|
Hangverseny
Izgalmas
műsort választott KLENYÁN CSABA, SZABÓ PÉTER és BÁBEL KLÁRA
a Bartók Rádió kora esti hangversenyén: felváltva John Dunstable és
Tihanyi László kompozícióit adták elő. A kontrasztélmény igen
sokrétűnek bizonyult a csaknem hat évszázad előtt írt és a mai, A Dunstable-művek mind latin szövegű motetták átiratai voltak, de a tercek és szextek édességét ízlelgető polifon Dunstable-stíluson belül kellő változatosságot képviseltek, megmutatva a szigorúan ellenpontos szerkesztés, a szólamok alkalmankénti szólisztikus kezelése, a népies-világias, sőt játékos hangvétel lehetőségeit. Az előadók pedig teljes koncentrációval, a stíluson belüli különbségeket gondosan kidomborítva játszották ezeket a kompozíciókat. Az átirat jelleget semmiképp sem negatív értelemben említettem: e művek a maguk korában is sokféle előadó-apparátuson szólalhattak meg, tisztán hangszeres együttesen is; a hárfa jelenléte pedig a modern hangszeres előadásba is becsempészte a korabeli hangzásvilág reminiszcenciáját. A teljes szimmetriát némiképp megtörve, Tihanyinak két szólóklarinét-, egy cselló- és egy hárfadarabja szólalt meg a hangversenyen. A Tractus című klarinétdarab -a most hallott összes Tihanyi-műhöz hasonlóan -karakterek és játéktechnikák tekintetében is rendkívül széles skálát ölel fel. Mégis valami eredendő nyugalom: a változékony zenei szövet alapjául szolgáló, feltartóztathatatlan, méltóságteljes lüktetés, s az izgatottabb és szelídebb szakaszok váltakozásának harmóniája jellemzi. A rendkívül expresszív, a különböző játékmódokat és speciális effektusokat fantáziadúsan alkalmazó darab elmélyült hangszerismeretről tanúskodik - erre utal például a vége felé hallható, vonóvibrátóra, egyszersmind pedig elektronikus zenei effektusra emlékeztető, hullámzó gesztus. Klenyán játékának nagy erényei - a darabbal való teljes azonosulás és a technikai bravúrok teljes alárendelése a mű összefüggésrendszerének - itt is megmutatkoztak. A Linos rendkívül összetett hárfakompozíció, mind többrétegű dramaturgiája, mind pedig az ennek megfelelően differenciált hangszeres írásmód jóvoltából. A művet másodszor volt alkalmam hallani, s míg a korábbi előadás során a játékos figyelmét láthatóan lekötötték a darab rendkívüli technikai igényei, kétségeket hagyva a mű értékeit illetően is, ez az előadás megmutatta, hogy nagyon is szuggesztív, helyenként hallatlanul erőteljes, finom árnyalatokban és eredeti ötletekben gazdag, sőt humorral is rendelkező, emellett biztos kézzel formált kompozícióról van szó. Bábel Klárát dicséret illeti az imponáló előadásért és az elmélyült munkáért, amellyel az anyagot legyőzve a zenei varázslatra tudott koncentrálni. A szólógordonkára írt Clausula No. 1 a Tractussal rokonítható, expresszív retorikájú mű, amelyben persze meghatározó elem a hangszer sötétebb, férfiasabb karaktere. A legfrappánsabbnak talán a legrégebbi kompozíció -pontosabban tétel -, a Schattenlos No. 1, az 1997-es Schattenlos-sorozat klarinétos szólótétele tűnt. Ez a többieknél lényegesen rövidebb és derűsebb, üde, sőt temperamentumos darab zárószámként ideálisan kerekítette le s gazdagította újabb lényeges színnel a zeneszerzői portrét. (Február 1. -A Magyar Rádió Márványterme. Rendező: Magyar Rádió) MALINA JÁNOS
Unokák és nagyszülők hangversenyei -ez a MÁV SZIMFONIKUS ZENEKAR gyermekkoncert-sorozatának érzékletes címe, és szó ami szó, a sorozat második hangversenyének közönsége valóban igen széles skálán szóródott életkor szempontjából. Bár szombat volt, mégis hamisítatlan vasárnap délelőtti hangulat és nyüzsgés töltötte be a Hungária körúti hodályszerű termet a Vidám zenés meséket ígérő koncert kezdete előtt, melynek műsorán Madarász Iván és Balogh Sándor mesedarabjai szerepeltek. Madarász Pázmán lovagja miniatűr gyermekoperát formál az illedelmesen pajzán vígballadából. A művet -és a teljes hangversenyt BALOGH SÁNDOR vezényelte, Pázmán lovag szerepében SZEGEDI CSABA, felesége, Éva megszemélyesítőjeként KŐVÁRI ESZTER SÁRA, Rikkancs bolond szerepében pedig ÓKOVÁCS SZILVESZTER lépett pódiumra; a mesélő ÁCSNÉ SZÉKELY EDIT volt. A jó ritmusban és jó dramaturgiai érzékkel megírt meseopera nem téveszti el hatását, és hálás szerepeket kínál az énekeseknek, akik közül a Pázmán lovagot szeretetreméltó humorral megjelenítő, kulturáltan éneklő Szegedi Csaba tetszett a legjobban. Kővári Eszter Sára ugyancsak tetszett, bár a szerep fekvése némi hangszín-sötétítésre késztette; s jól helytállt Ókovács Szilveszter is. Székely Edit, aki maga is zenész, sőt a zenekar művésze, hangulatosan, jó ritmusban és profi beszédtechnikával mondta szövegét, bár a hasonulásokat („éljen" stb.) nem mindig merte érvényesíteni. Madarász zenéjében minden a helyén volt, s még az sem baj, hogy Kacsohtól Vujicsicsig és egyéb filmzenékig annyi mindent visszhangozni véltünk benne. Balogh Sándor két darabja, Prokofjev Péter és a farkasának mintájára, a narrátorra és a hangszerekre bízza a mesemondást, azaz ebben az esetben Kacor király, illetve a három kismalac történetét (szövegíró: Lukácsházi Győző). Az első zenés mese esetében a harsonaművész-zeneszerző-karmester abban is követi a prokofjevi példát, hogy az egyes szereplőket következetesen azonos hangszer személyesíti meg, Kacor királyt például a klarinét. A két darab más tekintetben is különböző eszközökhöz nyúl; a két mese így két miniatűr műegyéniséget generál. Mindkettőre jellemző azonban a meghitt, közvetlen hang, a zene szellemessége és jól eltalált karakterek sora; az első mesében például a „lacikonyha-valcer" vagy a címszereplő egyik, pavane-karakterű jellemzése. Balogh pompásan érzi a műfaj követelményeit, és precízen, magas színvonalon eleget is tesz nekik. A három kismalac meséjét nem a nálunk közismert változatban zenésítette meg a zeneszerző: ebben a verzióban három házban