Magyar Állami Operaház

Richard Strauss

A rózsalovag

A tábornagyné      Bátori Éva

                               Sümegi Eszter

Ochs báró              Lars Woldt

                               Gábor Géza

Octavian                Meláth Andrea

                               Mester Viktória

Faninal                  Kálmán Péter

                               Gurbán János

Sophie                   Rácz Rita

                               Hajnóczy Júlia

Olasz énekes        Fekete Attila

                               Boncsér Gergely

Marianne              Temesi Mária

                               Iván Ildikó

Valzacchi              Derecskei Zsolt

                               Mukk József

Annina                  Ulbrich Andrea

                               Sánta Jolán

Rendőrbiztos        Egri Sándor

                               Tóth János

Karmester             Kovács János

                               Dénes István

Dramaturg            Jochen Breiholz

Díszlet                   Julia Müer

Jelmez                   Kristı¯ne Pasternaka

Világítás                Kevin-Wyn Jones

Rendező                Andrejs ¢agars

Vannak még úriemberek Magyarországon! Ha nem is mindenütt, de a Magyar Orvosi Kamara honlapja környékén bizonyosan. Ez nemcsak hogy kulturális híreket közöl, nemcsak hogy külön tájékoztatja a tagokat az esedékes operabemutatóról, de összefoglalja a kitűzött darab -esetünkben A rózsalovag -budapesti előadástörténetét is. Igaz, úriemberek szokása szerint némi nobile sprezzatura, nemes nemtörődömség hatja át az adatok közlését. 1938 és 1971 között nem hoznak dátumot, holott a háború előtt nagyjából évtizedenkénti felújítások sora 1954-ben folytatódott: a budapesti Operaház 100 éves műsora szerint ez volt Ferencsik Rózsalovag-premierje. A doktorok úgy tudják, a mostani felújítás előtt a darab 1998. június 10-én ment utoljára, és összesen 239 előadást ért meg. A 100 éves műsor 184 előadást tüntet föl; ezek szerint 1984 és 1999 között Bichette cca 55 újabb éjszakán élvezhette Quinquin szerelmi szolgálatát. Kamaszfiútól is szép teljesítmény, nemhogy nyolcvanon túllépett aggastyántól. De hát azon években még két színházban játszottak operát Budapesten, volt mód rá, hogy gyakran terítékre kerüljön még olyan különlegesség is, mint a perzsa rózsaolajjal illatosított ezüst rózsa. Mely igazán nem népélelmezési cikk, bármit hitessenek el magukkal ínyenc operabarátok, kamarában és kamarán kívül.

