Karl Aage Rasmussen

Szvjatoszlav Richter

A zongorista

Fordította: Soós Anita

Rózsavölgyi és Társa, 2010

398 oldal, 3490 forint

Új könyv jelent meg Szvjatoszlav Richterről, a dán zene- és könyvszerző, Karl Aage Rasmussen munkája. (Rasmussen korábban Glenn Gouldról is könyvet írt.) A Richter-kötet megírására a finn muzsikus és -a szerző kifejezé- sével -„zenei vállalkozó", Antti Sairanen vette rá, aki a Richter család bennfentes ismerőse, s aki orosz nyelvtudást igénylő feladatok elvégzésével, illetve kutatómunkával is részt vállalt a mű létrejöttében.

A kötet kronologikusan tekinti végig Richter életútját, mindenekelőtt életrajzi eseményeit, életének személyes vonatkozásait. Jelentős fejezetet szentel a Richter életében fontos szerepet játszó muzsikusoknak, Prokofjevnek, Sosztakovicsnak, Gilelsznek és másoknak, továbbá áttekintést ad a kor szovjet történelméről és kultúrpolitikai viszonyairól.

Az utószó minden fontosat elmond Rasmussen könyvéről, a szándékról és az eredményről egyaránt. „A kezünkben tartott könyv sem szándékát, sem eredményét tekintve nem számít tudományos igényű alkotásnak. A kutatók ezért hiányolhatják a hagyományosan tudományos dokumentációt, a hatalmas forrásanyagra való hivatkozást, valamint a lábjegyzeteket. A könyv írója zeneszerző, aki kedvet kapott az íráshoz, mert megbabonázta a nagyszerű zongorista személye és muzsikája. A mű semmire sem kötelez, nem kíván ítélkezni a zenetörténelem e nagyságáról, ahogy nem áll szándékában kimerítő ábrázolást sem adni, egyszerűen megpróbálja rajongását zenei-történeti keretek közé helyezni, és megosztani a zenehallgató és olvasó nyilvánossággal."

A recenzensnek az a dolga, hogy ne állja meg a kommentálást, és -bár ez gusztus kérdése -inkább az erényekre figyeljen, mint a hibákra. Szívesen hajlanék erre, kiemelném, hogy a szerző érthetően és távolságtartó módon (bár szükségszerűen alaposan egyszerűsítve) foglalkozik a kor történelmével, számol be kortárs nagyságokról, fest képet Richter mindenkori környezetéről.

De ezeken túl sajnos a negatívumok vannak többségben. Pécézzük ki (figyeljük meg alaposabban) az idézett utószót: első mondata szerint a szerző eleve széttartónak ismeri el a szándékot és az eredményt a könyvírás kezünkben tartott esetét illetően. Nem éppen szerencsés kiindulópont. A szerző hűvös viszonya a lábjegyzetekkel sajnálatos, a „hatalmas forrásanyagra való hivatkozás" mondatrész pedig a drága, jó Giza nénire emlékeztet, aki mindig a perzsaszőnyegben botlott meg.

A nagyszerű zongorista személye persze bárkit megbabonázhat, de ez a nagyszerű zongorista egész életében azért küzdött, hogy ne így legyen. Ne a személye, hanem -a szerző, illetve fordító szóhasználatával élve -muzsikája babonázzon meg. Anglicizmus-fosztás után természetesen kiderül: nem neki volt muzsikája, hanem az általa játszott komponistáknak. Babonázandó.

Továbbá: ha saját műve szerzőjét semmire sem kötelezi, akkor mi végre a sok fa, amely a papír előállításának áldozatul esett? Nem kíván ítélkezni? Még szerencse. Nem áll szándékában kimerítő ábrázolást adni? Miért nem, ha már négyszáz oldalnyi erdőt elpusztított? A szerző rajongása nagyszerű dolog, de mi közünk hozzá? A „zenetörténelem" kifejezés használata a fordítóról közöl információt, és a „zenehallgató és olvasó nyilvánosság" kifejezés esetében sem hiszem, hogy Kodály utópiájának megvalósulására gondolt volna Soós Anita fordító. És így tovább -az utószót csak példaként hoztam elő.

Tehát ismét egy lényegében fölösleges, gyengécskén lefordított könyv. Ha kicsit is mélyebbre vezetne Richter művészetének megértésében, minden bulváríze, minden bizonyítatlan állítása, minden „talán"-ja, „úgy tűnik, hogy"-ja, „vélhetően"-je ellenére szívesen olvastam volna, hiszen Richterről olvasni jó. Ha vele foglalkozik az ember, akkor kis időre visszatér az a korszak, amikor időről időre izgulhattunk, miként fogjuk odébb taszajtani Vadkerti urat, a Zeneakadémia nézőtéri felügyelőjét, s miként fogjuk elraktározni és tápláló erőként felhasználni Richter minden leütött hangját, addig, míg újra eljön hozzánk.