lakik a három kismalac, a gonosz farkas egyiktől a másikig száguld egyre felajzottabban, így ebben a mesében sok a mozgás, a dinamika. Zenei nyelvet is vált a komponista: a dixielandtól a szimfonikus könnyűzenéig sokféle populáris hatást megfigyelhetünk ebben a mesedarabjában. Azonban, itt is oly kifejezőek a karakterek, olyan meghatározó a humor és a groteszk szerepe, hogy ilyen színvonalon ezen sem akadunk fönn. Ahogy a gonosz farkas dicstelen szétpukkadását követően kisüt a nap, s mennyei cselesztaszóló kséretében szétárad a béke és testvéri szeretet, az a maga Walt Disney-s módján is virtuóz teljesítmény. Mint a zenekar több szólistájának, mindenekelőtt a klarinétosnak a játéka is. Balogh karmesterként jól tartotta kézben az előadást, s Székely Edit is győzte invencióval az újabb és újabb karakterek megszemélyesítését. (Február 6. -A Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem színházterme. Rendező: HM Rekreációs és Kulturális Közhasznú Nonprofit Kft., MÁV Szimfonikus Zenekar) MALINA JÁNOS Ismét KELLER ANDRÁS vezényletével lépett a Müpa közönsége elé a CONCERTO BUDAPEST, amelyet ez a terem különösen jó teljesítményekre szokott ihletni; emlékezetem szerint nemcsak a Thália színház-beli, de az utolsó zeneakadémiai hangversenyekhez képest is feltűnően telten és csiszoltan szólt megint a zenekar. Valószínű persze, hogy a fő ok a Keller Andrással és az első vendégkarmesterrel, Takács-Nagy Gáborral végzett intenzív munka nyomán hallhatóvá vált fejlődés. Mindennek azért is örülhetünk, mert ezúttal különösen igényes műsort választottak. A koncert egy fegyelmezett, derűs és eufonikus Akadémiai ünnepi nyitánnyal (Brahms) kezdődött, és nem kisebb erőpróbával folytatódott, mint Lutos∑awski Gordonkaversenye, PERÉNYI MIKLÓS szólójával. A lengyel mester versenyműve hangsúlyozottan drámai fogantatású kompozíció, kontrasztképpen egy igen jelentékeny lírai lassú tétellel. A drámai jelleg azt jelenti, hogy a szólóhangszer nem pusztán zeneileg áll szemben a zenekarral, hanem úgyszólván szerepet játszik, egy jól körvonalazható individuum megjelenítőjeképpen reagál, leginkább pedig harcol a zenekar, illetve a zenekar különböző részei által megjelenített külvilággal. A mostani roppant hatásos és szuggesztív előadás kulcsa véleményem szerint az, hogy Perényi Miklós a „személyes" oldal és Keller András a „kollektív" oldal képviseletében egyaránt rendkívül meggyőzőnek és szuggesztívnek bizonyult. Perényi sokoldalú tehetségének ritkábban megnyíló aspektusát mutatja az a kifejezetten színpadias vagy éppenséggel operás zenei magatartás, amellyel megformál egy személyiséget, izgatott recitativókban szólal meg vagy párbeszédekben vesz részt, boldog vagy szenvedélyes éneket, „áriát" idéz fel, vagy, mint a darab legvégén, egy valódi, létező ember iszonyú haláltusáját jeleníti meg. Csodálatra méltó az a hang, az a technikai biztonság, az a zeneiség, amellyel Perényi a versenymű szólamát előadja; az előadás igazi, nagy értékét azonban az intenzív drámaiság jelenti. Mindez természetesen nem lenne elég, ha nem találna teljes értékű partnerre a zenekarban. Keller András azonban, talán általam ismert legjobb karmesteri teljesítményével, teljes értékű partnernek bizonyult. Teljes szinkronban van a szólistával, teljes tudatossággal és szuggesztivitással tartja kézben a drámai folyamatokat, és ami mindennek alapfeltétele -a (különösen ritmikailag) hallatlanul nehéz és roppant differenciált partitúrát a zenekar kiválóan tudja. Különös dicséretet érdemel a műben oly fontos, „negatív" szerepet játszó rézfúvósok, valamint az ütősök teljesítménye. A második tétel szinte derűs, kaleidoszkópszerűen változó képei, a lassú tétel nagy ívű expreszszivitása és pillanatnyi idillje után a zárótétel hiteles és szinte fizikai fájdalomig fokozódó tragikuma -mindez ritkaságszámba menő zenei élményt nyújtott. A hangverseny második részében Schubert „Nagy" C-dúr szimfóniája szerepelt a műsoron. Erőteljes hatások, remek kontrasztok, továbbra is szép hangzás és precíz zenekari teljesítmény jellemezték ezt az interpretációt. A nyitótétel lassú bevezetője széles, már-már veszélyesen széles tempóban hangzott el, de az Allegro berobbanása visszamenőleg igazolta; s a záró stretta (Più moto) erőteljes betetőzése volt a jól felépített, s sok részletszépséggel előadott tételnek. A műben kulcsszerepet játszó első oboás viszonylag kis hangon, de annál olvadékonyabban és hibátlan muzikalitással játszott. Talán az előadás legszebb része volt az Andante, teljes képet adva a tétel karaktergazdagságáról és drámaiságáról -energikus akcentusokkal és a nagy érzelemkitörést követő, szépségesen reménytelen csellódallammal. A Scherzo remek kontrasztokat hozott -külön élveztük a pianissimóban is ott sistergő energiát. A zárótétel, ha tempóban talán kissé hajszoltnak tetszett is, meggyőzően és nagy intenzitással keltette életre az érett Schubertnél oly ritka, balsejtelmekkel nem árnyékolt, fiatalos lendületet. (Február 15. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Concerto Budapest) MALINA JÁNOS