Azon személyek ellen persze csak egyféleképpen lehet védekezni, akik uncsiznak ott, hol a Strauss-zene félórákra a sztratoszférába repül -az introdukcióban, a Tábornagyné lever-jét követő monológ- és kettősben, a második felvonás kezdetétől Sophie és Octavian Maria Ehrenreich Bonaventura Ferdinand Hyazinth kettősének végéig, a Tábornagyné harmadik felvonásbeli váratlan érkezésétől az opera végéig: Hausverbottal. Kívül mindig tágasabb, s szabadon lehet zenét választani Zerkovitz ibolyántúlijától a Metallica infravöröséig terjedő spektrumon. Aki tudja, miért jár operába, az mindeme helyeken a legteljesebb kielégüléshez jut, mert mindenütt maradéktalanul érvényesül az opera -mint mű és mint műfaj - varázslata. A zene tükrébe tekintve pontosan lehet tudni, és mélyen át lehet érezni, mi történik a drámában, olykor úgy, hogy a zene szinte hallgatásba burkolózva kiemeli a szöveg kulcsszavait-mondatait (...und lass' die Uhren alle, alle stehn), máskor meg belemossa-fölemeli a verbalitást a Kimondhatatlan áradatába. Veszedelmesebbek az ochsos szakaszok, nem egyformán, és nem ugyanazon okból. Nem mondhatom, hogy nem tudom elképzelni, léteznék valaki, aki ne dúdolná a második fináléban a báróval együtt elandalodva: „Mit mir, mit mir, keine Nacht dir zu lang" - nem mondhatom, mert saját füllel hallottam az áprilisi éjszakában Fontoskodó Fafej nyilatkozatát az előadás után, mely szerint a Rózsalovagban nincs egyetlen énekelhető dallam sem. Remélem mégis, a látogató százak között ritka az abszolút amusia ilyen áldozata. De azt tudom: dallami szépsége ellenére hidegen hagy a felvonásvég, ha a basszista hang és temperamentum híján nem képes átmelegíteni. Hiábavaló ilyenkor a karmester igyekezete, pedig abban itt sosincs hiány: nem emlékszem oly szomorú esetre, hogy az árok lakói ne engedték volna át magukat a bécsi valcer mámorának, derekukat fehérruhás elsőbálozó leányként hátrafeszítve. Kisebb felelősség hárul Ochsra a harmadik felvonás vacsorajelenetében; itt egyértelműen a divertimento-jelleg dominál, játék-valóságát a zenekarnak kell életre keltenie, Octavian hathatós segédletével. Pacsirtaligeti barátunk két nagy konverzációs szcénájának hajóját az első, illetve a második felvonásban azonban csak az összes közreműködő legmagasabban integrált együtműködése kormányozhatja át a hiperaktivitás szküllája és az érdektelenség karübdisze között. Magam az összművészetnek ilyen csillagos óráját nem értem meg sem Budapesten, sem másutt. Hogyan is érhettem volna? Ha visszagondolok az elmúlt négy évtized magyar Ökreire, egy egész énekes-színházi örökkévalóságról kell felállítanom a diagnózist a nemes Faninal szavajárásával: Blamage! Egyiküket-másikukat eleve be sem kellett volna engedni a Hajós utcai kapun, többüket legalább a szereptől eltiltani. Legjobbjuk, néhai Gregor József alakítása még legérettebb állapotában is a rosszkedvű meghasonlás képét mutatta a művészi szerepvágy és önnön mélyen átérzett alkalmatlanságának felismerése között. De hogyan is várhatnánk el újabbkori magyar énekestől, hogy egyensúlyba hozza a Báró kétségbevonhatatlan jólszületettségét meg szembeszökő vidéki közönségességét? Koréh, Székely, Ernster könnyen találhattak mintát az akkori magyar valóságban; utódaik már a kitelepítésben sem találkozhattak virtigli vidéki arisztokratákkal, olyanokkal, mint Ochs.

Lars Woldt és Bátori Éva - Éder Verea felvétele

És hát: még a legvalódibb arisztokratát sem kényszerítette senki oly színészi-énekesi bravúrmutatványokra, aminőkre Hofmannsthal és Strauss késztetik Bárójukat. Ochsnak Ozmin-basszusként kell énekelnie, és közben Figaro-baritonként játszania, az operairodalomban addig elképzelhetetlen komplex játékokat, mint a kettős udvarlás a reggeli-jelenetben. Viselkedését a cselekmény előre megszabott kimenetele s nem a karakter irányítja: miért viselkedne különben a második felvonásban oly érzéketlenül és érdektelenül jövendőbelijével ő, a javíthatatlan szoknyapecér? Talán mert Sophie nem elég csinos? Vagy mert friss még a festék Faninal címerén? Nem tudunk róla, hogy Mariandl kamrájában kutyabőr lógna a falon. Érezni, Strauss maga sem hisz teljes szívvel a szövegnek, rutinból komponálja meg a háztűznézőt -de honnan lenne hozzá vígoperai rutinja? Ochs első felvonásbeli sortitájában meg a túlkompenzálás görcsét érezni: a kompozíció virtuozitása félig maga alá temeti a figurát. Szinte tökéletes harmóniát teremteni cselekmény, szereplők és zene között csak a harmadik felvonásban sikerül, éppen azért, mert a Báróra már minden komédiai ötletet ráaggattak a szerzők, ami csak a tarsolyukban rejlett. Levették viszont fejéről a parókáját. Szimbolikus mozdulat: kifejezi, ahogy a kibontakozásban oldódik a műfaji quid pro quo által addig nem is kissé túlterhelt dramaturgia kényszere.

