Nagy kihívással nézett szembe KOCSIS ZOLTÁN, amikor a zeneirodalom előadói és hallgatói szempontból egyik legnehezebben megközelíthető, monumentális alkotását, Beethoven Missa solemnisét műsorra tűzte. Bizonyos értelemben vizsga, mégpedig a lehető legnehezebb vizsga ez a karmester, a zenekar, a kórus és az énekszólisták számára egyaránt. Kocsis nem hamarkodta el az erőpróbát, és ezt valószínűleg nagyon jól tette. A NEMZETI FILHARMONIKUSOK-kal végzett zenekarépítő munkája mostanra érett be annyira, hogy úgy ítélhette: eljött a mű bemutatásának ideje. Úgy gondolom, az eredmény ezt teljes mértékben igazolta.

A Missa solemnis előadásának természetesen a kórus is egyenrangú, sőt első számú tényezője. A NEMZETI ÉNEKKAR-nak megvan a kitűnő művészeti vezetője ANTAL MÁTYÁS személyében, de a Kocsis-féle oratorikus produkciók ennek az együttesnek a fejlődésében is fontos szerepet játszanak, mindenestre testközelből ismeri őket. Az ő érettségüket a feladatra nyilván ugyanolyan gondosan mérlegelte. Ebben az esetben is helyesen: az újabban határozottan javuló formát mutató kórus bírta a terhelést, és meggyőzően, magas színvonalon látta el rendkívüli feladatát.

A Missa solemnis esetében a szólókvartett is olyan súlyú, mennyiségben és hangvolumen-igényben is olyan igényű szerephez jut, hogy valósággal harmadik, egyenrangú zenei együttesnek kell tekintenünk. Az ő esetükben értelemszerűen kevés szerepe van a nevelő munkának, annál nagyobb a kiválasztás igényességének. Kocsis bátran és tudatosan választotta a legalkalmasabbnak tartott énekeseket, lettek légyen akár befutott, számtalanszor bizonyító művészek, akár arculatukat, szerepkörüket most kialakító, nagy tehetségű fiatalok. A karmester itt is körültekintően és szerencsés kézzel választott; a szerencse abban is kezére játszott, hogy egy kényszerű beugrás ellenére is igen ütőképes és jól együttműködő szólókvartettet állított ki, amelynek egyik vagy talán legfőbb erőssége éppen a beugró SÜMEGI ESZTER (szoprán) volt, másik három tagja pedig MESTER VIKTÓRIA (alt), HORVÁTH ISTVÁN (tenor) és KOVÁCS ISTVÁN (basszus).

Látomásos, festői, mozgalmas, képszerű -a Missa solemnis jellemzésére lépten-nyomon használt jelzők mind utalnak a darab jellegzetesen vizuális konnotációira; bizonyos értelemben a vizuális aspektus megfelelő érvényre juttatása a mű megszólaltatásának kulcsa. Kocsis lenyűgöző előadást hozott létre, és ez elsősorban éppen látomásos jellegével, a látomások erejével és szuggesztivitásával magyarázható. De ez persze csak a legfontosabb jellemzője. Mert Kocsis a rá jellemző következetességgel jár utána mindannak az emocionális és zenei tartalomnak, amelyet a többéves kompozíciós munka során Beethoven belesűrített művébe: a Gratias agimus melegségének, a Miserere megrendültségének, a Credo időtlenségének, és így tovább az egész művön. Kocsis, ahogyan Szerb Antal írta Goethéről, nem hagy semmit elveszni.

Alkati okokból azonban mégis a szélsőségesen újszerű, az előadókkal szemben rendkívüli követelményeket támasztó, vagy egyszerűen a legerőteljesebb emóciókat megjelenítő pillanatok azok, amelyek az előadást valóban lenyűgözővé tették. S itt hosszú felsorolás kínálkozik, amely tartalmazza a Gloriabeli fenséges In gloria Dei patris-fúgát, az Credóban az Et incarnatus est szakasz átszellemült és túlvilági hangját, a fuvola minden konvenciótól elszakadó, ujjongó-repeső szólóját, az Et homo factus est már-már szürreális expresszivitását, a Sanctus hangszeres nyitószakaszának fantasztikumát, a Benedictus jelzőkkel nem is illethető csodáját Falvay Attila varázslatos hegedűszólójával és az énekkvartett, s külön Sümegi Eszter éteri, anyagtalan megszólalásával, vagy a Haydn nyomdokain kozmikus jelentőségűvé szélesített Agnus Dei csatajelenettől pasztorális idillig kitáruló perspektíváját, földöntúli kürtszólóját és végső átszellemülését, a kórus csodálatos pillanatát.

