Felvégi Andrea felvétele

Mint számára különösen meghökkentő érdekességet meséli Szirányi János, hogy Bartók, bár első pillanatától rendszeres közreműködője volt, nem szerette a rádiót. A létét sem, a hangját sem. Az egyébként minden szempontból ideális, békés, nyugalmas Kavics utcai lakásból, ahonnan a Dunára, a Margit-szigetre és a Parlamentre nyílt kilátás, csak azért költöztette el családját a Pasarétre, mert a fenti lakók imádták a zenét. Volt egy rádiójuk, amit gyakran és hangosan hallgattak. A Csalán úti ház kiválasztásakor alapvető szempont volt tehát, hogy a földszinten lakó házmesternek ne legyen rádiója. Mint Bartók Péter írja Apám című könyvében, talán ez volt az állás betöltésének feltétele. A sors furcsa fintora, hogy ezt a házat ma egy vérbeli rádiós igazgatja, akinek útja Bartók Mikrokozmoszától a Bartók Rádióhoz és onnan a Bartók Emlékházba vezetett.

Igen, ő is azon a Mikrokozmoszon nőtt fel, amelynek első darabjait Bartók éppen Péter fia okítására komponálta a Csalán úti ház dolgozószobájában, azon a zongorán, azoknak a személyes tárgyaknak a szomszédságában, amelyek ma ugyanúgy itt állnak, mint amikor Bartók keze érinthette őket jó nyolcvan évvel ezelőtt. A hangszer rejtelmeit Szirányi is részben saját édesapjától leste el. Akinek életébe, pályájának alakulásába, akárcsak a Bartókéba, keményen belegyalogolt a történelem.

Idősebb Szirányi János művészdiplomáját Dohnányinál, zeneszerzés-diplomáját Kodálynál szerezte. Tanulmányai során két ízben nyerte el a Zeneakadémia komoly rangot jelentő Liszt-díját, 1938-ban pedig egy főiskolai koncerten Dohnányi vezényletével játszhatta el Liszt Esz-dúr zongoraversenyét. Jelentős, nagy pálya ígérete állt előtte. De jött a háború, három év hadifogság, lezárt határok. Amikor hazajött, 1947 végén, a Dohnányitól kapott diplomáját lobogtatni nem lett volna éppen dicsőség. Jobb volt szép csendesen elfogadni egy biztos tanári állást. „Persze vonzotta is a tanítás, de ha nem vonzza, az nagy baj lett volna. Akkor a család megélhetés nélkül marad." Így viszont volt olyan év, amikor 103 (!) növendéke volt, és számos jelentős muzsikust indított el a pályán.

„Apám elsőgenerációs muzsikus volt Temesvárról." Nem úgy az ifjú nagyváradi zongorista tanonc, akit feleségül vett, akinek az édesanyja Bartók-tanítvány volt a század elején, méghozzá az első tanítványok egyike. A nagymama, Szalay Stefánia nemcsak zeneiskolát alapított Nagyváradon, hanem zongorázott is szinte halála napjáig, pódiumon is. Mint a családi levelezésből kiderül, erős volt a kötődése Bartókhoz, ami a húszas években még nem volt olyan természetes, mint most, utólag. Az unoka erre nagyon büszke. „Az én életem nagy szépsége ez a zenei hídforma: a nagymamám Bartók-tanítvány volt, én pedig a Bartók Emlékházban lehetek pályám vége felé. számomra ez kitüntetés."

Szülei, nagyszülei zongoristának szánták. „Nem is tudtak mást elképzelni, fel sem merült semmi más. Nekem azonban, bár a Zeneakadémiát nagy boldogsággal végeztem el, talán a családi hagyományokból fakadóan is, de nyilvánvalóan a saját határaim felmérése folytán is, már főiskolás koromban erősebb volt a tanári ambícióm." Így lett a friss diplomás zongoraművész a Kertész utcai gyakorló zeneiskola tanára, majd zongora fakultásának vezetője. Tíz év alatt a pedagógia életformájává vált, más pályát elképzelni sem tudott volna. Amikor egy volt évfolyamtársa, Durkó Katalin, aki akkor már a Rádióban gyakornok, felhívta telefonon, hogy a szimfonikus rovatban megüresedett egy státus, fiatal munkatársat keresnek, nem érdekelné-e a dolog, gondolkodott, egyáltalán elmenjen-e meghallgatni, miről van szó. Végül elment.

