Ujfalussy József - Felvégi Andrea felvétele

Horizont

Negyvenegynéhány évvel ezelőtt a zeneakadémiai esztétikaórákon Ujfalussy József afféle disztingvált képmutogatóként a Valóság Zenei Képét bontogatta előttünk. Már az ötvenedikhez közelített akkor, aszketikusan sovány, valamely meghatározhatatlan módon absztrakt fiziognómiáját dús, hófehér hajkorona foglalta keretbe. Huszonéves szemünkben az ő külleme összességében inkább képviselte a Kort, mint Szabolcsié vagy Bartháé, a kortalanoké. És képviselte azt a Kort is, melyben éltünk, az akkori jelenkort, nem a bornírtság leleplező kódja szerint, mint a politikai gazdaságtan, tudományos szocializmus és történelmi materializmus helytartói a Majakovszkij utcában. Nem, ő a klasszikusok tógájában hirdette a marxista-leninista esztétika szupremáciáját.

Legalábbis a Könyv előszavában. Ami az órákat illeti: emlékezetem szerint az egyetlen m konszonánssal kezdődő név, melyet előttünk kiejtett, a Mozarté volt. Az l nem Lisztet juttatja eszembe (bár kétségkívül beszélt róla), hanem -ha hiszik, ha nem -a Loreley boszorkányt, ahogy megjelenik Eichendorff Waldesgesprächjében, Schumann Eichendorff-Liederkreisének harmadik darabjában, a romantikus természetzenék E-dúr hangnemében. Erdő, éjszaka, boszorkány - nemde a legvalóságosabb valóság, melynek képe visszatükröződik a zenében? Sokszor összefüggésben idézte, nem táblán krétával, nem gépi reprodukción acéltűvel, hanem kizárólag zongorán. Mint mindent, ezt is emlékezetből. Mondjam, hallgatólagosan az eretnek tételt hirdette ily módon: fordítva van, mint az Elvtársak vélik, nem a hang határozza meg a szellemet, hanem a szellem a hangot - nem a lét határozza meg a tudatot, hanem a tudat a létet? Ilyen messze nem ment, szóban vagy cselekedetben semmiképp; a klasszikus szellem felkentjeként az arany egyensúlyt hirdette és élte. Mert hát Loreleyjel ugyan senki nem találkozott a valóságos erdőben, de erdő is van, énekkel csábító démonok is vannak, s ami a kettőt egyesíti, amiből Loreley megszületik, az az ember különleges belső valósága, a belső látás és hallás - a fantázia. A képzelet valóságában születik meg kép, zene, költészet - méltán nevezhetők hát egyfajta valóság képének. Látszat szerint az elsőről írván, s ezzel leróva obulusát a Kornak és nomenklatúrájának, gondolataiban a nagy Mediator e második valóságban mélyült el, a ráció fáklyájával megvilágítva a zene sejtelmes képeit. Az értelmezés paradoxonja, hogy a képek a rájuk bocsátott világosságban nem csak színesebbé, gazdagabbá, de valahogyan még sejtelmesebbé váltak.

Nem merném bizton állítani, de emlékeim úgy tudják: Ujfalussy elemzései a Loreley-figurán kívül is előszeretettel indultak ki az eleve sejtelmesből, abból a valóságból, ami valójában nem is létezik. Voltaképp tökéletesen sejtelmes és irreális az a másik, kitörölhetetlenül zeneszemléletembe vésett valóságmozaik is, mellyel az erdő, az éjszaka halálerotikájának schumanni invokációja mellett a nagy Játékos megajándékozott. A flageolettező hegedűk és gordonkák felső kvint-orgonapontjára gondolok, mellyel Kodály a Háry János Duójának második strófáját a magasba emeli -ezt Ujfalussy mint a puszta végtelen távoli látóhatárának zenei képét magyarázta. Mármost: mit is jelöl a horizont görög eredetű fogalma, melynek pontos etimológiáját Ő bizonyára gyermekkorától tudja, én alkalmilag keresgélem lexikonokban? Határoló -összekötő és elkülönítő - körvonalat, ahol föld és ég találkozik és elválik. Vagyis valamit, ami a valóságban nem létezik. A Föld korongjának szélén nincs rögzítve az ég boltozata, hogy is lehetne, hiszen a Föld nem korong, és az ég nem boltozat. Ám Föld és Ég mégis találkozik, hiszen az Ég a láthatóvá vált levegő, mely érinti a Föld felszínének minden egyes pontját. A horizont sehol nincs, és mindenütt van.

Milyen alkalmas képe annak a fantasztikus valóságnak, amit a Duó (Dal a Háry-szvitben) jelképezni vágyik: a haza misztériumának. Sehol sincs és mindenütt van, távol van -túl a láthatáron -és mégis mindig közel. A misztérium beszédessé tétele érdekében Kodály nem riadt vissza némi bocsánatos misztifikációtól. Hogy is szól a Duó utolsó szakasza? Tiszán innen, Dunán túl, / Túl a Tiszán kicsi kunyhó nyárfástul. / Mindig azon jár az eszem, / Odavágyik az én szívem párostul. Nos igen: az üveghangú kvintet, a legtisztább zenei szimbólumot valószínűsíthetően nem a népköltés tiszta forrásából eredő szöveg támasztja alá - a Háry és Örzse énekelte szentimentális záró strófát tudós kutatók hiába keresték a gyűjtésekben. (A népdal a csikósok, gulyások és juhászok után a kanászok víg életének leírásával fejeződik be, nem minden gunyorosság nélkül.) Megtéveszt Kodály a Tisza innenső s túlsó oldalának sűrű emlegetésével is - mintha a dal a beláthatatlan síkság végtelen tereit foglalná költészetbe. Holott a nóta bizony nem az Alföldről került a Háryba, hanem Bartók 1906-os felsőiregi gyűjtéséből, vagyis Tolna megyéből - talán tisztelgésként az eredeti Háry János és első versbefoglalója, a szekszárdi Garay János előtt. Nem számít. Dunának, Tiszának egy a hangja - halk, morajos, nem halotti hang -; a tiszta kvint láthatára oly tág, hogy aki Felsőiregen áll, látja a két tornyot, melyek iránymutatóként hazavezetik Háryt és Örzsét szülőfalujukba, Nagyabonyba.

De vajon melyik Abonyba? Tudható, hogy a szöveget szülővárosában, az alföldi Abonyban jegyezte föl Abonyi Lajos, még a 19. században. A ma széles körben ismert dallam nem onnan ered; Kodály 1905-ben gyűjtötte Zsigárdon, a mátyusföldi községben, és ő társította a Népköltési Gyűjteményből vett szöveghez. Azért-e, mert ha Zsigárd nem is közvetlenül szomszédos a másik Nagyabonnyal, azzal együtt Pozsony megyében fekszik, azon az ősi magyar vidéken, melyet a Háry komponálása idején már csak a tiszta kvint felső orgonapontja alatt tartozott az Országhoz? Nem a valóságban, de a valóság zenei képében.

Tallián Tibor