Távol álljon tőlem az ötvenes évek iránti nosztalgia, de a tavalyi Haydn-év hazai könyvkínálata némileg azokat látszik igazolni, akik szerint a magaskultúra egészében mégiscsak jobban járt volt a „régi rendszerrel", mint az 1990 óta nyakunkra nőtt, piac alapú valamivel. Ha a „Haydn" szót beírjuk legnagyobb internetes könyváruházunk keresőjébe, négy kurrens találatot kapunk -ezek közül pedig egyedül James Webster és Georg Feder (a Muzsika októberi számában recenzeált) kismonográfiája új megjelenés, míg a másik három egy-egy régebbi -eredetileg az 1959-es Haydn-évre készült - mű újrakiadása. Utóbbiak közül Bartha Dénes és Révész Dorrit Joseph Haydn élete dokumentumokban című kötetének ismételt megjelentetése szakmai szempontból feltétlen üdvözölhető - a szerkesztők rokonszenves objektivitása és a nagyszámú eredeti forrás közlése folytán ugyanis ez a könyv igazából máig sem szorult jelentősebb revízióra, ráadásul az új kiadás számára Révész Dorrit még személyesen nézhette át a szöveget. Láng György és Szentkuthy Miklós könyvei ezzel szemben inkább a - történészkörökben eleve kissé gyanús - regényes életrajz hagyományához húznak, s így esetükben már nagyon is felvethető a kérdés: vajon nem avult-e el fél évszázad alatt a belőlük kirajzolódó zeneszerző-portré annyira, hogy az már a Haydn-év alkalmából való újrakiadás értelmét is megkérdőjelezhetné?

A véletlen úgy hozta, hogy Láng György művének első kiadását alig két-három évvel ezelőtt olvastam végig, s a margóra firkált számtalan „??", hitetlenkedő na... és ironikus persze... bejegyzésből ítélve a könyvet menthetetlenül avíttnak találtam. Az új kiadást ennél fogva némi gyanakvással vettem kézbe, de kellemes csalódás ért: a kiadó ezúttal láthatólag mindent elkövetett, hogy Láng félszázados szövege nem csupán nyelvi, de szakmai szempontból is korszerűsítve kerüljön a mai olvasók szeme elé. Malina János szerkesztő határozott kézzel húzta ki az első kiadás számos tudálékos lábjegyzetét, valamint a zenei, illetve zenetörténeti elemzések jelentős részét -annál is több joggal, minthogy ezekben a szerző nem annyira saját gondolatait, mint inkább kora zenetörténeti és -esztétikai közhelyeit ismertette. Emellett számos apróbb pontatlanságot is sikerült korrigálni, bár effélékből sajnos maradt még a szövegben: Lessing például természetesen nem ismerte Haydn feleségét (77.), aminthogy az 1820-ban született George Grove sem jegyezhette fel a zeneszerző hozzá intézett szavait egy 1796-ban kelt levelében (176.); A művészet tízparancsolata címmel pedig Haydn sosem komponált művet, még ha a bibliai parancsolatokra írott tíztagú kánonsorozata utóbb valóban megjelent efféle apokrif szövegekkel is (200.). E néhány bakit azonban messzemenően ellensúlyozza, hogy a szerkesztő korántsem érte be csupán a ténybeli tévedések kiigazításával, de számos ponton ügyesen tompította az eredeti szöveg regényes túlzásait is. Így például az '59-es kiadás jó néhány, Haydn házsártos feleségét pocskondiázó bekezdése eltűnt, akárcsak az a szerecsenmosdató magyarázkodás, amelynek keretében Láng a zeneszerző és Luigia Polzelli kapcsolatának plátóivá nemesítésére tett elszánt kísérletet. Ahol pedig a történeti egyoldalúságokat puszta húzással nem tűnt lehetségesnek helyrebillenteni, Malina egy-egy bekezdés erejéig Láng György társszerzőjévé is szegődik: a korábbi változatban csak futólag említett zongoraszonátákról (86.), a Haydn és Mozart zeneszerzői karaktere közti különbségről (132.) vagy az eredetiben a „zongora" szó használata folytán egybemosódó különféle billentyűs hangszerekről (168.) szóló részleteknek az első kiadásban egyáltalán nem volt előzménye.