Meláth Andrea, Gábor Géza és Kálmán Péter - Éder Vera felvétele

Nem élek elvi-esztétikai kifogással a Rosenkavalier játék-színterének áttelepítése ellen a szüzsé tettetett 18. századából az opera keletkezésének korába, mely ötlet Andrejs ¢agars operaházi rendezésének középpontjában áll, mondhatni egyetlen ötletként. Legfeljebb csak azt minősítem korlátoltságnak, hogy ¢agars nyilvánvalóan utasítást adott Julia Müer díszlettervezőnek, lássa a „keletkezés korát" a liberty és az art deco valami olyan semleges elegyének, amit talán korabeli szállodák és luxus óceánjárók kultiválhattak a közös helyiségek berendezésében. Utóbbi képzettársítást a díszlet sorsa sugallja, mely két felvonás után oldalára fordul, mint a Titanic, mielőtt elsüllyedt volna. Kristı¯ne Pasternaka Klimt-jelmezei jól öltöztetik a hölgyeket, s kit érdekel, mit viselnek az urak és androgünök? Holott arról, mi volt a „keletkezés korának" valódi divatja, éppen A rózsalovag tesz tanúságot: a neorokokó. Aki nem tudná, látogasson el a Budapest, I. kerület, Táncsics (azelőtt Werbőczy) utca 7. szám alatti palotába, ahol napjaim többségét töltöm. Az Erdődy grófok által az 1700-as évek közepén felhúzott célszerű építményt éppen A rózsalovag évében építtették át új és újgazdag tulajdonosai olyan luxuriőz rokokó stílben, aminőt a 18. század nem ismert Budán. Sem Bécsben. Az Operában látottakból következtetve Rigában sem.

Mondom, az 1910 körüli évek divatjának rendezőművészi eltévesztése nem bűn, csak félrefogás. Operát minden fallal vagy köntörfallal körülvett térben lehet játszani, jól is meg rosszul is. ¢agarséknál nagyjából úgy játsszák, ahogy mindig is játszották. A csekély hangsúlymódosítások irrelevánsnak bizonyulnak. Abszolúte mindegy példának okáért, ágyon, ágytakarón, vagy medvebőrön enyeleg-e egymással a két egynemű szereplő a nyitójelenetben, pezsgőznek-e vagy kakaóznak -a hatás csak azon múlik, hogy érzik magukat és egymást a bőrükben. Ugyanezt a tanulságot tartogatja Ochs és Mariandl párjelenete, vagy a Báró könnyen ízetlenségbe hajló játéka Sophie-val a második felvonásban. Látja a néző azt is, a rendező érzi önnön tehetetlenségét, és megkísérli többletakciókkal ellensúlyozni. Gyermeteg ágytakaró- és párnacsatákat rögtönöz, és kínjában egyre-másra utasítja a szereplőket és a statisztériát, nézzenek a pohár -flaska, hordó - fenekére. Nyomasztó fantáziátlanságot árul el ott is, ahol tartózkodik az extra játékoktól: Rofrano érkezésének jelenetében. Itt ugyanis nem jön ki fehér ruhás huszárok nélkül. Hogy kerülnek ezek a Titanicra? Megoldhatta volna nélkülük is a feladványt, fényhatásokkal, melyekhez neki és fővilágosítójának van némi érzéke. Ellenben a topográfiához semmi. A komédia szerzői pontosan és célirányosan meghatározták a nyílások helyét és funkcióját a szobadíszletek falain; itt és most minden csakazértis máshogy volt - zavarosan.