Bartók egyetlen operája, A kékszakállú herceg vára köztudottan sokféle hatás metszéspontjában keletkezett. Ott találjuk ezek között a veretes magyar dikciót, a szimbolizmust, a Pelléas Debussyjét, a dekoratív szecessziót, Strausst (az 5. ajtó hangzáspompája mögött a Zarathustrát, a vér szekundsúrlódásai mögött a Salomét) -de mélyebben ott van Wagner is a maga telített harmóniavilágával és motívumokba sűrített jelképeivel. Kapóra jön a wagneri rokonság a hangversenyrendezőknek, ha azon töprengenek, mivel társítsák koncertelőadáson az egyfelvonásost. Megszólalt már (A Fesztiválzenekar egy emlékezetes, régi koncertjén) a Kékszakállú a Lohengrin III. felvonásával együtt, két mitikus alapfogalom, a titok és a tilalom párhuzamos jelenlétére utalva -és bízvást megszólalhat a Trisztán Bevezetésével meg a hozzákapcsolt Liebestoddal, hiszen Judit is szerelmi halált hal a bartóki misztériumopera végén, csak más miatt és másképp, mint Izolda. Ez is termékeny asszociáció, nem véletlenül folyamodott hozzá PESKÓ ZOLTÁN, aki a pécsi PANNON FILHARMONIKUSOK legutóbbi koncertjén a Kékszakállú előtt Bevezetést, Szerelmi halált, majd Siegfried-idillt vezényelt zenekara élén. Ez volt a második közös estjük Budapesten -az elsőn Lisztet, Ravelt és Franckot hallottunk. Örömteli volt ismét megtapasztalni a kölcsönös rokonszenvet, mely máris zárt áramkört hoz létre karmester és zenekara között. Határozottság, nyugalom, harmónia jellemzi a közös zenélést. Ez a koncert mégsem nyújtott olyan egyenletes színvonalat, mint az előző. Két erős Trisztán-részlet és egy színgazdagon tolmácsolt Kékszakállú-partitúra között kissé sápadt Siegfried-idillt hallottunk. Logikus, hogy miért. A Trisztán-előjáték és Izolda szerelmi halála a maga túlcsorduló érzékiségű és emocionalitású harmóniavilágával-hangszerelésével, a forma interpretációs szempontból busásan kamatozó dinamizmusával minden nehézségét hatáslehetőségekre váltja: a két tétel úgy sodor magával, hogy essenek bár hibák, sok minden kínálkozik, hogy azokat eltakarja. A Siegfried-idill a maga Wagnernél ritka, takarékos kamarazenekari faktúrájával bizonyos értelemben védtelen, csupasz hangzást tár elénk. Vagy mondjuk így: klasszikusan letisztultat -s mint tudjuk, a klasszikán lehet igazán elvérezni. Vérről ezen az estén csak a Kékszakállúban esett szó, az Idill bevezetését hallgatva azonban feltűnt a csellók salakos hangja és bizonytalan intonációja, később pedig a fafúvók merev játéka csorbította az élményt. Ehhez hasonló szeplők a Trisztán-részleteken nem estek, vagy ha igen, nem vétették észre magukat, a hallgató olyannyira átadta magát a karmester nagy felhajtóerejű vezénylésének, amely - s ez, úgy látszik, Peskó újra és újra megmutatkozó erénye - mint legutóbb Lisztnél és Francknál, most is képes volt tömbként elénk állítani a zenét. A Kékszakállú felemás élményt hozott. Peskó Zoltán, aki egyfelől a 20. századi repertoár, másfelől az opera elkötelezettje, kétszeresen is éltető közegébe érkezvén, hiteles atmoszférát teremtve, jelentéstelien vezényelte a művet, a pécsi zenekar pedig irányítójához fölnőve, európai produkciót nyújtott. MELÁTH ANDREA teljesítményére legszívesebben nem aggatnék jelzőt, csak annyit állapítanék meg, ő volt Judit. Legyünk mégis konkrétak: példásan plasztikus szövegmondás, a figura átgondolt-átélt megjelenítése, szabatos szerepértelmezés, mely Juditot emberközelbe hozza és esendőségében is vonzó lénynek mutatja, féken tartva jellemében önzést és hisztériát. És persze rajzos dallamvonalak, kontrollált szólam, makulátlan intonáció -ezt kaptuk a kiváló mezzótól. Vele átellenben, a karmester jobbján PETER MIKULÁ∏ küzdött a magyar szöveggel -és alulmaradt. Magyar korrepetitor segítségével ennél azért jobban elsajátíthatja Balázs Béla sorait bármely külföldi énekes. Köznapian fogalmazva úgy éreztem: a vendégművész nemigen töri magát. Olykor elvétette a magánhangzókat, rossz helyre tette a hangsúlyokat, hosszú szótagot lerövidített, rövidet elnyújtott. Ezek olyan hanyagságok, amelyekből sok terhelte énekét - s amelyeket egytől egyig el lehetett volna kerülni. Részben a nyelvleckeszerűen felmondott magyar szöveg is okozta, hogy Mikuláπ Kékszakállúja formálisnak mutatkozott. Félreértés ne essék, nem azt állítom, hogy a szlovák basszus sikerrel ábrázolta a magába zárkózott férfit, aki képtelen kapcsolatot teremteni választottjával. Ez plauzibilis szerepolvasat lett volna, ilyesmiről azonban szó se volt. Mikuláπ Kékszakállúja steril és tartalmatlan. Nem személy: szólam. A kétségkívül kellemes orgánum olykor felzengett, de ez volt minden. A két művész felfogása közti drámai különbséget érzékelteti, hogy Meláth Andrea kotta nélkül énekelt, és ha kevés mimikával-gesztussal is, megjelenítette Juditot, aki ott élt-lélegzett előttünk, míg Peter Mikuláπ hivatalos pózban állt fekete frakkjában, és szólamkönyvéből olvasta a kottát. (Február 19. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Pannon Filharmonikusok - Pécs) CSENGERY KRISTÓF
A Fesztiválzenekar Beethoven-maratonján TAKÁCS-NAGY GÁBOR vezényelte a MÁV SZIMFONIKUS ZENEKAR-t. Az István király-nyitány minden alkalmiságával, itt-ott trivialitásával együtt jó előadásban szólalt meg, a zenekar szépen, tömören szólt, Takács-Nagy pedig a tőle megszokott intenzitást valósította meg ebben a kisebb becsben álló darabban is. A fő műsorszám, a G-dúr zongoraverseny már jóval több problémát vetett fel. E rovat olvasóinak feltűnhetett, hogy rendkívül nagyra tartom Takács-Nagy Gábor karmesteri kvalitásait; ebben az előadásban azonban nem hallottam viszont azt a rendkívüli felelősséget és intenzitást, amit máskor szinte mindig. Pedig Takács-Nagy szokatlan, igen intenzív, de mégis szuggesztív és informatív vezényléstechnikáját ugyanolyannak láttam. Mi lehetett ennek az oka? A zenekar ugyanis meglehetősen jól követte a karmestert, mégis: a megszólalás -a nyitányban még rendben levőnek tetsző -súlya, intenzitása nem állt összhangban a dirigensével, akiről egyszer csak azt éreztük, hogy túlkoreografálja a vezénylést. Az okok többfélék lehetnek: először is a G-dúr zongoraverseny nyitótétele összehasonlíthatatlanul komplexebb zenei anyag a megelőző nyitányénál. A MÁV-zenekar emellett jóval ritkábban találkozik Takács-Naggyal, mint bizonyos más hazai zenekarok, tehát talán kevésbé tudja követni. Végül pedig szó lehet magának a zenekarnak a kvalitásproblémáiról is; a nyitótételben hellyel-közzel hallhattunk tőlük kissé maszatos vagy erőtlen pillanatokat. Nem volt egyértelműen kedvező a benyomásom az általam korábban nem hallott szólistáról, a