Idén ötven éve annak, hogy Dohnányi Ernő nyolcvankét esztendős korában  meghalt New Yorkban. A nagyvárosba egy lemezfelvétel miatt utazott amerikai otthonából, a floridai Tallahassee-ból. Bár élete korábbi szakaszaiban kevés felvételt rögzített, az Amerikában eltöltött évtizedben aktívabb volt e téren -valószínűleg azért, mert hangversenyező zongorista-zeneszerzőként csak korlátozottan tudott érvényesülni új hazája koncertéletében. Talán ezért vállalkozott tehát a meglehetősen kimerítő munkatempójú felvételre az Everest lemezkiadónál. A megfeszített munka közben azonban a hideg stúdió és a fűtött felvevőszoba közt ingázva súlyosan meghűlt, s bár még befejezte a felvételt, néhány napon belül kórházba került, ahol február 9-én elhunyt.

Dohnányi halálának 50. évfordulója persze óhatatlanul háttérbe szorul az idei, tavalyi és jövő évi, jóval tekintélyesebb jubileumok mellett -legyen szó Chopin, Schumann és Erkel  bicentenáriumáról, Mahler születésének 150. évfordulójáról, a tavalyi Haydn-jubileumról vagy a jövőre esedékes Liszt-évről. Ebből a hátrányból azonban még előnyt is lehet kovácsolni, ahogy azt Kelemen Éva, az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa bizonyította, amikor az általa rendezett Dohnányi-emlékkiállítás vezérfonalául a közeli zeneszerző-évfordulókat választotta. Döntése annál inkább megalapozott -saját véleménye szerint egyébként teljesen kézenfekvő -, mert az előadóművész és zenei szervező Dohnányi tevékenysége bőséggel kínálja a más komponistákkal is kapcsolatos dokumentumokat. Nem beszélve arról, hogy a zeneszerző Dohnányi esetében is az látszik az egyik legizgalmasabb kérdéskörnek, milyen hatások nyomán bontakozik ki a jellegzetesen „dohnányis" - azaz eklektikus és retrospektív - stílus. Nagy erénye a kiállításnak, hogy korlátozott terjedel- me ellenére néhány dokumentummal e problémakörre is utal. A Dohnányi- és az egyéb évfordulók mellett persze egy harmadik oszlopa és inspirációja is volt Kelemen Évának, mégpedig az OSZK kimeríthetetlen gyűjteménye, amely egy további kontextust ad a bemutatott dokumentumoknak.
A kiállításrendező szellemes asszociációi nyomán dinamikus és sokatmondó egész jött létre, melyben a dokumentumok általában több oldalról is jelentőséget kapnak, és sok szállal kapcsolódnak egymáshoz. A tárlat egyszerre hiteles, informatív és népszerűsítő - ez utóbbi ismét csak indokolt, hiszen nemcsak a zene iránt érdeklődők számára készült, hanem az OSZK minden látogatójának figyelmére számít.

A dokumentumok gerincét a Zeneműtár folyosóján három nagy tárló tartalmazza, melyekhez a kisebb, olvasótermi vitrinek kódaként -vagy Kelemen Éva szavaival élve, s a szintén kiállított Dohnányi-zongoraciklus, a Winterreigen utolsó darabjának címét idézve „postludiumként" -csatlakoznak. Az egységek elkülönülnek, egyfelől a Dohnányi mellett középpontba kerülő zeneszerző(k) révén, másfelől Dohnányi különféle tevékenységei miatt, és mindemellett még világos kronológiát is alkotnak.

Ennek megfelelően az első dokumentumok a gyermek Dohnányit idézik elénk: azt az alig 12 éves fiút, aki egyik első nyilvános szerepléséről ad hírt húgának. Az említett, 1889. július 27-i, lévai koncerten több számmal is fellépett, melyek közül most két, szólistaként műsorra tűzött kompozíció került a reflektorfénybe: egy Schumann- és egy Chopin-darab. E program felidézése nemcsak a két romantikus művészhez fűződő kapcsolat illusztrálásának, hanem a zongoraművészi pályát bemutató egységnek is kiindulópontja -párja egy 1906. január 6-i szólóest műsora, amelyen Dohnányi kizárólag Chopintől és Schumanntól válogatott. Természetesen a Schumann-nal való kapcsolat az ismertebb -nem alaptalanul -, de a kiállítás azért a későbbi évekből is bemutat Chopin uralta koncertprogramokat. S hogy az alkotóról se feledkezzünk meg: egy „Dohnányi Ernő sk. III. oszt." szignálású, 1888-as Mazurka autográfját is megszemlélhetjük, amely eredetileg Menüettnek volt címezve, és aligha vonható kétségbe, hogy Chopin hatására-tiszteletére alakult lengyel tánccá. Látványos dokumentumát adja a felnőtt zongoraművész hangsúlyos Chopin-repertoárjának Dohnányi saját készítésű, szerző- és műregiszterrel is kiegészített hangversenyjegyzéke, melynek a tárlóban is be- mutatott oldalaiból kiderül: az 1899-1901-es két évad 95 koncertjén 94 alkalommal játszott Chopin-darabot.

