Alfred Brendel -zongora

Bécsi Filharmonikusok

vezényel Charles Mackerras

Decca 2009 (2 CD)

Bach

Das Wohltemperierte Klavier, 1. kötet

Maurizio Pollini -zongora

Deutsche Grammophon 2009 (2 CD)

Schumann

a-moll zongoraverseny, op. 54

Debussy

Képek

Arturo Benedetti-Michelangeli -zongora

Orchestre de Paris

Vezényel Daniel Barenboim

Deutsche Grammophon 2009

Chopin ou le poète -ezzel az egyszerű címmel jelent meg 1926-ban a Gallimard-nál a két világháború közti évtizedek népszerű műfaja, a regényes életrajz képviseletében Guy de Pourtalès nagy sikerű könyve. A cím a magyar változatban csokoládéöntetet kapott: a mi olvasóink már A zongora poétája változatban találkozhattak a művel. A fordítás talán érzeleg, ám hitelesen képvisel korszakot és szemléletet, hiszen ebben az időben nemcsak a regényes életrajz-szerzők értekeztek „zeneköltők"-ről, hanem a zenetudomány számos felkentje is használta e terminus technicust, Szabolcsi Bencével az élen. A megfogalmazásban tükröződött egy elképzelés, mely szerint a zene szavakban kifejezhető tartalmat közöl, s e tartalom magasztos, a zenét tehát az arra hivatottak nem „írják", még kevésbé „szerzik" (néha másoktól, mint Stravinsky), hanem költik. Nem, nem ironizálok, mert tisztelem az idealizmust, mely felnézett a Nagyságra, és hittel vallotta, hogy az Emberiségnek (nagy E-vel) vannak kiválasztottjai, a Mozartok, Beethovenek (Chopinek), akik olyasmit fogalmaznak meg az alkotni képtelen többség számára, ami e többséget végigkíséri az Életen (nagy É-vel), erőt adva a küzdelmekhez. Valóban: miért ne lehetnének a zongorának poétái? Voltak és vannak. Mint ahogy bohócai, sportolói, hivatalnokai és kalapácsos gyilkosai is. És -igen! - akadnak filozófusai. Művészek, akik számára a zongorázás nem a hangszerről, és még kevésbé önmagukról szól. Művészek, akik töprengve játszanak, a hangok mögött keresve a lényeget, és sosem elégedettek az eredménnyel. Az Universal újabb kiadványainak sorában nemrég három vérbeli filozófus lemezét sorolta egymás mellé a véletlen: róluk esik szó az alábbiakban.

A 20. század második felének egyik legnagyobb hangszeres előadóművésze, Alfred Brendel 77 évesen, 2008-ban döntött úgy, hogy visszavonul a hangversenypódium nyilvánosságától. Búcsúestjeinek műsorával bejárta Európát, örömünkre Budapestről sem feledkezve meg. Amit a koncertfelvételekből szerkesztett kétlemezes albumon hallhatunk, mind a művek tartalmával, mind az előadásmóddal fokozottan a szituáció megilletődöttséget keltő mozzanataira tereli a figyelmet. Érzékeljük a Jeunehomme-koncert (Esz-dúr, K. 271) saroktételeinek derűs energiáját, a pergő billentést, a technikai kidolgozás életkorra rácáfoló pontosságát, a meghatározó ebben a Mozart-előadásban mégis a második tétel, a szordínós c-moll Andantino operai ombra-jelenetének csendes-meditatív panasza, no meg a rondófináléba ékelődő Asz-dúr menüett álomszerű pantomimjelenete, mely ezúttal mintha maga is a búcsút táncolná el, az arisztokratikus önuralom könnyes-mosolygós bájával. A bölcseleti zongorázás újabb hálás területe Haydn f-moll variációsorozata (Hob. XVII:6), melyben Brendel hangszere a csendes, szemlélődő ború hangján, nemes melankóliával szólal meg. Az egzakt billentésben, a ritmus pontosságában méltóság és tartás jelenlétét érzékeljük.