magas nemzetközi reputációjú DMITRIS SGOUROS-ról sem. Benyomásom szerint teljesítménye nem volt egyenletes. Kétségtelen, hogy számos szép pillanatra emlékezhetünk előadásából, így izmos staccatóira, briliáns trillájára, a lassú tétel áhítatosan szép feloldására, igen szépen formált dallamokra, sokszor megszépülő hangjára. Máskor azonban mintha kihagyna a koncentrációja: kisebb ritmikai elnagyoltságokat, kijátszatlanságot észlelünk, kisebb belesietéseket tapasztalunk, a lassú tétel kezdete kissé konkrét, tenyeres-talpas, a zárótétel belépése viszont erőtlennek hat. Mindezek nem kiábrándító hibák -az előadás nagyon is élvezhető -, de úgy foglalhatók össze, hogy elvész velük az előadás magával ragadó intenzitása. Ugyanakkor emlékezetes marad Takács-Nagy Gábor egy eredeti megoldása: a lassú tételben a szokásos dramaturgiai felfogástól eltérően a zenekari recitativót a szokásosnál karcsúbban, hajlékonyabban, kevésbé fenyegetően és robusztusan indítja -s érdekes módon a tétel így is működik. A következő órában a C-dúr, úgynevezett „Kismartoni" misét (1807) vezényelte PESKÓ ZOLTÁN a PANNON FILHARMONIKUSOK élén, a BUDAPESTI AKADÉMIAI KÓRUSTÁRSASÁG (karigazgató: HOLLERUNG GÁBOR), valamint négy énekszólista közreműködésével. Beethoven eme korábbi, bár semmiképp sem korai miséje a közmegegyezés szerint kevésbé sikerült mű. Ez igaz lehet persze, ha Haydn ugyancsak Esterházy II. Miklós számára komponált miséihez hasonlítjuk (a Missa Solemnishez persze semmi sem hasonlítható), de a mostani előadás arról győzött meg, hogy ezt a kompozíciót nem lehet ennyivel elintézni. Peskó Zoltán megkereste, és ki is bontotta belőle azt a képszerűséget és eredetiséget, valamint olaszos szenvedélyt, amely még beethoveni szinten is bőven igazolja a darab megírását. Az első Kyrie szívderítő melegsége, a Gloria és a Credo érzékeny szövegkövetése és számos ihletett pillanata, meglepő harmóniafordulatai, a Sanctus timpani-szívverése, a varázslatos Benedictus és a hagyományosnál jóval drámaibb, sőt operás Agnus -ez az előadás mindezt közel hozta a hallgatóhoz, pillanatra sem hagyva, hogy elveszítse érdeklődését. Mindebben két nagyszerű partnere volt: az egészében és minden részében ragyogó teljesítményt nyújtó zenekar, és a szoprán szólót szárnyalóan éneklő VÁRADI ZITA. Valamivel kevésbé természetes hangképzéssel, de érzékenyen és igen szép vonalvezetéssel énekelt MEGYESI SCHWARTZ LÚCIA; néhány préselt magas hangtól eltekintve igen jó benyomást keltett rácz istván is. A szólókvartett leggyengébb láncszeme kétségkívül az olasz tenorista, ALESSANDRO CODELUPPI volt, aki kis hangon, és a többiekénél kisebb intonációs biztonsággal adta elő szólamát. Ezzel együtt a kvartett együttes megszólalásai -egy jelentősebb intonációs problémától eltekintve a Benedictusban - az előadás szép pillanatai közé tartoztak, így a Credo Et incarnatus est szövegrészénél. Az Akadémiai Kórustársaságot, mint általában, pallérozott, homogén hangzás, jó szövegkiejtés és precizitás jellemezte, bár - ez talán létszám kérdése - ezúttal időnként kissé vértelennek éreztem. A műről Peskó jóvoltából kapott izgalmas összképet azonban ez sem veszélyeztethette. VÁRJON DÉNES Beethoven legderűsebb, legharmonikusabb zongoraszonátáiból állította össze a az ideálisnak nem mondható akusztikájú Fesztivál színház pódiumán adott hangversenyének műsorát. Egy korai és két középső korszakbeli darabot játszott, melyek közül kettőt arisztokrata hölgyeknek ajánlott a szerző, vagyis az op. 14 no. 2-es G-dúr, az op. 78-as Fisz-dúr, illetve az op. 81/a jelzésű Esz-dúr („Les Adieux") szonátát. Várjon a G-dúr szonátának elsősorban tündéri jellegét hangsúlyozta: más-más módon, de annak éreztük a kezdet haydnos hangütését, a kidolgozás minden szomorúságot elkerülő hosszú moll területét, a barokk-rokokó retorika érezhető jelenlétét; az Andante tétel indulóból elkomolyodó, de el nem komoruló, játékos variációit; s persze a Scherzo (!) zárótétel pajkosságát, a melléktéma önfeledt dalolását. Ideális anyag volt ez Várjon sallangmentes és áttetsző, minden tekintetben tiszta zongorázásának, illetve zenélésének megmutatásához. Ugyanígy a kéttételes Fisz-dúr szonáta, ahol a mindössze négy ütemnyi lassú bevezetéssel előkészített Allegro ma non troppo csipkeszerű anyagát tudta teljes rajzosságában és szövevényességében elénk vetíteni, többek között kifinomult, szinte észrevehetetlen és mégis nélkülözhetetlen pedálmunkája segítségével; majd pedig imponáló ízléssel és magabiztossággal idézte fel a második, a valódi gyors tétel, a kackiásan pontozott ritmusú Allegro vivace felszabadult örömét, csipetnyi vadságát. Ezt követően, némi meglepetést okozva, szünet nélkül kezdte el a Fisz-dúr darabbal lényegében egykorú Les Adieux-szonátát. Ez a darab ugyanakkor más stratégiával „adja el" alapvetően derűs és harmonikus tételeit. Kontrasztként itt szubsztanciális lassú bevezetőt találunk a nyitótétel elején (a kottába beírt híres Lebe wohl szöveggel), s a távollét bánatát mintázza az Andante espressivo középtétel. A bánkódás azonban, mint ez Várjon előadásából is kiviláglott, nem vehető igazán komolyan, afféle retorikus színpadi gesztus, amiről eleve tudjuk, hogy időleges. Várjon Dénes remek színpadi érzékkel megy bele a játékba, a lassú bevezető után kirobbanó valódi örömbe, a megilletődve és nagy érzékenységgel eljátszott műbánatba, és a viszontlátást jelképező és Vivacissimamente feliratú zárótétel szertelen boldogságát oly erőteljesen formálja meg, hogy a hallgatónak szemernyi kétsége sem maradhat afelől: Beethovennek akadtak boldog órái is. A maratoni váltófutás célegyenesében, mint mindig, maga a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR várta a hallgatókat egy szimfóniával: ezúttal a Hetedikkel. FISCHER IVÁN „a tánc apoteózisát", a mozgás és a lendület szimfóniáját is a