Az 1888-ban keletkezett Mazurka autográf kéziratának első oldala

Dohnányi Schumannhoz való kötődése egy önálló kiállításnyi anyaggal szolgálna, ami persze most nemcsak könnyebbséget, de nehézséget is jelent, hiszen mindössze tucatnyi különböző típusú dokumentum bemutatásával kellett érzékeltetni a német szerző iránti sokrétű rajongását. Kelemen Éva azonban szerencsés kézzel választott: Dohnányi Schumann-koncertjeinek felelevenítése mellett tömören bemutatja egy mű elsajátításának fázisait Schumann fisz-moll szonátája tükrében (lásd például az Eugen d'Albert-rel való együttműködéséről szóló, 1897 nyarán írt levelet édesapjának, majd a kompozíció berlini előadásának kritikáit), s a német komponista meghatározó fontosságát a zeneszerzői hatás középpontba állításával szemlélteti. A bemutatott első kiadás, Dohnányi 1905-ös sorozatának, a Winterreigennek egyik kompozícióját mutatja. A tíz kis zongoradarab számtalan módon deklarálja schumanni kötődését: verses mottója, füzérszerűsége, felépítése mellett konkrét idézetek és egyéb -ebben az esetben feltétlenül tudatosan vállalt -zenei rokonságok formájában egyaránt. Hogy miért éppen a talán legkevésbé schumanni Sphärenmusik című kis darabra esett a rendező választása, arról egy társdokumentum árulkodik: a visszaemlékezések hitelét, miszerint a zeneszerző egy bécsi léghajóutazás nyomán komponálta az éteri karakterdarabot, a „Verein für Luftschiffahrt" Dohnányi nevére szóló tagsági igazolványa bizonyítja.

Montázs a Filharmóniai Társaság karmestereinek képeiből
(Richter, Mahler, Kerner, Nikisch)

A második nagy tárló főszereplője Mahler és Erkel -bár talán helyesebb lenne  Erkel családot írni -, s velük Dohnányi mint a Filharmóniai Társaság elnök-karnagya. A gyűjtemény a magyarországi Mahler-recepció egy jóval korábbi dokumentumával indít: az I. szimfónia 1889. november 20-i budapesti bemutatójának plakátjával és egyéb forrásaival. Hogy miért e visszatekintés -túl azon, hogy az OSZK gyűjteménye kért magának helyet e ponton -, arra mindjárt két válasz is adódik. Az egyik a Filharmóniai Társaság legnagyobb karmestereinek fotójából készült montázs, amely Richter János, Kerner István és Arthur Nikisch mellett Gustav Mahlert is feltünteti Dohnányi elődei közt; a másik egy tulajdonképpen lazább kapcsolat, mely azonban a budapesti zenei életbeli összefonódásokra mutat rá: Mahler levele az említett budapesti bemutatót vezénylő Erkel Sándornak. Ráadásul egy további Erkel fiú is megjelenik a tárló emlékei között, igaz, nem a leghízelgőbb fényben. Dohnányi édesapja írta ugyanis fiának egy sikeres zeneakadémiai koncert után a következőket: „Híredet messzire vitték a budapesti újságok; itt Pozsonyban is nagy érdekeltség mutatkozott és egy néhány »Schreier« elnémult, még Erkl [Erkel László] is nagy kegyesen megengedte, hogy tagadhatatlan, hogy te nagy tehetség vagy, de itt Pozsonyban elrontottak téged [...]" (1895. február 20.). A dokumentumok másik részét ebben az egységben is szorosabb értelemben vett zeneszerzői kapcsolatok jelentik: a látogatók - a figyelmes rendezőnek hála - egymás mellett tekinthetik meg Dohnányi zeneakadémiai kompozícióját Erkel Himnusz-dallamára (1896), illetve a szintén Himnusz-idézetet (is) tartalmazó, 1923-as Ünnepi nyitány dokumentumait - a kétzongorás-nyolckezes átirat autográfját, koncertplakátot, illetve a szerző nyilatkozatát a mű szerkezetéről. Megtekinthető továbbá a Himnusz férfikari letétjének a Vallás- és Közoktatásügyi Miniszter által elrendelt hivatalos - Dohnányi által készített - verziója, emlékeztetve arra, hogy a Himnusz bizonyos ma is elhangzó letétjei az ő hangszerelési tehetségét dicsérik. Különösen érdekes végül Dohnányi egy feljegyzése a Himnusz és a Szózat prozódiájára és esetleges prozódiai átalakításaira vonatkozólag. Mahlerral kapcsolatban nem került szorosabb értelemben vett zenei dokumentum a tárlóba - persze talán nincs is olyan forrás, amely hangzó példa nélkül is szemléltetni tudná a zeneszerzői hatás erős jelenlétét. Annál inkább örvendetes, hogy az évfordulósok közé más indokkal bár, de Mahler is bekerült, hiszen a zenei kapcsolat ez esetben is rendkívül figyelemreméltó (például a Gyermekdal-variációkban, a 2. zongoraötösben vagy a 2. szimfóniában), s eddig talán nem kapott elég figyelmet.

