Laurent Bayle - Pető Zsuzsa felvétele

Kérem, kapcsolják be biztonsági öveiket, megkezdjük utazásunkat    a Zenevárosba! -mondhatta volna Laurent Bayle március 6-án a Művészetek Palotája szakmai napján (melyet a budapesti Francia Intézet is támogatott), ha lett volna benne szemernyi hatásvadászat. Ám a francia zenei élet e kimagasló alakja minden, csak nem olcsó sikereket hajhászó showman. A Cité de la Musique - tehát mégiscsak zeneváros - jelenlegi igazgatója már a nyolcvanas évek elején kipróbálta szervezőkészségét, szívósságát és politikusok közötti ügyes lavírozó képességét, amikor a Ma Zenéjének Nemzetközi Fesztiválját - Musica, the International Festival of the Music of Today - hozta létre és igazgatta, majd 1992-ben nem kisebb feladatra vállalkozott, mint Pierre Bouleztől átvenni a Pompidou Központban működő kortárs zenei Mekka, a IRCAM - Institute for Research and Coordination of Acoustic Music - igazgatását. Az ott eltöltött sikeres évek után lett a Cité de la Musique irányítója 2001-ben.

Ez sem volt könnyű feladat. A különös zeneváros a maga bátran absztrakt építészeti megoldásaival finoman szólva is hátrányos helyzetűnek tűnt. A Párizst elkerülő és huszonnégy órán át lüktető körgyűrű mellett épült, az egyértelműen külvárosnak számító La Villette negyedben. Ez az építészeti konglomerátum nem csak Európa egyik legizgalmasabb koncerttermének ad otthont, de ott található Franciaország legjobb hangszer- és a zenéhez kapcsolódó technikai múzeuma, valamint szomszédságában működik maga a Párizsi Conservatoire. És ha mindez még kevés lenne, hát hozzá tartozik még a belváros szívében az 1927-ben gyönyörű art deco stílusban épült és nemrég felújított patinás Salle Pleyel működtetése is. Ám ne higgye senki, hogy ennek az 57 éves, a zene iránt mélyen elkötelezett férfiúnak mindez elég lenne. Addig lobbizott, győzködött és vitázott, míg végül ország-város vezetői aláírták a kötelezettségvállaló papírt a Cité de la Musique-ben egy új, pompás, 2400 férőhelyes koncertterem megépítésére.

Joggal hüledezünk e grandiózus tervek és a meglévő impozáns intézmények sikeres működése láttán. És e hüledezés csak részben csitítható azzal, hogy Franciaország nagy és gazdag, hogy Párizs mégiscsak Európa Párizsa, mi meg ugye Mohácsnál... Ám mielőtt bonyolult történelmi és gazdasági összefüggéseket kísérelnénk meg feltárni, látogassunk el ebbe a csodavárosba!

Körgyűrű ide, külváros oda, már a látvány is megejtő. A hófehér épületegyüttest, ahol lehet, gondozott, hatalmas park veszi körül, és az óriási, fehér falak előtt tűzvörös ácsolatként álló főbejárat naponta több száz, olykor több ezer látogatót nyel el. (Nyáridőn a főbejárat előtti-melletti kávéházi teraszon lehet bátorságot meríteni a Nagy Kalandhoz.) Napközben kis- és nagyobb diákok tódulnak az épületbe, hogy pedagógusokkal, muzsikusokkal találkozva egyre otthonosabban mozogjanak nemcsak a zenevárosban, hanem a Zene Világában is. Ezeknek az edukációs programoknak nemcsak az eredetileg is e célra kialakított helyiségek adnak otthont, hanem a Zenemúzeum is. Páratlan értékű régi hangszerek, számunkra egzotikus világok rituális és szórakoztató instrumentumai éppúgy megtalálhatók itt, mint a különböző típusú Hammond-orgonák és Moog-szintetizátorok. Kora reggeltől késő estig zsúfolt a múzeum állandó kiállítása, ám ha valaki manapság vetődik arra, ki másról, mint a szomorú francia-lengyel zseniről talál időszaki kiállítást „Chopin Párizsban, a szerző műhelye" címmel. Ha bírjuk energiával, felnőttként is részt vehetünk workshopokban, akár afrikai ütőhangszerek kezelését, akár szambazenét vagy ázsiai rituális és tánczenét tanulva. A Cité de la Musique az odalátogató hazai és külföldi sztárokat rendszerint mesterkurzusok megtartására is ráveszi, melyeken nemcsak a szomszédos Conservatoire hallgatói, de bármely érdeklődő is részt vehet. A Médiakönyvtárban 70000 dokumentumból lehet válogatni, emellett 900, a Cité de la Musique-ben rögzített koncert hallgatható meg, melyből 500 online is hozzáférhető. Aki nemcsak hallgatni akar, az 150, helyben, videón is rögzített koncert, esemény között válogathat. Egyébiránt az itteni koncertek szinte kivétel nélkül letölthetők az internetről.