maximális elegancia, hajlékonyság és szellem(esség) szemszögéből látja és láttatja. Zenekara a legnagyobb tömegű tuttiban is rajzosan szól, s hangzása oly finoman ki van egyensúlyozva, hogy a legmértéktartóbb effektusok, egy bőgőszólam-felhorkanás, egy fúvós akcentus is nagy jelentőséget nyer, és hatással van az egész folyamatra. Akár haydni szelleműnek is lehet nevezni ezt a minden nüansszal számoló, minden apró eseményre érzékeny zenekari ideált. Rajzosságról, nüanszokról szólva nem arra gondolok, hogy ebből a zenélésből hiányozna a dinamikai teljesség, hogy halvány vagy erőtlen volna. Ellenkezőleg: Fischer 7. szimfóniájának I. tételén szélvészek szántanak végig, és a basszus forte akcentu- sai elsöprő erejűek. Csak a tartás, a koncentráció, az egész hangzásképre kiterjedő figyelem nem lazul soha, a következő pillanatban kirobbanó kontraszt vagy meglepetés lehetősége marad meg mindig a levegőben. A polifon és rajzos hangzást ezen az estén -mint sok más alkalommal is -beragyogta és ezüstös fénnyel gazdagította Sebők Erika fuvolázása, amely nem csupán hangilag volt karcsú és szárnyaló, de zenélésének természetes hajlékonysága és tévedhetetlen precizitása is az előadás egyik főszereplőjévé tette. A másik póluson pedig ott volt a nagyszerű, kivételesen tömör és mégis nehézkesség nélküli bőgőszólam, melynek jelentőségét a karmester a szembeültetéssel is aláhúzta, s amely alulról nyújtott biztos támaszt a zenekarnak. Annak a zenekarnak, amely egészét tekintve, s míves, áttetsző, „régizenés" hangzása révén is, minimális tehetetlenséggel és maximális reakcióképességgel tudta követni karmesterének kezdeményezéseit. Fischer Iván pedig, érzésem szerint, egyre több, egyre komplexebb információt képes közvetíteni mindig is gondos és precíz vezénylésével. A nyitótételben a legnagyobb hatást a tündérléptű, halk, feszült pillanatok, a spriccelős akcentusok, illetve a tetőpontok, elsősorban a tétel lezárása közötti bámulatos kontrasztokkal és fokozásokkal tette a hallgatóságra. Az Allegrettóban a ritmikus-akkordikus alaplüktetés mellett is fenn tudta tartani az áttörtség, sőt a polifónia érzetét, jelentőségteljes volt a középrész kontrasztja, s szép volt a tétel megejtő-megnyugtató, mosolyszerű zárása. A Scherzo maga volt a robbanékonyság, a timpani remeklésével, a középrészben pedig kristályosan tiszta fafúvósokkal. A fináléban hatalmas tempót diktált Fischer Iván, amely cseppet sem hatott hajszoltnak, mert minden belefért: a makulátlanul kijátszott hangok, a „rossz" hangsúlyok, a ritmikai aprózások és a befejezés galoppjának ördögi karaktere is; nem beszélve a trombiták ritkán hallható plaszticitású staccatóiról. A Fesztiválzenekar a közönség megérdemelt ovációját Beethoven „egyik legvidámabb" tételével, a 4. szimfónia fináléjával köszönte meg. (Február 21. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája, Budapesti Fesztiválzenekar) MALINA JÁNOS
Nem a díj adja a művész rangját: a művész kölcsönöz rangot a díjnak. Annak idején nem Csehov, Kafka, Brecht lett volna több, ha megkapja a Nobel-díjat -ők elég nagy írók voltak e nélkül is -, hanem a Nobel-díj hitelét növelte volna, ha a felsoroltak a díjazottak közé kerülnek. Ha az ember látja, kik a szereplői a Junior Prima-díjasok hangversenysorozatának, első gondolata nem az, milyen jelentős elismerésben részesültek a decembertől áprilisig havonta egy alkalommal bemutatkozó fiatal muzsikusok, inkább ez: a Junior Prima-díjat a jelek szerint körültekintően osztják -olyan fiatal művészeknek, akik már érdemi teljesítménnyel bizonyítottak a közösség előtt. Borbély László és Csáki András után, Kokas Katalin és Hajnóczy Júlia előtt, február utolsó hetében FENYŐ LÁSZLÓ adott hangversenyt a Bartók Béla Emlékházban, a bérlet állandó helyszínén. A Csalán úti hangversenyterem vonzó környezet, jó oda járni. Intim és barátságos - olyan tér, amelyben az sem zavaró, ha úgy adódik, hogy kevesen vagyunk. Akkor szinte észrevétlenül családiassá válik a hangulat. Most azonban a két társrendező, Szirányi János és Jakobi László alig tudta hová ültetni a sok érdeklődőt. Egy effajta koncertnek szerencsés esetben az a feladata, hogy a fellépő művész „ifjúkori önarcképet" rajzolhasson benne magáról, olyan műveket sorakoztatva fel, amelyeknek tükrében saját időszerűen érvényes előadói vonásaira pillanthat. Úgy éreztem, a mindvégig felkészülten és energikusan zongorázó KOVALSZKI MÁRIA társaságában Fenyő László ilyen programot szólaltatott meg: olyan darabokat választott, amelyek illenek személyiségéhez. Mi jellemző hát a Frankfurti Rádiózenekar 35 éves szólócsellistájának zenei habitusára? Beethoven C-dúr szonátája (op. 102/1) szerint az éles kontrasztokat és drámai váltásokat kedvelő impulzivitás, amely szívesen elmerül az éneklő, lírai dallamokban, hogy azután teljes lendülettel vesse magát az indulatok forgata- gába. Hasonló kettősséget fedezett fel és aknázott ki Fenyő Schumann több hangszer repertoárján is szereplő Adagio és Allegrójából -igaz, itt az egymással feleselő líra és dráma egymástól illő távolságra, két külön tételben határolja körül a maga felségterületét, míg Beethovennél gyakran egy és ugyanazon tételben feszül egymásnak. Beethoven és Schumann között hallottuk Kodály Adagióját, s ez már egy eredendően hangszeres fogantatású tulajdonságra irányította a figyelmet: a dúsan áradó, sötét, mély zengésű hang igényére. Fenyő olyan muzsikus, akinek érezhetően fontos a matéria, amelyből építkezik -és az is nyilvánvaló, hogy szereti a telt, erős, gazdagon zengő tónust. Kodály darabjában tudatosította, hogy a tétel romantikus zene, de mindez nem akadályozta meg abban, hogy a középrészt finoman átszínező Debussy-inspirációra is figyeljen. A második rész élén, egy újabb Beethoven-műben (Hét változat A varázsfuvola Bei Männern, welche Liebe fühlen-témájára -WoO 46) a játékosság, a karakterek sokféleségének örömteli felmutatása kapott főszerepet, míg a záró szám, Brahms e-moll szonátája (op. 38) arra adott alkalmat Fenyő Lászlónak és partnerének, hogy a közös játék szimfonikus hangzásigényével, az erős hangsúlyokkal s a témák indulatos megfogalmazásával a reprezentatív, concertáló kamarazene szellemét idézze meg. Elegánsan rövid volt a ráadás: a két muzsikus egy újabb Beethoven-variációsorozatból (12 változat Händel Júdás Makkabeus című oratóriumának egy témájára - WoO 45) játszotta el - csak a témát. (Február 22. - Bartók Emlékház. Rendező: Jakobi Koncert Kft., Bartók Emlékház) CSENGERY KRISTÓF