A harmadik tárló előre- és visszautal -már ami saját, 2010-es jelenünket illeti. Haydn halálának (1809) 200. évfordulójára a Haydn születésének (1732) 200. évfordulóján tartott díszhangverseny reprezentatív műsorfüzete emlékezteti a látogatót. A koncertet 1932. április 1-jén tartotta a Filharmóniai Társaság zenekara az elnök-karnagy vezényletével. E „felemelően szép, magasztos este emlékéül" Dohnányi igen értékes ajándékot kapott régi barátjától, az orvos Bókay Jánostól: egy 1855-ben keletkezett Liszt-levelet. Ezzel a szellemes átvezetéssel Haydnon keresztül máris Liszthez érkeztünk -bár előtte érdemes megszemlélni, milyen hasonló ajándékokkal kényeztették barátai a művészt: Carl Ferdinand Pohl Haydn-monográfiájával ugyancsak Bókay, a Theresienmesse első kiadásával pedig a Rózsavölgyi kiadó társtulajdonosa, Bárczy Gusztáv örvendeztette meg. Liszt és Dohnányi kapcsolatának vizsgálata ismét csak messzire vezet, és sok szempontot megenged: Kelemen Éva ezúttal a tanár Dohnányi tevékenységével hozta összefüggésbe. Ennek megfelelően az 1933-as nemzetközi Liszt-zongoraverseny néhány dokumentuma jelenik meg - az ötnyelvű ismertetőfüzet és a miniszter köszönőlevele -, valamint Dohnányi első tanévnyitó beszéde a Zeneművészeti Főiskola főigazgatójaként. Nem hiányzik persze a zongorista Dohnányi liszti kötődésének felidézése sem. A kiállított Don Juan-fantázia ugyanakkor ismét pedagógiai szempontokra is figyelmeztet: Dohnányi e művet a Liszt-tanítvány Thomán István javaslatára tanulta zeneakadémistaként, s páratlan sikerű diplomahangversenyén is ezt adta elő.

Díszdoboz Dohnányi művészi pályafutásának 25. évfordulójára

- Karasz Lajos felvétele

Az olvasótermi tárlók még figyelemfelkeltőbbek, csalogatóbbak, és elsősorban a Dohnányi-hagyaték OSZK-beli történetére hívják fel a figyelmet. Látható itt a fisz-moll szvit autográf partitúrája, amelyet Dohnányi még 1922-ben, Isoz Kálmán közvetítésével ajándékozott a könyvtárnak. Isoz, a Zeneműtár megszervezője és első vezetője jó barátságot, illetve a Zeneakadémia titkáraként jó munkakapcsolatot ápolt a zeneszerzővel, ami nagyban befolyásolta Dohnányi döntését, miszerint halála után hagyatékát az OSZK Zeneműtárának adja. A hagyaték átadásában Dohnányi húga is segédkezett -részben ezért is tűnik fel itt egy ceruzás önarcképe, bizonyítva a zeneileg is művelt, a szerzőnek gyermekkorától kezdve sokat jelentő szellemi társ sokoldalúságát is. Az olvasóteremben kiállított tárgyak leglátványosabbika azonban kétségkívül az az 1922-ben készült intarziás díszdoboz, amelyet Dohnányi művészi pályafutásának 25. évfordulójára -ismét egy jubileum! - készítettek barátai, rajongói. A Reményi József bronz kisplasztikájával díszített fadobozban pazar ékítményekkel ellátott díszlapok sorakoztak (érdekesség, hogy a rajzok a később Amerikában híressé lett illusztrátor, Kate Seredy munkái), melyeken a magyarországi kulturális, szellemi és politikai elit jeles képviselőinek autogramja szerepel. Kelemen Éva utolsó gesztusa bizonyára a zeneműtárral közös helyiségen osztozó Színháztörténeti Tár olvasóinak akart kedveskedni azzal, hogy a díszlapok közül a színházi élet nagyjait soroló példányt is kiválasztotta - hiszen Blaha Lujza, Jászai Mari, Hevesi Sándor, Ódry Árpád egyaránt Dohnányi ünneplői közé tartozott.