Chopin születésének 200. évfordulóján ünnepi hangversenyt rendezett a Lengyel Intézet a Művészetek Palotájában, melyen SZILASI ALEX és a FILHARMONIA POMORSKA (Bydgoszcz) SZIMFONIKUS ZENEKARA játszott TADEUSZ WOJCIECHOWSKI vezényletével. A lengyel-magyar együttműködés a műsorban is tükröződött, amely szép gesztusként egy Liszt-kompozícióval, Schubert Wanderer-fantáziájának átiratával kezdődött.

Szilasi, aki az utóbbi években hozzákezdett Chopin teljes életművének Pleyel-zongorákon való lemezre rögzítéséhez, ezen a hangversenyen is e cég (modern) hangszerén játszott. Mint a műsorfüzet írja, Szilasi „zongorák iránti szenvedélyében a Pleyel hangszerek különleges helyet foglalnak el", ugyanis „megoldásaikban tetten érhető a művész útmutatásainak szellemisége". A Bartók Béla Hangversenyteremben ugyanakkor némiképp fakónak és erőtlennek tetszett a Pleyel zongora hangja; szólóhangverseny esetén ezt még elgondolkodtatónak is találtuk volna, hiszen Chopin maga igen halkan játszotta műveit a kortársak egybehangzó tanúsága szerint. Egy zenekari koncerten azonban megkerülhetetlenek a hangzásarányok követelményei, s egy normális dinamikai határok között játszó szimfonikus zenekarral szemben ez a hangszer nemigen bírta a versenyt, és -legalábbis az én erkély-helyemről hallgatva -a zongoraszólam sok részletét elfedte a túlerő.

Szilasi Alex - Felvégi Andrea felvételei

Ez kétségkívül szerepet játszhatott abban, hogy a Wanderer-fantáziában Szilasi zongorázását hangilag és zeneileg is kissé szürkének éreztük, nem hallottunk igazi súlyokat, hiányoltuk a robbanékonyságot és a billentés differenciáltságát, érzékenységét. A figurációk technikailag a helyükön voltak, ám a rugalmas erőt hiányoltuk belőlük. Szilasi csupán a fugato-szakaszban játszott hangilag meggyőzőbben. A zenekar viszont kifejezetten kedvezőtlen benyomást keltett: zengés nélkül szólt, itt is, ott is becsúsztak hamis hangok; mindehhez a karmester meglehetősen elnagyoltan, túlságosan nagy mozdulatokkal vezényelt. Annyi mindenképpen világossá vált, hogy a Filharmonia Pomorska zenekara nem első osztályú együttes.

Ezután a korai Don Giovanni-variációk (op. 2) következtek, amelyeknek előadása során nem javult a zenekarról és karmesterről alkotott képünk, viszont, talán az áttetszőbb hangszerelésnek köszönhetően, sokkal több színt és csengést hallottunk a szólistától -nem annyira a gyors, figuratív já- tékban, mint inkább olyan helyeken, mint a szenvedélyes moll variáció, ahol a zongora szinte egyedül marad -itt Szilasi sokkal több érzékenységgel és hangminőség-igénnyel játszott, s voltak szép lírai pillanatai.

A félidőt az op. 22-es Andante spianato és Grande polonaise brillante előadása zárta. Nem meglepő, hogy a szólóhangszeren megszólaló lassú tétel szépen sikerült, s Szilasi jobb keze addig nem tapasztalt agogikai szabadsággal énekelt a zongorán. A gyors rész viszont megint inkább csak rendben volt, noha az addigiaknál izmosabban szólaltak meg a zongora figurációi. A zene igazi, élő kisugárzása azonban csak helyenként vált érzékelhetővé.

A koncertet a szünet után az f-moll zongoraverseny előadása zárta. Az első tétel többé-kevésbé összefoglalása volt az eddig jelzett problémáknak: a karmesteri érzékenység hiányának, a zongorahangzás erőtlenségének -viszont feltűnt a fagottos szép játéka. A zenekar a lassú tételben is eléggé szárazan, „objektíven" zenélt, Szilasi Alex azonban szépen és expresszíven, néha még a zenekari közbevetéseket is sikerült megpuhítania. A fináléban viszont váratlanul színt kapott és élettel telítődött a zenekar, s a szólista játéka is gyöngyözővé vált. Bízunk benne, hogy Szilasi Alex Chopin-játéka más partnerrel, jobb akusztikai körülmények között több élményt fog nyújtani. (Március 1. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. - Rendező: Lengyel Intézet, Zeneszalon)

A CONCERTO BUDAPEST Bach és a  20. század című sorozatának záró hangversenyén Bachot egyik művének átirata képviselte; az átdolgozó azonban Stravinsky, s így éppen ezen a koncerten érhettük tetten a leginkább kézzelfogható formában Bach élő jelenlétét a 20. századi zene fővonalában. A hangverseny vendégkarmestere RÁCZ ZOLTÁN volt, a szakrális darabokban a SZENT EFRÉM FÉRFIKAR és a BUDAPESTI ÉNEKES ISKOLA (művészeti vezetők: BUBNÓ TAMÁS és MEZEI JÁNOS) működött közre.