Muzsikus rádiós, akinek a rádiózás egy kicsit mást jelent, mint az újságíróknak, a riportereknek, műsorvezetőknek. „Sokszor végiggondoltam, hogy sok ezer évre visszatekintve, a zenekultúra alapvető jellemzői változatlanok voltak. Egészen addig, amíg a 19. század végén meg nem jelent ez a két technikai csoda: a hangrögzítés és a hang továbbítása, vagyis a rádiózás. Ezek hihetetlen mértékben megváltoztatták a zene hozzáférhetőségét, közönségét és magát a zenét, annak lényegét. Liszt korában minden koncert az elhangzása utáni első másodpercben már legenda volt. Egyik hallgatója így emlékezett rá, a másik meg úgy. Tisztán játszott a művész vagy piszkosan? Szenvedélyes volt-e, és ha igen, mennyire? Nem volt bizonyíték. Másrészt változhatott az előadás helye és jellege, de mindig fel kellett öltözni, oda kellett menni, a közönségnek össze kellett jönni. És akkor megjelent ez a két találmány. Az egyik azt produkálta, hogy na, itt van, így játszottál. Beszélhet bárki bármit, ez a valóság. Akkor azt mondták, ez nem a valóság, mert az eszköz torzít, meg gyenge, de aztán egyre jobb lett, és akkor rájöttek, hogy nem torzít, nem gyenge, és a muzsikusok elkezdtek egyre tisztábban játszani. És vigyázni arra, hogy legalább az ismétlésnél korrekt legyen a hang. Ugyanakkor többé nem kellett ünneplőbe öltözni és elmenni a zene után, hiszen a rádiónak köszönhetően a zene is elmegy a hallgatója után, mégpedig hihetetlen menynyiségben. Ezek a zenei nagyüzemek, különösen létezésük első évtizedeiben, a világon mindenütt a zene szakműhelyeivé váltak. Évekkel korábban, amikor Bartók a gépzenéről szóló írásában megfogalmazta ellenérzéseit, ez elképzelhetetlen volt. A rádiók a zene lelkébe, a zene és az emberi kapcsolatok lényegébe szóltak, szólnak bele, és ez óriási felelősség."

Hát még mekkora felelősséget vállalt magára a szimfonikus rovat egykori szerkesztő-gyakornoka, amikor nem is olyan sok évvel később a Bartók Rádió intendánsa és ezzel a Zenei Főosztály vezetője, majd a Rádió elnöke, később művészeti vezetője lett.  Elvállalná-e még egyszer a Magyar Rádió elnökségét? Nem! Annyira más kort élünk, hogy ezt még fantáziajátékként sem érdemes végiggondolni. Másrészt nehéz lenne őt bármivel elcsábítani a Bartók Emlékháztól, ahol annyi mindent sikerült megvalósítani az elmúlt nyolc év alatt.

Néhány évvel az után, hogy elfoglalta az igazgatói posztot, valóra vált egy régi terv: Bartók születésének évfordulója tiszteletére 2005/2006-ban a Bartók-örökös Vásárhelyi Gábor felajánlásaként nem csak felújították, de bővítették is a házat. Beépítették a tetőteret, és ezzel lehetővé vált, hogy a család birtokában még otthon levő személyes tárgyakat, bútorokat, relikviákat ide hozzák, vagyis itt helyezzék el a teljes hagyatékot. Az egész épület modernebb lett, miközben kívül-belül újjászületett, megszépült. A hangversenyterem is korszerűbb, akusztikája jobb.

Változott a zenei koncepció is. A ház első másfél évtizedében elsősorban Bartók-műveknek, illetve kisebb részben a magyar zenei múlt alkotásainak adott pódiumot. Ezt a helyesnek tartott zenei koncepciót az új vezetés mindenképpen tágítani akarta, és tágította is. „Én úgy gondolom, hogy itt helyet kell adni minden olyan zenei értéknek, ami Bartók számára is értéket jelenthetett. Bartók szellemével nagyon is adekvát például, ha kortárs zenei bemutatókat is rendezünk, még ha ez nem is közönségcsalogató program. Ugyanígy kötelességünk a fiatal művészeket, a pályakezdőket bemutatni. Hagyományos már az a műsorunk, amelynek a Bartók Zeneakadémiája címet adtuk. Kezdő muzsikusok fóruma a fiatal zeneszerzők ősbemutatóit kínáló Bemutatkozó. Nagyon fontos, hogy ezek mind minőségi műsorok legyenek. Tehát nem csak statisztikailag kipipálhatóan jelennek meg a fiatalok, hanem olyanokat szeretnénk bemutatni, akik előtt, reméljük, valóban nagy jövő áll. És akik szellemiségükben vállalhatják Bartók örökségét."