Rácz Rita és Meláth Andrea - Éder Vera felvétele

Meláth Andrea, Lars Woldt és Kovács János a vendéglői jelenetben élményszerűen demonstrálta, hogyan emelkedik fölül az igazi művész a dilettáns direktor keltette szcenikai zűrzavaron. Már a porzó gyorsasággal, ám neoklasszikus pontossággal lepergetett előjáték bejelentette a rendkívüli teljesítményt. Tempója és precizitása tündériességet sugárzott, de határozottan érezhető iróniával. Hiszen tudjuk, a csúfondáros játékra nem igazi elfek és koboldok készülnek (nem, kérem: igazi elfek igenis vannak!). Meláth Andrea, aki az első két felvonásban is kiváló, de a nadrágszerep látható kényelmetlenséggel tölti el, és ettől vokalitása és játéka olykor túlfeszül, a harmadik felvonás kezdetétől oly természetesen, diszkréten és hitelesen alakít, hogy a néző-hallgató hamarosan se róla, se magáról nem tudja, fiú-e vagy lány. Lars Woldt Ochs bárója viszont itt egyszeriben egyértelműen férfivá egyszerűsödik, azok után, hogy az első felvonásban volt komédiás, a másodikban rüpők, majd illuminált álmodozó. Nem játssza a hódítót, nem hetvenkedik korábbi kalandjaival, hanem a dologra tér. Ezt teszi a zenekar is, valami különös tárgyilagossággal telítve a szcénát és a hallgatót -kell ez ahhoz, hogy a fordulat, a Bárót leleplező, nehezen követhető és kissé mondvacsinált tömegjelenet valódi játéknak tessék, a Marschallin érkezése pedig annak, ami: záróvizsgának az érzelmek iskolájában, melyben a tanárnő tanul a legtöbbet.

Április 11-én este a harmadik felvonás első része türelmetlenséggel töltött el, és ezért Dénes Istvánra hárítom a felelősséget. Nem itt, hanem már az első felvonás előjátékának kezdetén elkedvetlenített a kedélytelenség, a játékkedv és temperamentum hiánya az egyébként technikailag megbízható zenekari előadásban, és a karnagyi semlegesség a továbbiakban is lehangolta a társalgási és burleszkjeleneteket. Hogy mennyit számít a karmester! -kellett ismét egyszer konstatálnom, örömtelenül. Le kell azonban szögeznem, hogy Dénes István ihletetten és hitelesen működött mindhárom fináléban. Elmélyülten kísért az elsőben, szolíd mámorral mulatott a másodikban, és könnyed kézzel emelte föl a legnagyobb súlyt, az utolsó jelenet szerkezetét. Mit is fűzhetnék hozzá, mint a jókívánságot: játszani is engedd... Sietek hozzátenni: világért sem hibáztatom a komédia-jelenetek depresszivitásáért egyedül a karmestert. Sok minden és sok mindenki változott az első előadáshoz képest. Például: a másodiknál sokkal jobb kedvűen játszott és flottabbul énekelt az olasz intrikusok első garnitúrája; az első előadáson markáns rendőrbiztost, helyrevaló fogadóst hallottunk, a másodikon mindkettő a botrány határát súrolta, alulról. Kálmán Péter (Faninal) szánandóbban adta a slemilt, mint Gurbán János, és az sem volt mindegy, ki fújta el az olasz énekes áriáját -a minden kételyen felül álló Fekete Attila, vagy az ígéretesen hajlékony hangú, ám saját tenorjában és olaszságában egyelőre még kétkedő Boncsér Gergely.

Azt állítani, a magyar untermann valamivel halványabb Ochsot alakított, mint a német import-basszista, egyike lenne a mindenkori operakritika nagy understatementjeinek. Larsunk persze kész figurát hozott magával; találtam hírt tavaly őszi fellépéséről Stuttgartban. (Hogy aztán mit szólnánk mi itt az ottani fallokrata rendezéshez...) Kettős, nyelvi és zenei-színpadi értelemben vett anyanyelvisége szigetszerűen elkülönítette a magyar közreműködőktől -írnám, ha mozgékonysága, aktivitása és kommunikativitása nem cáfolt volna rá minden pillanatban e keresett metaforára. Hangjának színe nem tűnt különösebben szépnek, volumene sem túlságosan nagynak, de ez inkább előnyére vált az első felvonásban, a második fináléban pedig nem ingatta meg a hallgatói rokonszenvet.