Rácz Zoltán - Felvégi Andrea felvétele

Stravinsky Bachnak a Vom Himmel hoch kezdetű korálra komponált öt kanonikus orgonavariációját (BWV 769) Korálvariációk címen dolgozta át zenekarra és unisono vegyeskarra, szokása szerint a zenei szövet mélyreható kontrapunktikus kiegészítésével, amihez az eredetiben nem szereplő koráldallam vokális beillesztése is hozzátartozott. Ilyen módon tulajdonképpen szuverén Stravinsky-mű keletkezett, mely Rácz Zoltán vezényletével precíz és revelatív előadásban szólalt meg, a fúvósok kitűnő, plasztikus játékával. Sajnos már itt érzékelhetők voltak a helyszín akusztikai problémái, melyeknek következtében a színpad hátsó részébe szorult kórus hangja igen rossz hatásfokkal jutott el a nézőtérre.

A második szám, amolyan ellenpontként a Stravinsky-programban, egy ritkán hallható Bernstein-kompozíció: a Szerenád volt. Ez lényegében öttételes hegedűverseny, amelynek szólóját KELLER ANDRÁS játszotta. A mű programja Platón Lakomáján alapul -ezt közvetlenül nem érzékelhettük, viszont azt igen, hogy szellemes, játékos és finoman érzelmes, briliáns zenekarkezelésű kompozícióról van szó, amelynek színei a Thália Színház „józan" akusztikájában is elbűvöltek. A kompozíció előrehaladtával a hangvétel elmélyül, a darab egyre súlyosabb, komorabb tartalmakat hordoz. A művet záró, hatalmas tetőpontra vezető groteszk-vidám zene így többszörös értelmet nyer. A hálás, de igen nehéz műben a zenekar remekül helytállt, de a lelkes taps elsősorban Keller Andrásnak szólt, aki a mű ragyogó hegedűszólamát elmélyült koncentrációval és magabiztos virtuozitással tolmácsolta.

A hangverseny második felében Stravinsky két emblematikus szakrális kompozíciója, a Mise és a Zsoltárszimfónia hangzott fel. A zenekar funkciójában tíz fúvós hangszert alkalmazó, a katolikus liturgikus használatra elgondolt, szenvtelenségében is rendkívül szuggesztív mise szólistái a (két) kórus tagjaiból kerültek ki. Ez a profi énekesek szokásos szerepeltetéséhez képest kockázatokkal járt, és (például intonációs) problémákat okozott, de a mű különben is rendhagyó hangzásához nagyon jól illeszkedett.

Rácz Zoltán vezényletével magas intenzitású, kamarazenei kidolgozottságú, az idővel, agogikával virtuózan bánó előadást hallhattunk, amely sikeresen biztosított fogódzókat a hallgatóságnak az enigmatikus darab befogadásához. A középponti jelentőségű Credo tétel nagy fokozása vagy a Benedictus méltóságteljessége különösen szuggesztív hatást keltett. Utóbbiban mesterien szólalt meg a fagottok duettje; ám az egész hangszeres szekció elsőrangúan játszott, és valóban homogén együttest alkotott. Az egyesített kórus is kifogástalan teljesítményt nyújtott, de a teljes hangzásképben, a mondott akusztikai okból, nem lehetett jelen kellő súllyal.

Jobban betöltötte a termet a Zsoltárszimfónia teljes, két zongorával erősített zenekarának és a kórusnak az együttes hangzása; itt Rácz Zoltánnak az arányproblémák ellenére is sikerült a monumentalitás érzetét kelteni. A második tételből Kaczander Orsolya fuvolázása, Dienes Gábor oboázása, a meleg csellószínek és a mennyei végkicsengés maradtak emlékezetesek, a nagyszabású zárótételben pedig az előadás szilárd architektonikája, a befejező szakasz fenségesen nyugodt tempója alapozta meg a katartikus végkicsengést. (Március 7. -Thália Színház. Rendező: Concerto Budapest)

Két, eltérő benyomást keltő félidőt hozott OLEG MAISENBERG szólóestje A zongora című sorozat hatodik hangversenyén. Az első rész műsorán Liszt Weinen, Klagen-variációi és Ravel Miroirs című cikusa szerepelt, a második részben Schumann Karneválját játszotta el a művész. Liszt csodálatos gyászzenéje kiemelkedően szépen szólalt meg Maisenberg keze alatt. Hangja egyszerre volt férfiasan erőteljes, sőt kemény, és mégis széles kifejezési skálájú, tudatosan és hajszálpontosan kontrollált és differenciált. Minden eszközében tiszta zongorázása, mértéktartó pedálhasználata a legnagyobb hangtömegek megszólalását is világossá, „lekottázhatóvá" tette, az előadás kohéziója, összefogottsága, rendíthetetlen nyugalma pedig a mindenfajta allűrtől mentes poézis számára szolgáltatott keretet. Ebben az előadásban a depresszió, a magány kifejezése is gyönyörűséggel töltött el, a korál pedig valóban földöntúli szférákba emelt, általános érvényű vigasszá nemesedett.