Éppen ezeknél a passzusoknál vált azonban számomra valamelyest kérdésessé, vajon meddig terjedhet a szerkesztő jobbító szándékú revíziója. A szövegből való húzás -ha felboríthatja is valamelyest a szöveg belső arányait -viszonylag bocsánatos bűnnek tetszik; a hozzáírás, vagy éppen egy-egy elavultnak tűnő nézet radikális helyreigazítása azonban már kényesebb terület. Az első kiadás szerint például a korai F-dúr mise „bár technikai hibákat nem mutat - mégis kiforratlan, közepes" (59.) - az új változatban viszont ugyanez a mű „a máris kifogástalan mesterségbeli tudáson túl [...] választékos dallamaival, fiatalos temperamentumával, kifejező kontrasztjaival is megragadja hallgatóját" (50.). És hasonlóképp, 1959-ben a Gott erhalte dallama még „önmagában, művészileg nem jelentős" (222.) - 2009-ben azonban „a himnusz önmagában is remekbe szabott alkotás" (176.). Félreértés ne essék: jómagam mindkét esetben a szerkesztői változattal tudok inkább egyetérteni - az esztétikai értékítélet efféle „modernizálása" azonban immár elkerülhetetlenül felveti a kérdést, vajon még mindig Láng György művét olvassuk-e ebben az új kiadásban, vagy inkább egy kurrens Haydn-biográfiát Láng egykori szövege alapján. Akárhogyan is, a Glória Kiadó kötete tagadhatatlanul hézagpótló, hiszen magyarul sajnos nem hozzáférhető ennyire részletes és a nagyközönség számára is jó szívvel ajánlható Haydn-életrajz - Láng György könyve pedig (mint a szerkesztői utószó dicséretes visszafogottsággal megfogalmazza) legalábbis „első ismerkedésnek mindenképp vonzó és élvezetes olvasmány" (205.). Hadd hívjam fel ugyanakkor minden illetékes figyelmét, hogy a Cambridge University Press az idén megjelentette David Wyn Jones remekül megírt és zenetörténész szemmel is makulátlanul korszerű The life of Haydnját - ha az Esterházy hercegeket majd' fél évszázadon át szolgáló zeneszerző valóban nem csupán egy-egy centenárium erejéig fontos nekünk, azt a könyvet nagyon érdemes volna még 2032 előtt lefordítani.

Míg Láng György kötete -minden regényes színezése ellenére is -elsősorban ismeretterjesztő célzattal írott életrajz, Szentkuthy Miklós Doktor Haydnja - a benne felhasznált számos történetileg hiteles tényforgács dacára - már a címlap tanúsága szerint is „regény". Szentkuthy ráadásul kezdetben a zeneszerző, majd pedig egy-egy Haydn-kortárs (éppúgy kitalált) visz- szaemlékezéseinek álcázza „életrajzi fantá- ziáját" - adatszerű hitelességre és tárgyilagos ítéletekre emiatt tényleg csak a reménytelenül naiv olvasó számíthat. De talán még őt is el kell gondolkodtassa a szövegbe rejtett számtalan ironikus célzás „e hihetetlenül objektív regény"-re (482.), az egyik elbeszélő „részben emlékezetből, részben a magam legyőzhetetlen komponáló átalakításában" előadott történeteire (591.) vagy arra a sajnálatos tényre, hogy „utóbbi időben az a divat, hogyha történelmi hitelességről beszélnek, akkor megbízhatatlan pamflet- és riportskriblerek a koronatanúk" (262.). A legárulkodóbb azonban talán a nyilvánvalóan rezonőrszerepnek megírt Count of Dungammon egyik megjegyzése: „Van valami buta csiklandás abban, hogy én, aki [...] élő történelem vagyok, néha a történetírók módszereit utánozzam. Mert nem koldusa és pojácája-e a  történelemnek a történetíró? Szegény eunuch az igazi férfiak uszályában?" (264.) Nem vitás: az „igazi férfi" Szentkuthynak esze ágában sem volt akár csak egyetlen életrajz erejéig is puszta történetíróvá alacsonyodni.