Hétköznap rendszerint este, hétvégén  gyakran naponta háromszor is megnyílnak az Auditorium ajtói. Az ezer férőhelyes koncertterem szembeszökő tulajdonsága a variabilitás. A terem akusztikája függönyök rendszerével módosítható, míg a furcsa, amfiteátrum formájú terem „küzdőterét" természetesen hagyományos módon is be lehet rendezni, de a terem mind a pódium, mind a nézőtéri székek teljesen tetszőleges elhelyezésével variálható. Ily módon a régizenei formációk csakúgy otthonra találnak e teremben, mint a kísérleti jellegű kortárs zenei koncertek akár több hangszeres és vokális előadói csoportot a térben különböző módon elhelyező produkciói. Laurent Bayle és csapata él is ezekkel az adottságokkal, boldogan tobzódnak a kísérletezés lehetőségeiben. Az Ensemble Intercontemporain vagy a Brüsszeli Filharmonikusok előadásai mellett kísérleti táncszínház, réunioni világzenét játszó együttes, francia és külföldi jazz-zenészek és nem konvencionális programra vállalkozó világsztárok is megfordulnak itt.

Kétszázötven rögzített szék áll a Kamarateremben, ahol kamarapódium és egy beépített barokk orgona nyújt lehetőséget a Conservatoire hallgatóinak, hogy kiéljék szakmai vágyaikat, de rendszeresek a filmvetítések is, olykor pedig szakmai konferenciák is ide vonulnak. Amennyire bátor és kísérletező e városszéli város, annyira hagyománytisztelő és konvencionális Párizs egyik büszkesége, a Salle Pleyel. A modern szcenikai berendezésekkel gazdagítva felújított, közel kétezer férőhelyes terem napról napra a zene világának igazi nagyvadjait látja vendégül. A Bécsi, a Berlini és a New York‑i Filharmonikusok, a Londoni Szimfonikusok és az Amszterdami Concertgebouw Zenekara, a zenei élet legmagasabban -és legdrágábban -jegyzett celebritásai ápolják Párizs zenei életének ez irányú hagyományait. Persze már szó sincs afféle kockázatról, mint a Sacre du Printemps bemutatása idején a Châtelet-ban volt. Itt bizony biztosra kell menni, tehát némi Bach, kevéske Haydn mellett Mozarttól a késői romantikusokig terjedő zeneköltők alkotják a szerzői törzsgárdát. A Cité de la Musique bátran és boldogan vállalja e kétarcúságot, hiszen mindenki pontosan tudja, mit kap a körgyűrű mellett, és mit Párizs szívében.