Hasonlóképpen a mély értelmű zenék sorába illeszkedik Schubert B-dúr szonátája (D. 960), itt azonban nem a búcsú, hanem maga az út, a Schubert számára oly fontos vándorlás a téma: Brendel fiatalosan tiszta technikával, de az idős művészekre jellemző végletes türelmű időgazdálkodással játszik, tempói mindenre lehetőséget nyújtanak, így tehát megteheti, hogy hangszerén folyamatosan beszél, a legtöbbet az első két tétel, a Molto moderato és az Andante sostenuto hangjaival mondva el. Előadása mind hangszeres kivitelezés, mind ihletettség szempontjából különleges színvonalat képvisel: tömény, végsőkig érlelt és sallangtalan. Három ráadás is rákerült a két lemezre: Beethoven A-dúr bagatellje (op. 33, no. 4) részben a mű kivételes egyszerűségére rácsodálkozó előadásmóddal ragad meg, részben a stílusértelmezésben megnyilvánuló éleslátással: Brendel a tételt hamisítatlan schuberti Moment musicalként tolmácsolja, rámutatva, hogy nemcsak Schubertnél bukkanunk a Beethovenes megszólalásmód példáira, hanem ez olykor fordítva is megtörténik. Schubert Gesz-dúr impromptu-je (D. 899, no. 3) maga a bensőséges, tiszta poézis. az utolsó ráadás, Bach Nun komm der Heiden Heiland (BWV 659) korálelőjátékának Busoni-féle átdolgozása a maga sötét komolyságával (sőt komorságával) itt és most önmagán túlmutató jelkép: egy olyan előadói életművet, amilyen a Brendelé, még akkor is csak Bach zárhat le, ha amúgy a zongoraművésznek nem Johann Sebastian, hanem inkább a bécsi klasszika volt legsajátabb területe.

A nagy művészek legfontosabb tulajdonsága a tökéletesen működő arányérzék. Brendel lemeze sem volna meggyőző, ha minden darabjában jelen volna a figyelmeztetőn felemelt mutatóujj, a búcsúzás torokszorító mozzanata. Nincs is jelen mindenütt. A hangulat oldásáról két kompozíció gondoskodik, jótékonyan lesegítve a hallgatót a „hétköznapi" zenei történések szilárd talajára. Az első lemezt berekesztő Mozart-interpretáció (F-dúr szonáta, K. 533/494) a saroktételekben a finom hangsúlyokat, az elegáns tagolást, a sokszínű Mozart-stílus csevegőn derűs oldalát állítja előtérbe, a második CD élén pedig Beethoven Esz-dúr szonátája (op. 27/1) a határokat feszegető („sonata quasi una fantasia"), forradalmár zeneszerző formabontó ötleteivel és robbanékony indulataival szembesít, humorát aknázza ki és fogalmazásmódjának kivételes tömörségéhez híven célratörő karakterizálásra ösztönzi Brendelt. A kétlemezes album csendesen megült fizikai és szellemi diadal: egy kivételesen nagy művész 77 évesen úgy távozik, hogy utolsó koncertjein is a maximumot nyújtja, minden kompromisszum nélkül. (Ez annál is nagyobb tiszteletet érdemel, mivel Brendel két utolsó budapesti koncertje egyáltalán nem keltett ilyen problémamentes benyomást.) A kritika megírása előtt a két CD-t számlálatlanul sokszor meghallgattam, és tartalma nem merült ki -sem az öröm, sem a tanulságok forrásaként.

