Arnold Schönberg- Kocsis Zoltán

Mózes és Áron

A kiegészített változat ősbemutatója

Mózes                              Wolfgang Schöne

Áron                                 Daniel Brenna

Pap                                    Cser Krisztián

Fiatal lány                        Keszei Bori

Férfi                                 Lisztes László

Beteg asszony              Lehőcz Andrea

Efraimita                        Kálmán Péter

Fiatalember                  Ifjú  Horváth István

Hat énekes                   Kristófi Ágnes,
                                        Barlay Zsuzsa,
                                       Puskás Eszter,
                                       Gavodi Zoltán,
                                       Domján Gergely,
                                       Silló György

Négy meztelen szűz, Keszei Bori,
                                       Kristófi Ágnes,
                                       Puskás Eszter,
                                       Estefán Tünde

Három vén                  Ladjánszki László,
                                     Mokán László,
                                    Domján Gergely

Nemzeti Filharmonikus Zenekar

Nemzeti Énekkar

Karigazgató           Antal Mátyás

a Honvéd Művészegyüttes Férfikara

Karigazgató           Riederauer Richard

a Budapesti Énekes Iskola Kórusa

Karigazgató           Bubnó Tamás,
                               Mezei János

Karmester             Kocsis Zoltán

Mózes szólásként, sőt könyvcímként általánosult tragikus utolsó    mondatát az opera második felvonásának végén -O Wort, du Wort, das mir fehlt -mindeddig kommunikációképtelensége kifejezésének fogtam fel. Fordítása (csúnya magyarsággal): ó szó, te szó, mely hiányzik nekem. Jelentése: Mózes őrzi magában az egyetlen, mindenütt jelenvaló, láthatatlan, elképzelhetetlen Úr gondolatát, de nem képes átadni a nyilvánosságnak. Azért-e, mert nem hajlandó mondandóját a nyilvánosságnak tetsző, banális kifejezésmódban közölni? Így interpretálta Balázs Béla a fából faragott királyfi jelképét. Schönberg azonban tiltakozott, ha nagy projektumát a művész és közönsége közötti diszharmónia allegóriájaként értelmezték. „Az nem én vagyok, az a 19. század" - vetette oda a rá jellemző intellektuális - mózesi - türelmetlenséggel. Avagy költő lenne Mózes, kinek ajkán csörömpöl a szó? Vagyis nem a közönség felfogóképességének, hanem saját kifejezőképességének korlátozottságával lenne baj? A kimondott szó örök elégtelenségével küszködnék a csak-belül-hallhatóhoz, a hallucinációhoz, a tisztán-lelkihez viszonyítva? A schilleri tragikus paradoxon gyötörné: ha a lélek beszél, már nem a lélek beszél?

Ami e második feltételezést illeti, mikor Mózes, vagy akinek Mózes szócsőként szolgál, Schönberg, verbális gátlásokra panaszkodik, fel kell készülnie, hogy letromfolják, mint Zálit a férje az ősrégi urbánus viccben: Mózes te nem panaszkodol, Mózes te dicsekszel! Még hogy hiányoznának néki a szavak, netán csörömpölnének ajkán? Nevetséges. Svádája mindent és mindenkit elsodor. Még a legfenségesebb beszélgetőtárs jelenlétében sem némul el; s ahhoz, hogy a darabban átmenetileg elhallgasson, tartósan el kell távolítani a színről. Beszédét tartalmilag sem ítélhetné senki hiányosnak. Ellenkezőleg, mintha az ő szavának jellemzésére találta volna ki a német a wortgewaltig, redegewaltig jelzőket. A szótár tétován ékesszólónak fordítja, de hol marad a magyarból a Gewalt -erőszak -mozzanata? Mózes minden szavával, minden mondatával folyvást le akarja hengerelni beszéde címzettjét. Igaz, a szó ereje nem mindig jár együtt világossággal; az erőteljes szó gyakran homályos, mint az epheszoszi filozófusé, mint Hegelé, Schopenhaueré, Mynheer Peeperkorné. Hogy náluknál nagyobbnak amúgy is kimondhatatlan nevét hiába ne vegyem. Ám hogy beszédének homálya táplálná Mózes kiábrándulását a szavakból? Ugyan. Mikor érezte saját magát homályosnak egyetlen szó-kimondó? Mindannyiuk helyett írta Frescobaldi: értsen meg, aki tud, én értem magam.