Mester Viktória, Lars Woldt és Sümegi Eszter Éder Vera felvétele

Engedtessék meg visszautalnom az elmúlt negyven év magyar Ochs báróiról fentebb írottakra. Gábor Géza többségüknél egyáltalán nem rosszabb, sőt: kulturáltabb és civilizáltabb. Igazolást adok róla, hogy április közepén nagyjában-egészében birtokában volt a szólamnak, szövegestől. Játszani csak az első felvonásban játszott valamicskét, a két utolsóban csak jelen volt, de mivel a passzivitás őt magát nem hozta zavarba, a közönség természetesnek vette, és megállapította magában: kedves, noha jelentéktelen fiú ez az Ochs. Hogy miért csapnak körülötte akkora cirkuszt? Foglalkoznának a saját dolgukkal. Ki-ki meg is kísérelte, eltérő sikerrel. Mester Viktória jó kezdés után nehezen találta helyét, és olykor outrirozásba menekült. Szép hangja -mint Meláth Andreáé is -túl sötét és súlyos a szólam egyes állásaihoz. Félreértés Octaviant drámai szoprán ambíciójú mezzókkal énekeltetni - eszményem a szerepben Irmgard Seefried, ki más estéken Paminát formálta meg. Hajnóczy Júlia Sophie-ját mindenesetre egyáltalán nem ijesztette meg sem Octavian hang-, sem Ochs fizikai ereje. Eddig nem éltem meg ilyen jónak: karcsú orgánuma az alsóbb régiókban is bírja átütőerővel, dallaméneklése makulátlan, figurája öntörvényű - kezdettől végig marad az, aki, ahogyan Octavian kívánja. Rácz Rita könnyebb hangja halványabban száll át a zenekari árok fölött, de a szerep és szólam lényegét az ő alakításában is tisztán felismerjük.

Hibás a tapsrend -adott hangot a magam kényelmetlen érzésének kollégám a második előadás után: utolsóként a primadonnának kell a függöny elé lépnie. Ebbeli státusát nemcsak az elhíresült premier előtti csetepatéval, hanem színpadi és énekesi fellépésével is igazolta mindkét Tábornagyné. Sümegi Esztert láthatóan zsenírozza a neglizsében folytatandó földharc a tatamin; jobban érezné magát baldachinos ágyon, melynek függönyei közül csak hófehér karja villan ki, ahogy a szövegkönyv előírja. Mikor végre fölkelhet, mosolygó tartózkodásba húzódik vissza, teljesen a klasszikus Marschallin tartásával, mely már ekkor érzékelteti, hogyan reflektál az asszony a feltartóztathatatlanul készülődő jövőre. Néma meditációját a legtermészetesebben kezdi szavakba önteni, mikor végre magára marad. Mit szavakba: eszményi énekhangokba. Gyönyörű. A teremben légy szárnya sem rebben. Hasonló, a pózban és a hangban megnyilváluló sorsdöntő jelentőséggel, minden külsőséges kényszerítő mozdulatot kényesen mellőzve lép föl Sümegi a fináléban.

Bátori Éva sokkal tevékenyebben, mondhatnám, agresszívabban vet be erős játék- és hangbeli eszközöket -talán azért, hogy estéről estére újra eldöntse Madame Herz és Mademoiselle Silberklang örök vitáját, ki is az első énekesnő? Lehet az is, hogy nagyobb rokonszenvvel tette magáévá a halványan érzékelhető rendezői szándékot, mely a világdivat áramlatait követve nyíltabban akarja bemutatni az idősödő Marschallin kielégíthetetlen szexuális étvágyát. Részletgazdag, olykor impresszionáló, máskor némileg elidegenítő alakítás, mely végül kissé a háttérbe halványul. Bátori cantilenája kissé feszült, deklamációja, a schwarzkopfi mintát követve, erősen tagolt. Mássalhangzóinak germanizációjában kissé túllő a célon; ez is hozzáteheti a magáét a békétlenség összbenyomásához. Aggódik az ember: a következő Octavian már a következő Sophie feltűnése előtt ki fogja szakítani magát e Marschallin szorongató öleléséből.