Zongoraművészként Budapesten adott szólóestet DANIEL BARENBOIM. Történt ilyesmi az elmúlt évtizedekben? Óvatosan válaszolok: a magam 1972-ben megnyitott virtuális koncertjáró emlékkönyvében és 1981 óta vezetett hangversenykritikusi naplójában Barenboim csak karmesterként és zongoraverseny-szólistaként szerepel, s ezek a felbukkanásai is különlegesen ritkák. Pár éve úgy hírlett, hogy végre szólózongoristaként jön: a Tavaszi Fesztiválon játszott volna Bachot, de a fellépés elmaradt. Most bicentenáriumi Chopin-estjét hirdette a Müpa -és ez a koncert nem maradt el. Hogy tetszett-e? Nehéz erre felelni, mert az élmény nem volt egyértelmű. Barenboim ellentmondásos jelenség. Múltja rendkívüli, személye ellenállhatatlanul hívja elő a közhelyet: „élő legenda". Valaki, aki tizenévesen Furtwänglert fakasztotta lelkes szavakra, és huszonévesen Klempererrel vett lemezre zongoraversenyeket. Nem véletlenül. Nagy muzsikus, jelentős kisugárzással: a koncert minden pillanata arról szólt, még a kétesek is, hogy itt valaki zongorázik. Jelentős zenei személyiség, akinek gesztusai érdemiek és súlyosak, megfontolás rejlik mögöttük. Ez az érem egyik oldala. A másik: Barenboim évtizedek óta olyan nemzetközi sztár, akinek teljesítménye egyenetlen. Tud nagyszerű lenni (emlékezzünk az általa Budapesten vezényelt, katartikus Mahler-szimfóniára) és tud köznapi, érdektelen teljesítményt nyújtani (emlékezzünk az általa játszott szürke Bartók-zongoraversenyre). A dolgok természetéből következik, hogy halványabb produkcióit többnyire a zongora mellett nyújtja. Az idők során, úgy látszik, kialakult benne egy nagyvonalú hangszeres szemlélet, amely sok mindent megenged. Nem felkészületlenségről vagy hanyagságról van szó, inkább egy feladathabzsoló, nagy művész mára kissé anakronisztikusnak ható habitusáról, mely szerint a kivitelezés nem kulcsfontosságú, elég, ha „muzsikálunk". Ez a kettősség határozta meg pár éve lezajlott scalabeli Liszt-műsorát, mely koncertlemezként a Warnernél jelent meg, s ez jellemezte a mostani Chopin-estet is. A bevezetőül előadott f-moll fantázia (op. 49) méltóságteljes, kissé kimért játékkal indult -de a hangzás tompa volt, a futamokat becsületszóra kellett elhinni, mert al fresco voltak kivitelezve. Szép, formátumos zenélés, de nem jelentős zongorázás -állapíthatta meg a hallgató. Elbűvölően hatott viszont a Desz-dúr noktürn (op. 27/2) vallomásos-melankolikus jobbkéz-dallama, melyet Barenboim választékosan árnyalt, és sok leheletpianóval fűszerezett: bensőséges, álmodó hangvétel, megindító muzsikálás. Aztán jött az első részt berekesztő b-moll szonáta (op. 35). A nyitótételt sok pongyolaság tarkította, a technikás gyors részek kidolgozatlannak hatottak, a scherzóban is bőven akadt piszok, melléütés. Viszont hitelesen hatott az első két tétel lendülete és indulata. A Gyászindulónak érdekes módon nemigen volt meggyőző ereje és tartása Barenboim ujjai alatt - ám gyönyörűen szólt a középrész éteri diszkantdallama. A sóhajrövidségű finálé kromatikus ködgomolyából pedig lenyűgöző, szürreális látomást formált Barenboim, a modern Chopint mutatva fel a szonáta búcsúzó ütemeiben. A második rész élén nem ragadott meg a Barcarola (op. 60): szép rubatókat, hangulatos zenélést hallottunk a témához illő kellemes ritmikai hullámzással -semmi többet. Sem a zongorahang, sem a zenélés formátuma nem volt különleges. A műsoron szereplő három keringő tolmácsolásakor Barenboim érezhetően revideálni kívánta a chopini műfajról kialakult képet: értelmezésében jelentős szerepet kapott a tánctétel reprezentatív eleganciája ellenében érvényesülő beszédesség, általában az előadás szabad lélegzete. Az agogikákat olykor kissé eltúlzottnak éreztem, az cisz-moll darab (op. 64/2) gyors szakaszai pedig kissé gyakorlásízű olvasatban szólaltak meg. A Berceuse (op. 57) zenei ékszerdoboza nem hagyott mély emléket maga után. Végül nemes grandezzával játszotta Barenboim az Asz-dúr polonézt (op. 53), melynek előadása a sok pontatlanság és a modoros lassítások ellenére is magával ragadott. Mint a leírtakból látható, valóban vegyes benyomásokkal álltam föl székemről a koncert után. De egyetlen negatív észrevétel sem teheti kétségessé Barenboim muzsikusi hitelét, személyiségének erejét -azt, hogy ennek a művésznek van stílusa, s hogy személyében nem percemberke, hanem a 20. század egyik nagy előadója lép pódiumra. Ezt mutatta az eszköztelen természetességgel adott négy ráadás - egy újabb kisebbfajta Chopin-koncert - is: természetes volt Barenboim számára, hogy az est végén sem lép ki a lengyel szerző műveinek köréből. (Február 23. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája) CSENGERY KRISTÓF A német klarinétművész és zeneszerző, JÖRG WIDMANN (1973) művészetéről lelkes méltatást talál a Muzsika olvasója a lap januári számának hangversenykritikai rovatában, Malina János tollából. A kritikus Várjon Dénes és művészbarátai Haydn és a 20-21. század zenéje című, négyrészes fesztiváljáról számolt be -ennek koncertjein lépett fel a VAM Design Center hallgatósága előtt, november közepén Widmann. Néhány hónap elteltével, február végén viszszatért, hogy a NEMZETI FILHARMONIKUSOK két koncertjén is részt vegyen: az elsőn hangszeres szólistaként, Mozart A-dúr klarinétversenyében (K. 622), a másodikon pedig a saját műveiből összeállított szerzői est dirigenseként. A második estről a Muzsika következő számában olvashatnak majd kritikát -most álljon itt néhány sor az első fellépés tapasztalatairól. Jörg Widmann Mozart versenyművében valószínűtlenül könnyed hangon, szinte légiesen játszott, mintha a hangoknak nem is volna teste, csak a zene minden anyagiságtól elvonatkoztatott szelleme jelenne meg előttünk. Sok gyönyörű pianót és varázslatosan eseménydús, tartalmas hosszú hangokat hallottunk tőle. Mozart-értelmezése költői volt és megindító, de érdekes módon ez az érzelmekre befolyást gyakorló összhatás egy sajátosan takarékos kifejezésvilágú, pontos és tárgyilagos előadás eredményeként született meg. A szólista rendkívül visz-szafogottan, mondhatni szemérmesen és eszköztelenül játszott, s előadásának éppen ez a sallangtalan letisztultság vált legfőbb varázseszközévé -ezt példázta a lassú tétel is. A finálé persze játékos volt és természetes életöröm sugárzott belőle -de ebben a magától értődő attitűdben is jelen volt a mélység és sokatmondás egy nehezen körvonalazható fajtája. Talán azzal jutunk legközelebb a jelenség magvához, ha úgy fogalmazunk: az a fajta előadás volt ez, amelyet nem érzünk interpretációnak, mert a hangszeres játék nemes tisztasága azt a benyomást kelti, hogy maga a mű jelent meg előttünk, mindenfajta közvetítői hozzátétel nélkül. KOCSIS ZOLTÁN vezényelte az estet: betanításában Mozart Klarinétversenye előtt és után Haydn utolsó, 104. szimfóniája, a „London" melléknevű D-dúr mű és Brahms 3. szimfóniája hangzott fel. Két pazar előadás, világszínvonalú zenekari teljesítménnyel és bámulatos karmesteri kontrollal, telitalálatot telitalálatra halmozó karakterizálással. Csak néhány részlet az élményzuhatagból. A Haydn-szimfóniát bevezető Adagio feszes pontozott ritmusainak székhez szögező drámaisága. Az Allegro szonátatétel remek tempója, fürgén zakatoló ritmikája és sok erős hangsúlya. A kecsesen lépő Andante témájában a staccatók szinte kackiás kihegyezettsége, amely különleges fűszert adott a tételhez. A Menuet finoman mérsékelt tempója és markánsan megragadott, ízes hangsúlyai. Végül a dudabasszussal induló finálé mértéktartóan adagolt népiessége. És Brahms? A 3. szimfónia kezdetén élveztem a nyitótétel gazdagon kibomló hangzását és a témák megfogalmazásában érvényesülő vehemenciát, majd a tétel belsejében az elegáns, klasszikus tisztaságú játékot a maga dús, de mindig átvilágított textúrájával. Lelkesítőnek találtam, ahogyan Kocsis a két középső tételt a 3. tétel tempójának enyhe felgyorsításával egymáshoz közelítette -elmélyítve ezáltal a teljes mű tempó- és karakterbeli egységének érzetét. Fenséges határozottság és erő jellemezte a finálét -és költői volt a végkifejletben a tétel megszelídítése, lecsendesítése, a hitelesen brahmsi szellemű antiklimax csendes búcsúja. (Február 25. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar) CSENGERY KRISTÓF
A 60 esztendeje alapított Rádióénekkar -mai hivatalos nevén: MR ÉNEKKAR -ünnepi hangulatú jubileumi koncerttel emlékezett meg a jeles évfordulóról. Az Olasz Intézet zsúfolásig telt dísztermében, a kórusélet szinte hiánytalanul felvonuló kiválóságai előtt a szó szoros értelmében találkozott a múlt a jelennel: a jelenlegi kórust ugyanis nemcsak mostani vezető karnagya, SOMOS CSABA vezényelte, hanem minden ma élő egykori vezetője is, időrendben SAPSZON FERENC, ERDEI PÉTER és STRAUSZ KÁLMÁN. A főszereplő persze vitán fölül a mai együttes volt, amely nem egészen 50 fővel, tehát a múltbeliekhez képest kisebb létszámmal vonult ki a pódiumra, minőség tekintetében azonban bármilyen összehasonlításban büszke lehet önmagára . A kórus és egyes szólamai homogén, csiszolt hangzást mondhatnak magukénak, a képzett hangok fegyelmezetten szolgálják az összhangzást, dinamikai és hangszínskálájuk imponáló, s intonációjuk is kitűnő. Legfeljebb szövegmondásuk lehetne plasztikusabb, főleg idegen nyelvű darabokban. Határozott hiányérzetet a műsorösszeállítás keltett bennünk ezen az estén: két élő szerző művén kívül a romantikus és posztromantikus művek sorát hallottuk, s ez bizonyára az együttes pillanatnyi repertoárját is féloldalasan reprezentálja, még inkább az elmúlt hat évtizedét: a Lassus-Bach-Bartók nagyságrendú szerzők sajnálatosan hiányoztak a programból, amelynek első fele szinte teljes egészében lassú tempójú darabokkal telt el. De nem szeretnék ünneprontó lenni, s ha
egyszer megbékéltünk a műsorral, nem lehetett okunk panaszra. Sapszon
Ferenc választása Bárdos Lajos A Földhez című kórusművére, Bruckner Te Deumára és Kodály művére, a Sík Sándor Te Deumára esett. Az Strausz Kálmán Brahms op. 104-es Öt vegyeskarát vezényelte igen szuggesztíven, karakterek és színek széles skáláját szólaltatva meg, különlegesen intenzív, szinte tapintható kontaktusban az énekkarral. Az első négy tétel változatos, de pasztellszínűbb képei után a nagyszabású zárótétel férfias, szenvedélyes kitárulkozása jelentett igazi, jelentős művészi élményt -ez volt az egész este egyik legszebb pillanata. Az első rész végén Erdei Péter lépett a pódiumra, és előbb Elgar op. 53-as kórusaiból A hangverseny második felében a Rádióénekkar jelenlegi vezető karnagya, Somos Csaba vezényelte ősbemutatóként Orbán Györgynek ez alkalomra írt és az együttesnek ajánlott művét Ricercare vegyeskarra, gyermekkórusra, narrátorra és zenekarra címmel; az előadásban az MR SZIMFONIKUSOK és az MR GYERMEKKÓRUS (karigazgató: THÉSZ GABRIELLA), valamint narrátorként SERESS ZOLTÁN működött közre. A mű a szeretetről szóló Szent Pál-i szövegeket foglalja zenébe úgy, hogy a kórusban latin nyelven, a narrátor hangján pedig, permutálódva és sok ismétléssel, magyarul szólal