A Doktor Haydn ugyanakkor korántsem puszta fantáziajáték, hiszen szerzője minden jel szerint alaposan tanulmányozta a maga korában hozzáférhető szakirodalmat: meglepően hiteles például az eszterházi zenekar szokatlan ülésrendjének leírása (78.), stimmel Salomon impresszárió londoni postacíme (157.) és egy Luigia Polzellihez írott levél részlete is pontos idézetnek bizonyul (507-508.). E hiteles tényeket és dokumentumokat azonban az olvasó számára semmilyen külön „védjegy" nem különbözteti meg az őket körülölelő írói fikciótól; mi több, Szentkuthy előszeretettel szed ízekre akár közismert anekdotákat is, hogy azok darabjait aztán másképp illessze össze a regényben. Haydn -a franciák ostromolta Bécsben megélt -végnapjairól például számos feljegyzés maradt ránk: tudjuk, hogy gyakran énekelte és zongorázta a Gott erhaltét, egy közeli bombabecsapódáskor a körülötte állókat az „ahol a papa van, ott nem történhet semmi baj" szavakkal próbálta nyugtatni, s egyik utolsó látogatója egy Sulemy nevű francia huszártiszt volt, aki hódolata jeléül A teremtés egyik áriáját énekelte el neki. Szentkuthy a regény utolsó oldalait éppen ezekre a motívumokra építi, csakhogy nála a tiszt már marsall, a neve Soult, és nem ő énekel Haydnnak, hanem éppen fordítva - a francia csak utólag kapcsolódik be nevetve a zeneszerző előadta Gott erhaltéba (az „ott nem történhet semmi baj" mondatot pedig Szentkuthy egészen más helyre, a tizenöt évvel és csaknem száz oldallal korábbi londoni látogatás elbeszélésébe illeszti be). A korabelinek tetsző áldokumentumok sugallta „történeti hitelesség" tehát ebben a regényben szánalmas illúziónak bizonyul - nagyvonalú gesztusaival az író mintha éppen azt akarná tudtunkra adni: így is, úgy is történhetett volna, de a számunkra lényeges dolgokon mindez mit sem változtat.

A Doktor Haydn azonban mégsem puszta „posztmodern puzzle" az Igaz Történet immár menthetetlenül széthullott darabkáiból, hanem egyszersmind rejtett autobiográfia is: mint az új kiadás jelzi, a regény a szerző ötrészes „Önarckép álarcokban" sorozatának harmadik darabja. A felbukkanó „történeti tények" iránti szkepszis mellett tehát a Szentkuthy bemutatta Haydnt sem szabad a zeneszerzővel azonosnak gondolnunk: még ha a figura számos vonása -mint a rohraui szülői házból hozott egyszerűség és rendszeretet vagy a természet és a gyermekek iránti vonzalom -alapvetően hiteles is, a regényben ezek unos-untalan való hangsúlyos felemlegetése igencsak eltorzítja Haydn doktor profilját. Ugyanakkor néhány olyan kérdésre, amely előtt a profi Haydn-kutatók is némileg értetlenül állnak, Szentkuthy elgondolkodtató válaszokat kínál: a legemlékezetesebb trouvaille talán Luigia Polzelli alakjának „Itália démonaként" való bemutatása, s ezzel a zeneszerző iránta érzett szerelmének az itáliai utazás iránti sóvárgás projekciójaként való értelmezése. A regénybeli Haydn talán legszembeötlőbb vonása - nevezetesen a súlyos kisebbségi komplexus Mozarttal szemben - azonban már kevésbé tűnik kongeniális beleérzésnek: itt Szentkuthy karakteres önarcképe mintha teljesen kitakarná magát Haydnt (akivel szemben több jel szerint éppenséggel Mozartnak volt kisebbségi komplexusa). Aminthogy a londoni út alatt született Orfeusz-opera is nyilvánvalóan csupán a magát régóta Orfeusszal azonosító Szentkuthy szemében nőhetett Haydn főművévé, egyszersmind pedig a Mozarttá való átlényegülés utolsó, kétségbeesett kísérletévé („Vajon ebben az Orpheusban: méltó tudok-e lenni Wolfganghoz?" [457.]).

Elavultak tehát e könyvek az eltelt ötven év alatt? Láng a maga idejének zenetudományos irodalmára épített életrajza kétségtelenül igen, az alapos átdolgozásnak köszönhetően azonban „első ismerkedésnek" a mai olvasó számára is megfelelhet. A Doktor Haydn történetírással szembeni szkepszise, valamint a mindentudó narrátor tökéletes hiányára épülő elbeszéléstechnikája ezzel szemben ma időszerűbbnek tűnik, mint valaha -a főhős „kvázi-Mozarttá" stilizált alakjából azonban csak a legtájékozottabb rajongóknak sikerülhet kihámozniuk egy Joseph Haydn nevű, a 18. században élt zeneszerző portréjának valószínű körvonalait. Lehet -immár teljesen szabadon - választani.