Bátrak és boldogok, de nem elégedettek. Ugyanis ha azok lennének, nem jött volna létre az a lenyűgözően izgalmas és szép terv, mely a Philharmonie Paris gyönyörű koncerttermének álmából épít valóságot. Említettem: hosszú küzdelem után született meg a döntés, hogy aztán kiírják a pályázatot, melyre száz(!) pályamű érkezett. A pályázatot Jean Nouvel Pritzker-díjas építész nyerte, aki korábban többek között a barcelonai vízmű-torony -micsoda szimbólum! -és a luzerni koncertközpont építésével tett szert hírnévre. Laurent Bayle politikusokat meggyőző érvei között az első az volt, hogy Párizsnak és Franciaországnak jár egy újabb koncertterem, ő pedig bizonyítja és garantálja, hogy e koncertterem látogatására van és lesz igény. Ezek után a méreteket kellett tisztázni. Nem volt kétséges, hogy a Pleyel-teremnél is nagyobb auditórium igényeltetik, így keresztszámításokkal jutottak el a 2400 férőhelyig. E keresztszámítások megértéséhez nem kellenek különösebb tudományos előtanulmányok. Arról van csupán szó, hogy míg a 19. század pompás koncerttermeiben - bécsi Musikvereinsaal, amszterdami Concertgebouw stb. - átlagosan 7-8 légköbméter jut egy látogatóra, addig napjainkra e kívánalom az elmúlt bő évszázadban gyakran óriásira duzzadt előadói apparátus és - bármily meglepő - az európai átlagnéző magasságának és átlagsúlyának növekedése folytán körülbelül 13 légköbméterre nőtt. Akárhogy ügyeskedünk is, a megkívánt 2400 férőhely a szakzsargonban shoe boxnak, vagyis cipős doboznak hívott koncerttermi formába - ilyen a mi Zeneakadémiánk Nagyterme, vagy a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem - még cipőkanállal sem szorítható bele, így a másik auditóriumforma, az úgynevezett vineyard, vagyis szőlőskert adja magát. Ilyen a Berlini Filharmónia vagy a tokiói Suntory Hall. Azért e megkötés, mert jogos elvárás, hogy egy koncertterem legtávolabbi zugában is megközelítőleg ugyanolyan jó legyen az akusztika, mint a legdrágább helyeken, így ha a színpad és az utolsó nézőtéri sor között 35-37 méternél nagyobb a távolság, ott már komoly a vizuális és akusztikai veszteség. Nos, Párizs új koncertterme, ott künn a végeken, e mérnöki pontosság alapján a legbátrabb építészeti megoldásokat alkalmazva épül. A legtávolabbi néző például „csak" 32 méterre ül a karmestertől, pedig akár hat emelet is elválasztja őket. A nagyívű felületek egy bolondosan hullámzó papírlapra emlékeztetnek, ám egy hatalmas téglatest állja e lendület útját. A téglatest ad helyet az irodáknak - kiváló kilátással a körgyűrűre. A körgyűrűről természetesen közvetlenül lehet a koncertterem mélygarázsába hajtani, hogy onnan feljőve a Zene Városának minden varázslatát élvezhessük.

Kétórás előadása után Laurent Bayle szerényen nézett föl laptopja képernyőjéről. Talán ő is megérezte, hogy a Művészetek Palotája előadótermében megállt a sűrű levegő. Az elmúlt bő egy esztendőben Európa legrangosabb művészeti központjainak és koncerttermeinek kulcsszerepet játszó vezetői látogattak el ebbe az előadóterembe. A Cité de la Musique-ről és Párizs új koncertterméről szóló előadás nemcsak zárása volt e horizontot tágító sorozatnak, hanem végső pörölycsapás minden olyan kételyre és cinizmusra, mely az értékes zenét egy letűnőben lévő világ cifra lim-lomjai közé dobná. A zeneváros igazgatójának lenyűgöző előadása alatt folyton ott bujkált bennem a tétova gondolat: ha a századforduló Budapestjét Közép-Európa Párizsának tartották, miféle akadályokat kellene leküzdenünk ahhoz, hogy ez ismét így legyen? Legalább a zenében. Külvárosunk már van hozzá, akár még körgyűrű is. A Soroksári út mellett a budapesti Zeneváros egyik palotája már ott áll. Vajon mi a további recept? Csak egy Laurent Bayle hiányzik, vagy netán más is?