Leszögezhetjük: Mózes nem szűkölködik szó nélkül. Keressünk hát kétségbeesett panaszára más magyarázatot. Tudvalévőleg Schönberg kompozíciótechnikailag sem hagyja, hogy kétség merüljön fel Mózes szóbeszéd-készségét illetően. Operahős, aki mindent megtesz, csak nem énekel. Egyáltalán nem? Van olyan mondata, melyhez alkotója valódi dallamhangokat ír a kottába, hozzáfűzve a partitúra szokott lábjegyzeteinek egyikében: „ezt a helyet esetleg énekelni lehet". A hely pedig így szól: „Tisztítsd meg gondolkodásodat, oldd el az Értéktelentől, szenteld az Igaznak". Vagyis szó szerint: az igazság pillanata. Az egyetlen pillanat lenne ez, midőn Mózes nem csak hallja-érti a transzcendenciát, de képes hangot is adni neki? Operaszimbolikai sugalmazás szerint a válasz: igen. Mózest, eddig (és ezután) a beszéd, a logosz kiválasztottját és rabját, egyszerre megkísérti az ének, a pneuma elragadtatása. Ha akarja, esetleg -eventuell -beláthatja: nem az ész vezet el az egyetlen, kimondhatatlan, mindenütt jelenvaló igazsághoz, hanem az érzelem - az ember, a nép iránti részvét -, erről énekel éppen Áron. Nem az értelem, hanem a lélek, nem a fogalom, hanem a kép, nem a szó, hanem a dallam.

De ha Mózes áttér az énekre, személyisége föloldódik Áronéban, a szó föloldódik a zenében, a szellem a lélekben. Mózes alakítói - így a Miskolcon is, Budapesten is lenyűgözően nagyszerű Wolfgang Schöne - parancsnak értik a feltételes engedélyt; hogy is ne, lévén énekesek, Áron törzsének leszármazottai. Így az előadásban egyetlen, gyorsan múló pillanatra egyértelművé válik a veszély, mellyel Schönberg csak kacérkodott, de végül elkerült. Hogy kiderül, Mózes számára az énekből nincs visszaút a beszédhez. Megengedhetetlen távlat, árulás, hűtlenség az égő csipkebokor megszólalásának tanúságához és tanulságához. Mi is az? Az opera döbbenetes hirtelenséggel a dolgok közepén kezdődő első jelenetében az Úr két médiumban nyilatkozik meg. Egyszerre mondja szavait a szavalókórus, és éneklik emberfeletti hallással megáldott szólisták halk, transzcendens akkordokon. Mózes bensőjében visszhangoznak a csodás hangzatok, s ha maga nem képes is azokat visszaénekelni, kiolthatatlanul beleég emlékezetébe nemcsak az, amit hall, de az is, ahogyan hallja, egyszerre énekben és prózában. Verbális azonosság (egyetlen szöveg) és mediális különbözőség (próza és ének) isteni egységét JHVH az emberi gyakorlatiassághoz szabva értelmezi számára. Amit ő - aki az, aki - egymagában, oszthatatlanul tud, énekbeszélni-beszédénekelni, azt Mózes testvérével, Áronnal, munkamegosztásban utánozza. Mózes kőtáblára vésve cipelje a szó törvényszerű denotációját; az abszolút hallással megáldott Áron pedig a dodekafon dalnak lenge szárnyán juttassa el a Verbum életszerű konnotációját az emberekhez. Énekelnie Mózesnek magának nem szabad, Áronnak viszont énekelnie kell. „Du sollst nicht, du mußt", ahogy a Négy kórus másodikja parancsolja.