Ma már számos muzsikus szorosan kötődik az Emlékházhoz. Király Csaba például elvállalta Bartók összes zongoraművének előadását, a sorozat már a hatodik vagy hetedik résznél tart. A ház legfontosabb ünnepei ezek, amikor egy-egy muzsikus a maga egyéni látásmódjával tolmácsolja a kiválasztott műveket. A gyakorlat azt mutatja, hogy ezek a művészek vonzzák a közönséget is. A törzsközönség kérdésköre egyébként nem teljesen felhőtlen. „Én azt reméltem, hogy itt, a II. kerületben kialakul egy kör, amelyiknek a Bartók Emlékház lesz a saját zenei otthona. Ez nem következett be. Nagyon kicsi az itt lakó, ide kötődő törzsközönség. Ugyanakkor a művészek saját közönsége akármilyen messziről is eljön. Vannak művészeink, akiknek a nevét még ki sem írtuk a plakátra, már elkelt minden jegy, miközben más, rangos művészek koncertjén esetleg küszködünk a létszámmal. A helyzet azért nem drámai. A terem akár 140 hallgatót is be tud fogadni -százon felüli létszám ritkán van, de amikor igen, az fantasztikus élmény -,azonban van olyan este is, amikor 30 fővel kell megelégednünk, és a tér ahhoz is megfelelő. Egy-egy családias, intim, kamarazenei légkörű hangverseny is lehet nagy élmény." Más kérdés, hogy egy-egy ilyen koncert mennyire rentábilis. Amúgy is, mint mindenki, az Emlékház is nagyon érzi a gazdasági válság szorítását. 36-40 millió forintos költségvetésük döntő hányadáról, a bérekről és a rezsiről a Főváros gondoskodik. A programok finanszírozását, nagyjából tízmillió forintot kell a háznak magának megtermelni. A jegybevételek sehol nem fedezik a koncertek árát, ilyen kis helyen ezt elvárni különösen reménytelen. A programokra azonban lehet pályázni, ez meg is történik rendszeresen, és a múzeum is állandó bevételt hoz a látogatók belépődíjaiból. A kulturális turizmus visszaesésével azonban ez a bevétel erősen csökkent. Ehhez járult újabban némi költségvetési megvonás, és a saját rendezésű koncertek máris veszélybe kerültek.

„Amikor idejöttem, évente nagyjából húsz hangversenyt rendezett a ház. Ezt mi feltornáztuk évi negyven fölé, sőt tavaly már negyvenhét saját rendezésű koncertünk volt. Ezek finanszírozása most nagyon megnehezült. Úgy tűnik, egyetlen esélyünk az előre menekülés, az összefogás. Ehhez találtunk is társakat, többek között a szintén nehezedő helyzetbe került Jakobi Lászlót, akivel összefogtunk, és most közösen is rendezünk hangversenyeket. A honoráriumot ő fizeti, a termet én adom, a többit megosztjuk. Ennek az ígéretes együttműködésnek köszönhetően lett a tavasz és a tél is nagyon gazdag, nem csak mennyiségben, hanem, mondom szerénytelenül, kiválóságában is. És, mint a programokból kiderül, ilyen együttműködés létrejött másokkal is."

A ház igazgatója vajon hogyan és hol képzeli el az életét egy év, vagy, mondjuk, öt év múlva? Anyagilag egy kicsit könnyebb helyzetben, de nagyjából így és ugyanitt. „Azt gondolom, most már visszatekintve, hogy nagyon szerencsés pályát éltem meg. És ennek fontos része az elmúlt nyolc év. Munkatársaimmal együtt büszke vagyok rá, hogy a főváros zenei életében a Bartók Emlékház közismert helyszín lett, talán sokkal ismertebb, mint korábban volt. És szeretek itt lenni, mert engem is szeretnek. Nem akarok mást."