Oleg Maisenberg - Felvégi Andrea felvétele

Ravel ciklusa hangversenyen sajnos ritkán hallható a maga egészében, pedig öt tétele kivételesen gazdag zenei világba enged bepillantást. Képek soráról van szó természetesen; ám ezek sokszor inkább csak ürügyként -stílszerűen szólva: keretként -szolgálnak a zeneszerző számára zenei és lírai tartalmak kifejezéséhez. Az első tétel, a Noctuelles előadása mindjárt ezt példázta, hiszen a tétel jóval gazdagabb, színesebb, játékosabb impresszionisztikus zsánerképnél, s azt, ami a tételben nem pusztán festői, Maisenberg a külsőségektől elfordulva, fegyelmezett és elmélyült zenéléssel juttatta érvényre. Az Oiseaux tristes, a raveli líra eme árnyalatokban csodálatosan gazdag megnyilatkozása rendkívül differenciált hangszínekkel, magasrendű billentéskultúrával szólalt meg, leheletfinom zárása pedig emlékezetes pillanat volt. Az Une barque sur l'océan valóban elsősorban impresszionisztikus kép, annak azonban lenyűgöző. A fények villódzásán, a vízfelszín fodrozódásán, a széllökéseken túl mintha még a tenger zöldjét is pontosan fel tudná idézni a zene. Maisenberg mindezt magával ragadóan szólaltatta meg, s itt is felfigyelhettünk játékának „polifóniájára", vagyis a különböző regiszterekben egyidejűleg játszott különböző zenei anyagok gondosan differenciált megszólaltatására. AzAlborada del gracioso groteszktől végletes szenvedélyességig terjedő, dinamikai szélsőségeket megjáró zenéjét teljes gazdagságában és virtuozitásában hallottuk kibontakozni, a döbbenetes pianissimóból kibomló La vallée des cloches pedig egyenesen megrendítően hatott.

Mindez nagy várakozással töltött el a szünet után következő Karnevállal kapcsolatban. Sajnos, amit hallottunk, nem volt az első rész egyenes vonalú folytatása. Akadtak benne szép számmal nagyszerű pillanatok -kiragadott példaképpen említhetem a Valse noble briliáns könnyedségét és eleganciáját, a Chopin-tétel mélységét, a Valse allemande finom érzékiségét, az Aveu hiteles szenvedélyét. Ami azonban -talán fáradtságnak tulajdoníthatóan? - elveszett az első félidőhöz képest, az minden egyes hang koncentrált és kontrollált megszólaltatása, a lejátszás százszázalékos biztonsága, a formálás véglegessége. A váratlan melléütéseknél, a perfekció lazulásánál jobban fájlaltuk a billentés érzékenységének csökkenését, a könnyed elegancia időnkénti elnehezülését, egy-egy összekapott skálamenetet, kuszább hangzást. De félreértés ne essék - az első félidő tökélye és a Karnevál számos szép pillanata így is emlékezetes eseménnyé tette ezt a hangversenyt. (Március 13. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Jakobi Koncert Kft.)

Bach János-passiójának eredeti, 1724-es  verzióját adta elő Bach-oratóriumbérletében a PURCELL KÓRUS és az ORFEO ZENEKAR VASHEGYI GYÖRGY vezényletével. A fontosabb szólókat KOVÁCS ISTVÁN (Jézus), KÁLMÁN LÁSZLÓ (Evangélista), SZUTRÉLY KATALIN, BÁRÁNY PÉTER, MEGYESI ZOLTÁN és RAIMUND NOLTE énekelte; a koncertmester PAULIK LÁSZLÓ volt. A mű eredeti verziójának megszólaltatása (amellyel szemben az általánosan játszott változat tulajdonképpen fikció, mert egy elkezdett, de végig nem vitt szerzői revízió eredményét tükrözi) természetesen figyelmet érdemlő esemény, még ha a különbségek nem is drámaiak. Ennek a János-passió előadásnak azonban elsősorban nem a kottaszöveg, hanem az interpretáció magas színvonala, szuggesztivitása és intenzitása adott igazi jelentőséget.