Wolfgang Schöne és Daniel Brenna

Isten tervez, ember végez. Mint annak  idején maga a teremtés tökéletessége, illúziónak bizonyul az Úrnak az az elképzelése is, hogy két szócsöve egyetértésben közvetítheti ráció és emóció, gondolat és kép, szó és zene csipkebokorbeli egységét. Amint a nép elé lépnek, kiviláglik, ha ketten mondják ugyanazt, nem ugyanaz. Hogy is lehetne, hiszen egyikük sem érti az isteni kommunikáció teljességét. Schönberg sem? Az ő Mózese szemfényvesztésnek hiszi a bot megelevenedését, s keble megtisztulását a leprától, holott a Genezis szerint ő maga élte át a csodákat a Hóreb-hegyen. Áron meg, a jel-képek embere, keveset tud kezdeni a tiszta, meg-nem-testesült gondolattal. (Nem hiába tekintik majd őt a keresztények Krisztus-előképnek.) Kérdezi, és ki mondaná, alaptalanul: csak azért hozta létre Isten a tárgyi világ szépségét, hogy megtagadja? Azért teremtette a népet, hogy a pusztába száműzze? Rá kell döbbenünk: Isten két szócsövének külön-külön hangjában nem egyszerűen ráció és emóció szakad el egymástól. Mindketten az Igazságot képviselik. Rádöbben Áron igazságára Mózes is, legkésőbb a második felvonás fináléjában, főpap és nép hidegen lángoló Va, pensieróját hallva, a közös himnuszt, mely nem az eltört bálványt, nem is az összezúzott kőtáblákat -maga is a gondolatot emeli aranyszárnyra. A nép elvonul a felhőoszlop után, énekelve-visszhangozva Áron szavát. Áron szava így a nép szavává erősödik, mely tudvalévőleg isten szava. Isten szava hagyná el Mózest? Pánikreakciójából következtetve: igen. Magára marad, s a pusztába kiáltja: O Wort, du Wort, das mir fehlt! Babits Jónását parafrazeáló magyarításban: ó szó, te szó, mely hozzám már hűtlen lettél. A kiáltásból nem csupán kétely, az önvád is kihallik, Áron és a nép himnusza után úgy érezzük, okkal. Csak a szavak lettek hűtlenek? Nem én lettem hűtlen a Szóhoz? Nem én mulasztottam? Nem én tévedtem?

Schönberg is kételkedett. Végül aztán elutasította a valószínűségét is, hogy Mózes átélhetné a kétség, a meghasonlás, a megingás pillanatát. Megírta a harmadik felvonás szövegét, vagy inkább csak a tervezett drámai kifejtés gondolati vázlatát. Áronnak itt jóformán szavát szakasztja, annál gátlástalanabbul engedi érvényesülni Mózes svádáját. Még hogy hiányoznának a szavak? S ha hűtlenek lettek, nyerjék el méltó büntetésüket. Mózes nem nyúl fegyverhez, Áron mégis holtan esik össze: a szóáradat temeti maga alá. Vele együtt roppan össze az opera harmadik felvonása. A leírt szavak a második felvonás partitúrájának lezárásától a szerző haláláig eltelt két évtizedben mindegyre csak azt kiáltották világgá: O Musik, du Musik, die mir fehlt! Zene, ó zene, miért hagytál cserben? Elolvasom az opera befejezetlenségének kérdésére a tavaly nyári miskolci előadás után adott válaszkísérletemet, és nagyjából egyetértek magammal. Schönberg igazi szava -a zene szava. A mostani lenyűgöző előadás után még biztosabban állíthatom: a nagy zenész igazán nem érezhette éppen a második felvonást befejezve -melyben zenéje önnön szigorának határait áthágó bőséggel és gazdagsággal árad -, hogy filozófiai közlendőjéhez hiányzik a zenei szó. Műve sorstávlatába állítva Mózes panasza prófétai; mintha az alkotó előre látta volna - talán előre látta -, hogy a saját szavak, a zene szavai a harmadik felvonásra hűtlenné válnak verbális mondandójához. Schönberg saját ítélete szerint a záró felvonás szövegszavai nem bizonyultak méltónak, hogy zenéje szavainak aranyszárnyára emelkedjenek.