meg. A darabban a zenekar nem játszik alárendelt, kísérő szerepet, hanem hosszú, önálló szakaszokban kommentálja a szöveg gondolatait. A jelentékeny zeneszerzői fantáziával rendelkező és zenekart-kórust egyaránt virtuózan kezelő Orbán György művében nem is egy szép vagy szellemes, hatásos vagy éppen mélyen megérintő pillanat van, de első hatásra töredezettnek és kissé körülményesnek hat, nélkülözi a legjobb Orbán-opuszok lehengerlő szuggesztivitását és ökonómiáját. Az előadók számára mindenestre sokféle anyagot, hangot, karaktert kínál, s persze nem elhanyagolható nehézségeket. Talán mikrofonbeállítási oka volt annak, hogy Seress különben meggyőző szövegmondása nem volt mindig érthető; az előadóegyüttes többi része azonban remekül helytállt, Somos Csaba pedig igazán imponáló felkészültséggel, eréllyel és magabiztossággal irányította az előadást. Ráadásként Somos Csaba Whittaker kanadai zeneszerző Sleep című, különlegesen szép darabját, majd Kodály Mátrai képekjének egy részletét vezényelte, megérdemelt sikerrel. (Február 26. -Budapesti Olasz Kultúrintézet. Rendező: Magyar Rádió) MALINA JÁNOS
Események egész sora tette aktuálissá a SCHOLA HUNGARICA és a LISZT FERENC ZENEMŰVÉSZETI EGYETEM EGYHÁZZENE TANSZAKÁNAK KÓRUSA által, DOBSZAY LÁSZLÓ vezényletével adott Fuga Központ-beli hangversenyt, amelyen a Schola Hungaricát Dobszayn kívül alapító karnagytársa, SZENDREI JANKA és az együttes hat korábbi, ugyancsak kórusvezetővé érett tagja vezényelte. A meghirdetett apropó a Schola Hungarica fennállásának 40. évfordulója volt; amiről a koncert szervezői, meglepetésképpen, ugyancsak megemlékeztek, az Dobszay László nemrégiben ünnepelt 75. születésnapja; az ünnepi koncert műsorát pedig az együttesek egy-egy küszöbön álló hangversenyének szempontjai határozták meg. Az első félidőben fellépő tanszaki kórus éppen egy héttel később londoni meghívásnak tett eleget, s ehhez a fellépéshez a katolikus westminsteri katedrális kívánságai szerinti műsort állított össze Dobszay László viszonylag egyszerű gregorián anyaggal, némi ismeretterjesztő jelleggel, reneszánsz polifon betétekkel. A Schola ezzel szemben április 17-i templomi jubileumi hangversenyére készül, amely a kórus több mint ötven hanglemezéből vett szemelvényekkel idézi majd fel a hallgatóságnak az együttes pályáját. Ezen a koncerten a Schola Hungarica által kinevelt kórusvezetők is szóhoz jutnak majd, érzékletessé téve, hogy az együttes, nevének mai olvasatával összhangban, mindig több volt előadói formációnál. Iskola volt a kezdet kezdetétől a munkában részt vevő, akár hét-nyolcéves gyermekek számára, akár zenész lett belőlük később, akár nem; iskola volt a fiatal és leendő zenészhallgatók számára, egy olyan biztos zenei alap elsajátítását célozva, amely a legtöbb curriculumból kimarad; és iskolaként vagy inkább izgalmas zenei műhelyként funkcionált azáltal is, hogy az évtizedek folyamán igen jelentékeny zenészek, főként zeneszerzők sora járt el hosszú ideig a Scholába, hogy megmerítkezzen a gregoriánumban és a Dobszay-Szendrei-féle zenélésmódban. A Fugában megrendezett hangverseny ilyeténképpen túlságosan ünnepi és túlságosan heterogén, sokszereplős volt ahhoz, hogy tételes értékelést kívánjon. A koncert első feléről, a tanszaki kórus hangversenyéről rögzítsünk mindenesetre annyit, hogy a műsorból és Dobszay László lényegretörő bevezetőiből a hallgató képet alkothatott a gregorián stílus korszakairól, funkcióbeli és stiláris változásairól, néhány alapvető tételtípusról és fogalomról, például a vers és zene határán elhelyezkedő recitációról, benyomást szerezhetett egy gregoriánt reneszánsz polifon tételekkel váltogató mise-előadásról, s meghallgathatott egy Palestrina-motettát is. A kórus hallgatókból, tehát nem válogatott hangokból állt, de imponálóan egyöntetűen zenélt -őket hallgatva érezhettük, milyen jelentős kulturális érték a koncentráció magas fokára és a zenei hajlékonyságra alapozó budapesti gregorián iskola, s hogy ezek a fiatalok magából a stílusból, s a stílus mestereitől milyen életre szóló benyomást szerezhetnek ízlés és mérték szerepéről a művészetben. A Schola Hungarica műsorrészében az első -tartós -benyomás az volt, hogy egy (fél)profi együttes hangi csiszoltsága és öszszeszokottsága milyen hatalmas többletélmény a hallgató számára. Csak azt sajnálhattuk, hogy gyerekek nem szerepeltek ezen a hangversenyen. A Schola-lemezek sorából felhangzott sokféle magyar vonatkozású anyag: magyar forrásból származó, magyar szentet dicsőítő vagy nálunk honos variánst jelentő tételek, egy „kísérletképpen" magyar szöveggel énekelt nagypénteki antifóna, kuriózumképpen pedig egy hazai török kori pálos forrásból származó darab is. De képet kaptunk az együttes történeti érdeklődéséről és lassan egész Európát átfogó kitekintés-sorozatáról is, így részlet hangzott el a népszerűségükhöz egykor jócskán hozzájáruló beauvais-i Dániel-játékból, Dufay Cambrai számára komponált többszólamú himnuszaiból, és szemelvényeket hallhattunk a gregorián „globalizációval" szemben önállóságukat ideig-óráig megőrizni képes ólatin liturgiák (órómai, beneventán, ambrozián) anyagából. Az egyik különlegesen díszes, női karon felhangzó és Szendrei Janka által vezényelt beneventán tétel volt az este egyik legszebb zenei pillanata. Dobszay László ennek a műsorrésznek csupán a legvégén vette át a Schola Hungarica vezénylését; a többi darabot a már erősen tanárkorban levő vagy éppen igen fiatal tanítványok vezényelték: MIZSEI ZOLTÁN, SOÓS ANDRÁS, KOCSIS CSABA, MOLNÁR-INGRAM JOHANNA, HÉJA BENEDEK és MERCZEL GYÖRGY. Más-más technikával és vérmérséklettel - de félreismerhetetlenül egyazon iskola neveltjeiként. (Február 28. - Fuga Budapesti Építészeti Központ. Rendező: Fuga) MALINA JÁNOS Tihanyi László Madarász Iván, Kővári Eszter Sára Felvégi Andrea felvételei |