Elégedjünk meg itt ezzel a hézagos felsorolással; talán érzékeltet valamit az előadás erejéből és hőfokából. Nyugtázzuk viszont még egyszer az énekszólisták teljesítményét: Sümegi Eszter magassági problémát nem ismerő, magabiztos és mégis maradéktalanul érzékeny és alkalmazkodó éneklését, Mester Viktória robusztus helytállását, a női, illetve a férfi duett, továbbá a teljes kvartett egyaránt homogén és csiszolt hangzását, a fiatal Horváth István hangszépségét és zenélésének imponáló érettségét, és Kovács István fundamentális biztonságát és nyugalmát.

Kocsis pedig -nos, mindez együtt Kocsis rendkívüli művészi erejét és meg nem alkuvását dicséri. (December 23. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok)

MALINA JÁNOS

Wagner és Stravinsky művei szerepeltek a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR idei karácsonyi hangversenyének műsorán. Wagnertől két nem tipikus művet játszottak, Stravinskytól viszont egyik korai főművét, a Petruskát. Nyitószámként, sőt nyitány funkcióban a Siegfried-idillt adta elő a zenekar. Ebben a műben valamelyest heterogénnek találtam a zenekar hangzását; ez nem vonatkozik ugyan az itt is elementárisan megszólaló kürtökre (és egyéb rézfúvókra), de vonatkozik a fafúvók egy részére. A tétel komplex zenei világát ezzel együtt szépen és differenciáltan formálta meg a zenekar.

A következő számra, a Wesendonk-dalok zenekari változatában (amelynek hangszerelőjét, Felix Mottlt különös módon nem említi a különben gondos és kitűnő műsorfüzet) azután a zenekar újra rátalált megszokott, olvadékony hangzására. A Mathilde Wesendonk túlfűtött szövegeire komponált, zeneileg azonban annál koncentráltabb öt dal énekszólistája az elsősorban Wagner-énekesként ünnepelt PETRA LANG volt. Az énekesnő szépen, kontrolláltan énekelt, jó zenei elképzelései voltak, és érzékeny partnere volt a karmesternek; valami kevés azonban több tekintetben is hiányzott a maradéktalan, magával ragadó zenei élményhez. A mélyebb regiszterben kissé forszírozva-erőltetve énekelt, s valahogy a dallamívei sem szárnyaltak elemi erővel és tökéletes kontrollal. A zenekar ugyanakkor valóban erőteljesen és beszédszerűen szólalt meg FISCHER IVÁN pálcája alatt; ragyogó gordonkaszólót hallottunk az első dalban (Szabó Péter), illetve mélyhegedűszólót a harmadikban (Lukács Péter); a másodikban, a Stehe still címűben a „körben forgó" zenekari anyag volt különlegesen kifejező, jóllehet még Mottl „biztonsági" hangszerelésének szürkítő hatását is ellensúlyozniuk kellett. A legszuggesztívebbnek a jelentéktelen szövegre íródott, ám zeneileg kiemelkedően tömör és erőteljes negyedik dal, a Schmerzen bizonyult. De az utóbb a Trisztán II. felvonásába „beemelt", jóval terjedelmesebb Träume is igazi élményt hozott, s itt mintha az énekesnő is teljesen feloldódott volna, maradéktalanul felnőve a többi előadóhoz.

A szünet után a Petruska hangzott el az 1947-es, valamelyest redukált hangszerelésű változatban; Fischer Iván a darab előtt a Stravinsky által idézett Lanner-keringőt (Die Schönbrunner) is elvezényelte, s a narrátor szerepét is magára vállalta. A Petruska az a fajta darab, amely a -legjobb értelemben vett -jutalomjáték lehetőségét kínálja a Fesztiválzenekarnak. Természetesen nem csak azt, hiszen a mű rendkívül gazdag és sokrétű zene, és így persze előadása is a szó igazi értelmében vett művészi teljesítményt kíván a puszta virtuozitáson túl. Mindenesetre a hatás legmellbevágóbb eleme az elementáris hangzási élmény, a fiatal Stravinsky káprázatos zenekari ötlet- és effektus-kavalkádjának friss és harapós megszólaltatása volt. A legjobb formában játszó Fesztiválzenekar bravúrját nagyszerű szólóteljesítmények fokozták tovább, például a zongorista Báll Dávidé, a fuvolás Sebők Erikáé, vagy a közönséget roppanós staccatókkal megörvendeztető fagottoké. Fischer Iván arról is gondoskodott azonban, hogy a tüntető stravinskys érzelemmentesség mögé rejtett tiszta líra és részvét, a nagyon is klasszikus eszközökkel előkészített tragédia világosan kirajzolódjon a harsány karneváli színek és zajok forgatagában. A mű ebben a teljesebb értelemben is jutalomjátéknak bizonyult. (December 28. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

MALINA JÁNOS