Nálam tájékozottabbak talán megmondhatják, lehet-e következtetni a fennmaradt néhány ütem vázlatból, milyen zenei szavakat talált volna -ha talált volna -Schönberg, hogy a zárójelenetben elválasz-sza az Értéktelent az Igazságtól. Biztosan nem a Kocsis Zoltán megtalálta szavakat. Zeneszerzők iskolájának ugyan alapeleme a stílusgyakorlat, és felnőtt komponisták is gyakran reflektálnak mások stílusára. Ám ha igaz is lehet, hogy a stílus maga az ember, azt Buffonnak nem jutott eszébe hirdetni, hogy a stílus azonos lenne a művel. Ha így lenne, nem léteznének egymástól különböző művek, csak stílusok. Zeneszerzők sokszor a trial and error módszerével, közbülső műalakok során át érkeznek el a végső formáig: valójában mű-potenciálok sorát vázolják fel, hogy utóbb elvessék őket. Szövegek sem determinálnak egyetlenegy megzenésítést még egy és ugyanazon szerző műhelyében sem. Hányszor komponálta meg Goethe Sehnsuchtját Beethoven vagy Schubert? Nem igényel különösebb bátorságot kijelenteni: a Mózes és Áron esetében a kompozíciós kiindulásul szolgáló reihétől végképp nem várható el valamely egyén fölötti egységesítő erő. Schönberg a saját személyiségében működő zeneszerzői önazonosság, és nem a tizenkétfokú sor hatásának tulajdonította, hogy az első felvonást követő hosszabb megszakítás után képes volt organikusan továbbszőni a művet.

 Keszei Bori, Lisztes László, Horváth istván és Cser Krisztián 

Persze minden mélyen látó muzsikus-szellem képes szálaira-motívumaira visszabontani a más zenéjének szövedékét, és a felismert elemeket újra- és továbbkombinálni. Semmi kétségem, hogy midőn elhatározta a Mózes és Áron utolsó jelenetének megkomponálását, Kocsis Zoltán az intellektuális analízist kevesek által utánozható alapossággal elvégezte, és felismeréseit mesz-szemenő érvénnyel kamatoztatta nagylélegzetű saját kompozíciójában. Ám minden okkal feltételezhető elemzői azonosulás ellenére is nyilvánvaló, a stílust, az íróvesszőt más kéz vezeti, nem Schönbergé. Általános, de erőteljes benyomásokat kísérelek meg rögzíteni. Kocsis kevésbé szigorúan, lágyabban húzza meg a vonalakat, horribile dictu: képszerűbben ábrázol, és impresszionisztikusabban színez (nem csak a zenekarba telepített szirének debussyi éneke miatt); kifejezésmódja direktebb, szubjektívabb, archaikusabb -bartókosabb. Zenéje nem válik fegyelmezetlenné, de leplezetlenebbül tárja ki érzelmeit, mint Schönberg. Szeme minduntalan melankolikusan elkalandozik tágas orkesztrális síkokon, melyeken a figurák jóformán a látóhatáron túlra szorulnak, mondandójuk -Mózes mondandója, hiszen Áron alig szólal meg - talán mellékesnek is érződik a szavak nélkül előadott másik elbeszéléshez viszonyítva. Ebben az értelemben - ebben az értelmezésben, vagyis a magaméban - Kocsis nem mond ellent az operát be nem fejező Schönbergnek, és nem fejezi be az operát úgy, ahogy a megoldás „eszmei mondanivalóját" felvázoló első szerző látszólag kívánná. Harmadik felvonásában nem csendül fel Mózes diadaléneke, pusztába kiáltott, a népet pusztába száműző szava.