A Bach-passiók előadásának egyik fő nehézsége zenei és drámai komplexitásuk. A jó előadás sokfajta tényező együttes meglétét követeli: kiemelkedő képességű énekszólistákat (különösen az Evangélista szerepében), rendkívül képzett és zeneileg hajlékony, gyors funkcióváltásra képes kórust, elsőrangú és kiváló szólisták sorát felvonultató zenekart, és az egészet biztos kézzel, ízléssel és zenei fantáziával koordinálni tudó karmestert. Ebben az előadásban mindez szinte maradéktalanul adva volt; néhány szereplő pedig az elvárható kitűnő teljesítménynél is jóval többet nyújtott, és különleges élménnyel ajándékozta meg a hallgatókat. Ide kell sorolnunk elsősorban magát a karmestert, Vashegyi Györgyöt, továbbá az Evangélistát éneklő Kálmán Lászlót és a Purcell kórust.

Vashegyi interpretációja több tekintetben is rendkívül figyelemreméltó és egyéni, és bizonyosan a ma hallható legjobbak között van. Számára az egész és a részletek egyaránt fontosak. Előadásában a passió szenvedélyes dráma, amely a hallgató figyelmét mindvégig magához láncolva, mintegy a nyitótétel sistergő energiáját felhasználva, hatalmas ívben és feltartóztathatatlanul száguld végpontja felé. Ugyanakkor az adott pillanatot sohasem a sietség, hanem a drámai helyzet, a lelkiállapot zenei ábrázolásának időtlen nyugalma jellemzi. Magától értetődik, hogy differenciáltan interpretálja a hangfajban, karakterben és instrumentáriumban is rendkívül különböző áriákat, s gondosan és szuggesztíven kihasználja, érvényesülni engedi a turbák feszítőerejét. Amiben azonban -amint erre már máshol is utaltunk -Vashegyi élen jár és példát mutat, az a korálok zenei és drámai funkciójuk szerint történő, rendkívül érzékeny és hatásos differenciálása. A korált ebben a műzenei formájában - teljes joggal - nem a gyülekezet által énekelt népéneknek tekinti, hanem a kifinomult előadóművészet territóriumának. Így adott esetben az énekbeszéd eszközeivel él, például az első korálban a Marterstraße szóra helyezett emfázissal, vagy amikor a második részt nyitó korál (Christus, der uns selig macht) kezdő pillanatában a mássalhangzó-torlódás kemény indításával egyetlen pillanat alatt hallatlan drámai feszültséget teremt. Ennek éppen ellentéte volt az In meines Herzens Grunde mindent átölelő, a korálsorokon is átívelő legatója, amely ugyanakkor mégis jól érzékeltette a sorok szerkezetét.

A Purcell Kórusnak a magyar oratórium-kultúrában betöltött jelentőségét nehéz lenne túlbecsülni -ez az az együttes, amely Vashegyi előadói szándékait a legmagasabb technikai szinten és maradéktalanul képes megvalósítani; ezzel minden lényegeset el is mondtunk róla.

Kálmán László kitűnő volt, s egy-két -igazán csak egy-két -igen kényes hangtól eltekintve ragyogóan és kristálytisztán énekelt. Igazi érdeme azonban nem ez, hanem szövegmondásának az a láttató ereje, az a részvét és szenvedély, amellyel az egész történetet személyes, megélt drámaként interpretálja a hallgató számára. Az olyan pillanatok, mint az Evangélista megrendülése a keresztre feszítés pillanatában, vagy az az ellágyulás, amellyel Mária nevét említi, művészetének erejéről tanúskodnak. A zenekart és azon belül a basszusszekciót ugyancsak minden dicséret megilleti az igényes hangzásért és a kifogástalan koncentrációért. Az obligát áriákban nagyszerűen működött közre Paulik László és BOZZAI BALÁZS, s igen szépen, unisonóban pedig valószínűtlenül tisztán játszott a két fuvolás, KERTÉSZ ILDIKÓ és BALOGH VERA.

A tőbbi énekes közül elsősorban Szutrély Katalin nevét kell említenünk, aki beugróként is nagy nyugalommal, tisztán és világos formálással, bár a többi énekesnél kevésbé plasztikus szövegejtéssel énekelt. Kovács István Jézusként meggyőző és méltóságteljes volt, Bárány Péter pedig az Es ist vollbracht ária lassú részét énekelte különösen figyelemreméltóan. Nagyon kifejező és meggyőző volt Megyesi Zoltán Ach, mein Sinnje, és kitűnő választásnak bizonyult a basszusáriákat éneklő Raimund Nolte, akinek kórussal kombinált utolsó áriája (Mein teurer Heiland) az előadás legszebb pillanatai közé tartozott. (Március 17. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Sysart Kft.)

MALINA JÁNOS