Bruno Monsaingeon filmje és könyve óta nehéz bármit is hozzátenni a Richter-ügyhöz. A magyarországi koncertek CD-kiadása révén a közelmúltban mégis sikerült, s épp a magyar kulturális életnek. Heteken belül nemzetközi siker lett, új kiadásra van szükség. Nem tudom, Rasmussen 2007-es kötete az lett-e. A magyar kiadás mellett dánul és angolul látott napvilágot. Mivel az idei budapesti Tavaszi Fesztiválnak Dánia volt a díszvendége, természetesen ekkorra időzítették a megjelenést. Vajon egy hazai szakkiadó önszántából is kiadta volna a könyvet, ha a Dán Művészeti Tanács jószándékú (és bizonnyal naiv), alkalom szülte anyagi támogatása nem áll mögötte?

Miről is szól valójában a kötet? Kétségtelenül Richter életéről, kétségtelenül sok háttéranyaggal. KGB-iratok éppúgy helyet kaptak benne, mint a szétszóródott Richter család tagjainak vagy a művész ismerőseinek visszaemlékezései. A szerző maga is elismeri, hogy a legtöbb szöveg forrása megbízhatatlan. Vagy azért, mert legendákat is felhasznált, melyeket a nyilatkozó mástól hallott, vagy azért, mert az adatközlő is pontatlanul emlékszik már. Éppen ezért lett volna alapvetően fontos megjelölni, melyik információ hiteles és melyik nem. De még azt sem tudjuk meg pontosan, kikkel beszélt, találkozott személyesen. Így természetesen az egész szöveg hiteltelenné vált. Undok dolog a lábjegyzet vagy a „hagyományosan tudományos dokumentáció", de enélkül az ilyesfajta kötet fabatkát sem ér. Bulvár, rajongói ömlengés, privát igények kielégítése marad csupán.

Semmi új nem derül ki tehát Richterről, semmi lényeges, ami hozzátenne valamit az eddig ismert képhez, egy újdonsága mégis van a könyvnek. Először tesz említést nyilvánosan Richter (feltételezett?) homoszexualitásáról. Ezt persze minden másfél sornál hosszabb ismertetés, könyvajánló kiemeli. E recenzió írója nem kifogásolja, ha a téma szóba kerül, jóllehet ez nyilvánvalóan nem Richter akarata szerint történik, de istenem, ha egyszer meghalt a nagy művész -magára vessen -, akkor nemcsak művészete, élete is az utókoré. Richter nem azért akarta elrejteni magánéletét, mert félt vagy bármit szégyellt volna, hanem azért, mert így őrizhette meg művészi és emberi függetlenségét.

Rasmussen azonban elmulaszt beszélni arról, amiért egyáltalán érdemes szóba hoznia ezt a kérdést. Azt írja: „a zongorista életében fontos és messzire vezető téma", de hogy mennyiben, azt már nem fejti ki. „... a szexualitásról alkotott elképzelés lényegesen befolyásolja az ember életpályáját" -folytatja. Lehetséges. De miként? Erre nincs válasza Rasmussennek, hacsak az nem, hogy szerinte Richter repertoárjában „meglehetősen nagy helyet foglalnak el" „kétségkívül" homoszexuális komponisták művei. Megszámoltam: Monsaingeon 58 zeneszerzőt említ könyvének függelékében („tudományos dokumentáció"), akik Richter repertoárján szerepeltek. Rasmussen nyolc nevet hoz föl példának. Olyanokat, akiket mindenki más is játszik. Jellegzetes Rasmussen-érvelés. A szerző azzal fejezi be eszmefuttatását, hogy feltételezések útján véleményt fejt ki Richter beállítottságának eredetéről. Nekem ez volt az utolsó csepp a pohárban. Rasmussen szövege egyszerűen komolytalan.

Richter játékáról, zenei világáról, művészetének esztétikájáról egy szó sem esik. Ha mégis, az ilyesféle: „...néha olyan monumentális erővel játszotta Chopint, hogy szinte német akcentust kapott, vagy olyan ideges-patetikusan Schumannt, hogy már-már szláv vonásokat mutatott." Rasmussen kiképzett zeneszerző szerint tehát ami monumentális és erős, az német, ami ideges-patetikus, az szlávos. Chopin szláv, Schumann német -és kész. De olyan fordulatok is felbukkannak -a fordító hathatós támogatásával -, mint ez: a szerző elmeséli, hogy Richter milyen lassan barátkozott meg Beethoven op. 26-os Asz-dúr szonátájával, nem tartotta kellő ízléssel megkomponált műnek. „De nem valószínű, hogy ez az istállómeleget árasztó, hömpölygő dallamosságú darab bosszantotta volna" - írja. Vajon mire gondol a zeneszerző-író ezekkel a kifejezésekkel, bécsi kollégájának említett munkájáról szólván?

Az apróságokkal, névcserével, elírásokkal, írásmódbeli következetlenségekkel nem érdemes foglalkozni; szerencsére nincs belőlük túl sok.

A tipográfia és a fényképek rendben vannak, bár a bekezdéseket elválasztó/jel nekem nem tetszik, és a fényképek java része már ismert. Milyen szerencse, hogy akad fotó a könyvben Sairanenről és Rasmussenről is!