Mégis, vannak Schönberg szövegvázlatában, még inkább az előzményekben momentumok, fogalmak, melyeknek a zenei kidolgozás éreznivalóan hűséget fogad. Kocsis felvonásnyitó, a két schönbergi türelmetlen felvonáskezdést tudatosan ellentételező, végtelenbe táguló zenekari prelúdiuma -és későbbi részek is, leginkább a külső-belső láthatárba vesző finálé -bennem minduntalan a vándorlás, talán tévelygés, távlat, talán pusztaság, meditáció, talán halál képzeteit-entitásait idézték fel, olyasféleképpen, mint a Parsifal harmadik felvonásának előjátéka. Az auditív társításnak előzménye, hogy a második felvonásbeli meztelen szüzek monet-i nymphéák finomságával előadott kvartettjének folyondáros keringőritmusa ráébresztett, milyen forrásból is eredhetett a Mózes és Áron folyama. Wagner adott Schönbergnek bátorságot, opera formában feszülni neki szellem és érzék(iség) vallásfilozófiai-antropológiai dilemmájának. Igaz, az első felvonás Wagnernál szakrális-historikus síkon bontakozik ki, Schönberg weimarias epikus-agitprop dramaturgia keretébe illeszti a bölcseleti és politikai mondandót, V-effekteket bőven alkalmazva. (Az elidegenítés sikerrel jár. Miért kiabálnak bele a zenébe - kérdezte idő múltán, értetlenül s határozottan gyötrődve érzékeny hallású látogatóm, midőn írásra készülődve az opera egyik lemezfelvételét vele meghallgattattam.) Ám az aranyborjú-szcéna annál közvetlenebbül idézi a Klingsor-felvonást. Vélem, bár persze nem állíthatom, itt találta a harmadik felvonás kulcsát Kocsis Zoltán, innen kiindulva írt a zárójelenethez bolyongó rekviemzenét. Hogy ki tévelyeg az ő előjátékában, mint Parsifal, keresve a megváltandót, hogy megváltást nyerjen? Talán a nép, az istenadta nép, a bátor útnak indulás után negyven évvel - négy évezreddel -, még mindig a pusztában. A mindenkori legközelebbi választásig.

 Cser Krisztián - Pető Zsuzsa felvételei

Schönberg, a kérlelhetetlen, Mózesnek akart tűnni a maga szemében; szerencséjére, s a miénkre, nem tudta megtagadni Áron-lényegét. E jegyben tervezte át a két énjéről -énjéről és árnyékáról? -megkezdett kantáta-oratóriumot végül operává. Miskolci emlékeimet Vágóhíd utcai tapasztalataimmal szembesítve kijelenthetem, az aranyborjú-jelenetsor nagyon is kívánja a szcénát. Semmi kétség, a zene itt a legerőteljesebb, nem szorul kifejezésének vizuális értelmezésére, de a nagyszabású sorozatforma dinamikájának követésében a látvány, még ha csak jelzett is, nagy segítségére lehet a nézőtérnek. A Művészetek Palotájában az orgia elmaradt; egyebekben azonban a két Schönberg-felvonás itteni-mostani előadása a fél évvel korábbinál is lenyűgözőbben dokumentálta: a géniusz érintésére csodálatos, szellemi, kifejezésbeli, technikai és erkölcsi magasságokba képes emelkedni a zenei előadóművészet Magyarországon akkor is, mikor odakünn a világválság apokalipszisának lovasait halljuk vágtatni. Számunkra, átlagos zenehallgatók számára nem áttekinthető és nem is lényegbevágó, vajon az 1930 körül megírt két eredeti felvonás zenéjébe való elmerülés késztette-e Kocsis Zoltánt a postludium megkomponálására, vagy a zárókép kidolgozása engedett neki páratlan mélységű és világosságú betekintést az előhang szerkezetébe és üzenetébe. A végeredmény itt, nálunk: hapax legomenon. Mózes egyszeri szava, Áron egyszeri éneke. Alkalom, mikor szó és ének egyiknek sem hiányzik, egyikhez sem hűtlen.