Ha azt a játékot játszanánk, hogy különböző nevek milyen más neveket juttatnak eszünkbe, Maurizio Polliniről kevesen asszociálnának Johann Sebastian Bachra. Legtöbben alighanem Chopint említenénk gondolkodás nélkül, hiszen 1960-ban a varsói Chopin Versenyen aratott diadala indította el az akkor 18 éves zongoraművészt a nemzetközi hírnév útján (ekkor mondta a legenda szerint a zsűri elnöke és Pollini későbbi pártfogója, Artur Rubinstein a bírálóbizottság többi tagjának: „ez a fiú jobban játszik mindnyájunknál"). Az első gondolattársítás tehát Chopin, hiszen Pollini felvételei a maguk plaszticitásával, világosságával és szentimentalizmustól mentes karakterizálásával nagyban hozzájárultak a zeneszerző oeuvre-jéről rögzült kép tisztulásához. A Chopin-művek mellé felsorakoznak a Beethoven-szonáták és -versenyművek, Mozart, Schubert, Schumann és Brahms -és persze Pollini specialitása, a 20. század, melynek zenéjéért két barátjával, Luigi Nonóval és Claudio Abbadóval triumvirátust alkotva küzdött, többek közt a régit az újjal konfrontáló koncertműsorok egyik úttörőjeként. Schönberg összes zongoraművének meghatározó felvétele, Boulez, sőt az 1. és 2. Bartók-zongoraverseny. De Bach? Ő hiányzik a képből. Nem véletlenül figyelmeztet az új lemez borítóján a címke: „Maurizio Pollini's revelatory first-ever Bach recording." Az elmúlt évtizedek egyik legünnepeltebb zongoraművésze tehát nem siette el a Bachhal való nyilvános barátkozást: 66 éves koráig várt, hogy 2008 szeptemberében, majd 2009 februárjában, a müncheni Herkulessaal falai között felvételt készítsen a Wohltemperiertes Klavier 1. kötetéből.

A lemezen nem szerepel információ arról, hogy vajon az első kötetet követi-e majd a második. Mindenesetre az első 24 prelúdium és fúga előadásával is izgatottan ismerkedünk: milyen felfogásban játssza Pollini az oly sokszor hallott darabokat? A nagy kompendium előadói sokféle módszert és esztétikát követnek -ezekből két irányzat mindenképpen kirajzolódik. Az első az univerzalitás felől közelít, s a bachi tételekben a két alapműfaj állandó ismétlődése ellenére a világegyetem jelenségeinek határtalan sokféleségét látja leképeződni. Ez a művészi magatartás kifogyhatatlan felfedezőkedvvel és játékossággal mutatja be a Wohltemperiertes Klavier tételeiben az állandó megújulást, a változatosságot, a kimeríthetetlennek tetsző invenciót, amely a prelúdiumok és fúgák álöltözetében megjeleníti a legkülönfélébb hangszeres műfajokat (concerto, invenció, toccata, orgona- szonáta), sőt a vokálisakat (passióária, archaizáló többszólamú kórustétel) is. A magam zenehallgatói tapasztalatában Szvjatoszlav Richter és Schiff András lemezei ezt a gondolkodásmódot képviselik. A másik szemlélet egyszerűbb: ez a szerkezet tisztaságára és szigorára összpontosít, az ellenpontos szólamok mozgásában megnyilvánuló zenei párbeszédet igyekszik felmutatni minél következetesebben. Az általam hallott Wohltemperiertes-tolmácsolások közül nagyobbrészt ilyennek érzem Edwin Fischer és Glenn Gould felvételeit.

Talán nem lepődik meg az olvasó, ha ezek után megkockáztatom: Pollini lemeze a második csoporthoz húz. Persze minden párhuzam tökéletlen. Pollini -hiszen nagy művész -mindenekelőtt önmagát adja, nem hasonlít senkire. Nem robusztus, mint Richter, nem gyermekien játékos, mint Schiff, de nem is tanárosan távolságtartó, mint Fischer, és végképp nem extravagáns, mint Gould. A szerkezet, az építkezés, a forma logikája azonban elsőrendű nála. És a hangzás áttetsző tisztasága, a ritmus fegyelme. Játéka nem költészet, hanem kristályos mondatfűzésű értekező próza, határozott központozással, bizonyos mértékig személytelen hanghordozással. Itt nincsenek „kalandos" tempóvételek. Ez az olvasat a Wohltemperiertes Klavier 1. kötetének prelúdiumaiban és fúgáiban a sokféleség helyett inkább az egységet, a Nagy Gyűjtemény anyagának homogeneitását nyomatékosítja. Számtalan színnel, hangulattal találkozunk, legfontosabb élményünk azonban Pollini művészi szándékai szerint mégis az, hogy a sok apró elem tömböt alkot, s az interpretáció jóvoltából ez a tömb jelenik meg előttünk. A lemezre ragasztott címke állításával ellentétben magam nem hiszem, hogy Pollini Wohl- temperiertese revelatív volna - ha mégis, akkor ez az egységesítő mozzanat teszi azzá.